Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
8 Somogyi Néplap 1989. november 18., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Gárdonyi és Kodály katedráján Rozsdás levelű tölgyek árnyékában kanyarog a kövesút szalagja Külsó-Somogy dombjai között. A gyümölcsüket vesztett szőlöskertek között megtorpan egy pillanatra — mintha dió koppant volna a szél-rágta pincetetőhöz amott, hol madárijesztő strázsál. Tépett kalpagja a szemére csúszott — eltakarja előle az ősz utolsó napsugaraiban fürdő Balatont. Háta mögött falu hasal a szelíd lankákon, erdők védelmében. Karád. Hajdan büszke mezőváros, ma lassan elöregedő otthona dolgos lakóinak. Tán csillagok tüze égette pergamenre: mi lesz feladata e földön Herk Mihálynak. A nemzedékek hosszú sorát felnevelő néptanító ugyanis szeptember elsején, tanévnyitókor született. 72 éve már ennek. tödött cserépdarabokkal, faragott kövekkel? Engem rögtön megigézett a rögök parányi emlékezete: ki lehetett, mit végezhetett, akinek kezét, vagy keze munkáját megtaláltuk? Álmában gyakran vágtatott hullámzó paripák hátán, Ilyenkor mindig szülőfaluja karcsú templomtornya fölé röpítette a kíváncsiság. Alatta suhantak az évszázadok. —Az itt élő emberek közül a legtöbben házuk körül gazdálkodtak — folytatta —, állatok bőgtek, röfögtek, nyerítettek az istállóban, ólakban. Az etetni valót jól termő földeken aratták szorgos kezek. Sokan az erdészetben vállaltak munkát, s az 1930-as évek elején 134 (!) iparosa és 18 (!) kereskedője volt a falunknak. Karád meglehetősen távol esett a forgalmas útvonalaktól, és ebben — Tragikus, ahogy összetöpörödtünk — mondja szomorúan. — A civilizáció a tűznél is gyorsabban pusztít: amit a tatárdúlás, törökvész, szabadságharcok és világháborúk megkíméltek, azt most elveszi a Balaton. A tó egy könnyebb élet ígéretével csalogatja közelebb magához a fiatalokat. Csak mi maradunk itt, öregek. Karádon nincs a történelem terhe alatt roskadozó várrom, nincs beomlott sekrestyéjét szégyenlő koragótikus templom sem. A falu lakói nem római falanxok taposta egykori hadiúton járnak dolgozni, és a gyerekek sem bújócskázhat- nak török-építette földvár romjai között. A fiatal Herk Mihály (akkoriban még Miska gyerek) képzeletét mégis régmúlt idők fellelt üzenetei: kövek, kövületek sodorták a história felé. — Nagyapám egy napon szántás közben ekéjével néhány csontot fordított ki a földből — meséli. — Nem is emlékszem már hol történt, még kisgyermek voltam. A Beslák-dombon, a Vásártéren, vagy a Kühát-dűlőn lehetett —később arrafelé találtuk meg legtöbb tárgyi emlékét elődeinknek, akik örökségül ránkhagyták Karádot. Igaz, a szántó-vető emberek addig is mondogatták: ,,kües a föld, nehéz a megmunkálása”. De hát ki törődött a felszínre veaz időben még kevés kapcsolata volt a várossal is. Lakói tálául éppen ezért tudták megőrizni az eredeti paraszti kultúrát: dalokat, táncokat, melyek Itt születtek, ezen a tájon formálódtak. Én a kaposvári Somssich Pál Állami Reálgimnáziumban tanultam, a kiváló tanár, d.r. Páti Ferenc keze alatt, amikor fülembe jutott a hír: Karádon nagyszabású előkészületek kezdődtek a falu 800 éves fennállásának megünneplésére. 1934-et írtak ekkor. Apám, Herk Dániel megyeszerte híres táncmester és illemtanár volt, egy alkalommal a Kaposvárra látogató József főherceg is elismeréssel szólt tudományáról. Ót kérték meg a szervezők: tanítson be a legényeknek valamely népi eredetű táncot. Apám ősztől tavaszig a falvakat járta, ahol egyszerű paraszt- és pásztorembereknek tartott előadásokat. Fizetségül a feledés homálya felé táncoló lépéseket leshetett el tőlük az órák szüneteiben — amikből a Jubileumi ünnepségre összeállította a ma már országszerte hírnevet szerzett karádi kanásztáncot. Kezével ezüstbe borult homlokát simítja (hogyan is történt?), amikor segítséget kérő szeme a zongorára téved. Rajta fénykép, a fényképen Kodály. — Már csak néhány hónap volt vissza az ünnepig — rómaiak égette agyagkorsók, évezredes malter kötésében pihenő építőelem-maradványok. Amit nem tudtak a négy fal közé menteni, azt fényképen örökítették meg. Herk Mihály gyakran leül az emlékek közé. Hallgatja, miről mesélnek egymásnaik. — Egy éve adták át a Kodály Zoltánról elnevezett művelődési házat — mondja ingerülten —, és nézze, már most hogyan megcsúfolják a névadó emlékét! — A bejárati ajtó melletti nagy ablaküvegen rikító színű, méteres tölcsérek reklámozzák: fagylalt kapható. Ez olyan, mintha az iskola falára fölfestenék: görögdiny- nyét, vagy választási malacot árulnak a Herkék portáján. Még füstölögne magában, ám fekete fejkendős néni közeleg. Hatvanas évei közepén járhat, de már messziről előre köszön: csókolom, tanító Úr! És a tanító úr megbékél. Hazafelé indul. Otthon majd leül öreg társa, a harmonium mellé. Keze melegével végigsimogatja a billentyűket, s míg ujjai rátalálnak Báthory Nászindulójának első hangjaira, talán eszébe jut 1938. október 15-e, amikor először kísérhette önállóan a nagymisét orgonán. (Pedig gyermekkorában leginkább nagydobon vagy klarinéton szeretett volna muzsikálni. Jaj, de sokszor hallgatta ámulva a leventezenekar játékát! Később kórusok hangján szárnyalt zenei képzelete. Aztán jött a mozgalmi dalok korszaka, és ő a karnagyi pálcát letéve visszamenekült az orgonához.) Herk Mihály azóta sokezerszer felkapaszkodott a karzatra — a falusiak azt mondják, ha ő a kántor, a sípok is melegebben sóhajtanak. Karád. Ölén templom álmodik, körötte apró házak. Az utcákon gesz- tenyefák-szürte őszi ragyogásban botorkál az elődök üzenete — orgonaszó borit rá meleg köpönyeget. mondja —, amikor tanév végén, júniusban hazatértem. „Hazaérkezésemkor apám azzal fogadott, hogy az iskolában van Kodály Zoltán, és nótákat gyűjt. Nekem sem kellett több! Azonnal indulás, nincs vesztegetni való idő! A hársfaillatos iskolaudvarban csend fogadott. Mentem a folyosón a tanteremTelé, melyet ma Kodály Zoltán-teremnek hívnak. A régi, hosszú, erősen megviselt padokban ült néhány asszony és férfi. A dobogó (melyről egy emberöltővel ezelőtt még Gárdonyi Géza oktatta a fiatalokat) félre volt téve, az asztalon fonográf. Az ablak nyitva. Feltűrt ingujjban ült az asztal mellett Kodály Zoltán. Lábujjhegyen mentem az öreg padok felé és leültem ott valahol, amerre helyem volt elemista koromban. Aztán csak néztem, néztem őt. Liszt-frizuráját, Petőfi-szakál- lát." Az akkor gyűjtött dalok feldolgozásaiból születtek Kodály Karádi nótái. Karád története című könyvemben erről vallottam már. A 850. évfordulóra készült 300 oldalas kiadvány borítója zöld színt kapott: ilyenben pompáznak a falut övező erdők-mezők. Jó szívvel vettem — mondja —, hogy a külső fedelet barnára festették, amilyenre a természet formálta a községet eltartó szántókat, ősz ecsetje a meleget adó fákat. A pécsi Püspöki Tanítóképző elvégzése után Somogy számos falvában helyettesített. 1940-ben munkaszolgálatosként a Kárpátokba hurcolták, ahonnan csak négy évvel később, német tankok között, súlyos tüdőgyulladással is küszködve térhetett haza. Czene Attila riportja Fotó: Gáspár Andrea — Soha nem tagadtam — meséli —, hogy egy vízkereszt ünnepét megelőző délutánon a pap elhívott a templomba. A 30-as évek közepén történt. Felmentem az orgonához vezető lépcső kacskaringóin — és ekkor hallottam életemben először Báthory Lajos Nászindulójának egy részletét. (Emlékszem, Farkas Bandi játszotta, meghalt már szegény.) Bele is szerettem rögvest az egyházi zenébe. Emiatt a személyi kultusz idején száműztek szülőföldemről — csak 1952 végén kaphattam állást a karádi iskolában. Ekkor indult nálunk hódító útjára igazából a népdalgyűjtés — Kodály nyomán Vikár László kezdte el kutatni a néplélek virágzásának kimeríthetetlen tárházát. Közel 1500 dallamot jegyzett fel, s a tiszta forrás felfakasztása forradalmi hatással volt rám. Ebben az időben a Kolosi-házban kaptam egy apró helyiséget dolgozószobának, volt ott egy kis folyosó, négy lépés hosszú az egész. A fal mellett török korabeli ágyú- golyóbisok hevertek szanaszét. Ez lett az én birodalmam. Kezdtem új szemmel nézni, felfedezni a falut. Első szerzeményem egy paraszt-barokk tulipános szék volt—favágító- ról, tüzelésre váró lim-lomok közül könyörögtem el gazdájától. Aztán római kori fibula is került a szemétből mentett hajdani községcímer, palatáblák, térképek mellé. A sikeren felbuzdulva megkértem tanítványaimat: segítsenek gyűjteni. Hogy mifélét? Bármilyen régi „kacatot" a padlásról, a fészerből, amit úgyis kidobnának. A gyerekekkel közösen próbáltuk kitalálni: a fellelt holmi melyik korból való, s vajon mire használták őseink? Munkájukat beszámítottam a történelem-jegyekbe.. Kezdetben persze bolondnak néztek az emberek. Aztán megalakult a honismereti szakkör, ma pedig már helyet is kapott gyűjteményünk a művelődési házban. 30 négyzetméter. Egy kö- römnyi hely jut Karád történelme minden 240 napjának bemutatásaira a kiállítóteremben. Az üveges szekrényben a Kenéz-hegyen talált kőkorszaki eszközök mellett békésen megfér a bronzkori hagyaték. A falakon körben régi zászló, címer — Kodály-kézirat. A földön faragott népi bútorok. KARÁD ÖRÖKSÉGE
