Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-18 / 274. szám

1989. november 18., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS gy december eleji napon, amikor az utcai fákra az első éjszakai dér már rárakta csil­logó jégcsipkéit, reggel nyolc órakor a fegyház- igazgató magához hívatta az egyik rabot. A foglár sovány, ráncokkal telekarcolt arcú fog­lyot kísért föl az elegánsan bebútorozott szobába, amely­nek süppedő plüss foteljei, drá­ga diófa dohányzóasztala és sötét tónusú olajfestményei álomvilágnak tűntek a rab előtt, aki hozzá volt szokva a fegyház rideg és dísztelen falaihoz. Az igazgató megigazította vastag szarukeretes szemüve-- gét, és azt mondta a rabnak: — Nézze, Szekeres! Az igaz­ságügy-miniszter úr nagy ke­gyet gyakorolt magával, per­sze az én ajánlatomra. Maga öt évre volt ítélve, ebből négy és fél letelt, s a miniszter úr az én javaslatomra elengedi az utol­só fél évet. Maga tehát am­nesztiát kapott. Tudja, mi az? Szedheti a cókmókját, s kilenc órától kezdve szabad! — Köszönöm alássan! — mondta a sovány kis férfi. A foglár visszakísérte a rabot a cellájába, s az lassan, mint aki maga sem tudja, mi tötént vele, elkezdett csomagolni ócska bőröndjébe. Egy—két könnycsepp is lefutott az ar­cán. Most tehát szabad! Lepör­gette agyában eddigi élete film­jét, s az olyan volt, mint valami idegené, amelyet a nézőtér homályában vetítenek neki. Eszébe jutott első felesége, aki két gyermekével együtt el­hagyta, mert az italozásról nem tudott lemondani. Aztán még egyszer megnősült, egy nála tíz évvel fiatalabb nőt vett fele­ségül, akinek lakása is volt. De vele sem lett napsütöttebb az élet, igaz, az ő hibájából. Mert Szekeres Péternek két nagy szenvedélye volt: az ital és a barátok. S egy napon, négy és fél évvel ezelőtt, éjfél után, egy barátjával, amikor már a pálin­ka gőze mindkettőjüknek sötét függönnyel árnyékolta be az agyát, összeszólalkoztak a szomszédos asztalnál ülő férfi­val, aki gúnyos megjegyzést tett rájuk. Amikor ez a férfi elin­dult haza a kocsmából, utána­mentek és agyba-főbe verték. A férfi elesett, beverte a fejét a járda szélébe, s reggel úgy ta­lálták meg a járókelők. Akkor már halott volt. A társa a bíró­ságtól hét évi fegyházat kapott, ő csak ötöt, s most egy fél évet elengedtek neki. Persze, a fegyházigazgató úr ajánlatára. Amikor a foglár kikísérte Szekerest a kapun, kezet nyúj­tott neki, és azt mondta: — Na, öregem! Remélem, többet nem lépi át ezt a küszö­böt! —Nem én, soha!—sóhajtott föl Szekeres, aki valójában nem is volt öreg. Sovány, 54 éves testében még keményen feszültek az izmok, a fegyház asztalosműhelyében nem is volt alkalma elpuhulni. Hunyorogva lépett ki a szik­rázó napsütésbe. Csípős hideg volt, ócska sálját fázósan csa­varta a nyaka köré. Most hova menjen? Húszezer forint meg­takarított pénz volt a zse­bében. Ebből megebédel, vég­re kedvenc ételét fogja meg­rendelni: vadast zsömlegom­bóccal, aztán estefelé, amikor már az asszony biztosan ott­hon van, beállít hozzá. Hogy megörülnek majd egymásnak! Máris a tenyerében érezte az asszony hűvös testét, a csókjait a száján, az öle mele­gét. Istenem, négy és fél év után! Amikor becsöngetett, az asszony meglepetten nyitott ajtót. Aztán furcsa zavarodott­ság futott át az arcán, amely azonban hamar átváltozott va­lami kemény belső elszántság­gá­— Nézd, Péter — mondta neki, amikor leültette a férjét — sajnos, nem maradhatsz ná­lam. Amióta fegyházban ültél, változott a világ! Megismerked­tem egy férfival, akivel nagyon összeillünk. Tőled el fogok vál­ni, mert a törvény is elválaszt engem egy börtönviselt ember­Tari János Mint a kísértet tői. Nagyon sajnálom! Adok neked vacsorát, de aztán el kell tűnnöd! Nem akarom, hogy ta­lálkozzál azzal, akivel együtt élek! Mit hozzak be enni? — Semmit! — mondta kese­rűen Péter. — Majd elmegyek valamelyik gyermekemhez. Isten áldjon, Erzsi! Azzal fölkelt, s mint aki fél­álomban jár, elindult az utcán, a csípős hidegben az Aradi utca felé, ahol a lánya lakott, a családjával. Hirtelen nem is tudta felfogni a helyzetét. Úgy látszik, őt az asszony már leírta az életéből, s eldobta, mint va­lami lejárt mozijegyet. Hát csak eddig tart az asszonyi hűség? Vagy a fegyház nyújtja sötét karját utána láthatatlanul, s el­tép minden szálat, amely régi életéhez köti? A vaksi Aradi utcában fel­csöngetett a lányához. Ő bizto­san melegen fogadja, mindig is kedvenc gyermeke volt, s ott él három unokája is, akik ragasz­kodnak hozzá. Julika, Erzsiké és a kis Imre! Az unokák csakugyan lelken­dezve fogadták, a lánya is megkönnyezte apja szabadu­lását, hanem amikor a férfi szállást kért, az asszony szi­pogva rázta a fejét: — Nem maradhatsz nálunk, apa! Két szűk kis szoba van ebben a lakásban, az egyikben a három gyerek hál, a másik­ban meg én az urammal. A konyha meg akkora, mint egy szűk fürdőszoba. Talán menj el Péterhez, ő szép nagy lakás­ban lakik, hát biztosan befo­gad. Adhatok valamit enni? — Már ettem Erzsinél! — hazudta. — Sajnos, ő sem fo­gad be. Valami más férfival állt össze. —Tudom! — mondta szána­kozva a lánya. — És a lakás is az övé. Amikor Szekeres újra elindult a sötét utcán, még mindig tar­tott benne ez a kusza álomvi­lág. Nem érzett sem éhséget, sem fájdalmat, csak zűrzavart a fejében, mintha a városra boruló köd az ő agyába is be­férkőzött volna. Hát ki is ő tulaj­donképpen? Mintha idegen bolygóról érkezett volna, aki nem találja a helyét még azok­nál sem, akiket négy és fél éven át a családjának képzelt. Vad erővel hasogatta a félel­metesen fájdalmas magány! Utolsó mentsége az elegáns, belvárosi Petőfi utca volt, ahol a fia lakott a feleségével. A fia egyetemet végzett, közgaz­dász volt az egyik vállalatnál, ahol a felesége meg vezérigaz­gató volt. Gyerekük nincs, nagy, díszes, négyszobás la­kásban élnek, ott biztosan tud­nak neki egy zugot szorítani, ha mást nem, hát a cselédszobát, ahol egy időre meghúzhatja magát. S talán az a rátarti asz- szony is megsajnálja egyszer! Szekeres becsöngetett a la­kásba, s amikor összeölelkez­tek a fiával, mindketten elsírták magukat. A fia leültette, és csil­logó, ezüsttalpas pohárból Napoleon konyakkal kínálta meg. De Szekeres eltolta ma­gától a poharat: — Soha nem iszom többet! Ez vitt engem a lejtőre! Aztán megérkezett az asz- szony, elegáns szilszkinbun­dában. Egy késő esti tanácsko­zásról jött. A vállalat nagy kül­földi megrendeléséről tartottak megbeszélést. Fanyar mosoly- lyal fogadta apósát, és a hom­lokán összehúzódott egy hideg ránc. Aztán behívta a férjét^ sza­lonba, és Szekeres hallotta az asszony éles, kemény hangját, ahogy a férjének magyarázott: — Csak nem gondolod, hogy együtt lakom egy börtönviselt férfival, ha az apád is? Szó sem lehet róla! Mit szólnának a vál­lalatnál, ha ezt megtudnák? A pozícióm forogna veszélyben! — De Lívia... —Hiába könyörögsz, engem ez nem hat meg! Ha gondolod, elválhatunk, de én nem teszem tönkre a renomémat! Úristen, ha ezt a minisztériumban meg­tudnák! Szekeres mindezt hallotta a félig bezárt ajtón át, s hirtelen az jutott eszébe, hogy a menye talán szándékosan hagyta nyit­va egy résnyire az ajtót. Szó nélkül fölkelt, megfogta a kopott bőröndjét, és némán, csak belül szűkölve, mint a ki- ebrudalt kutya, kisomfordált a téli éjszakába. Minden ösz- szeomlott benne. Ő már ebbe a világba nem való, ahol az élet rideg és kíméletlen érdekei uralkodnak, s ahol egy {egy­háziakénak nincs semmi ke­resnivalója. Éjfélig csatangolt a kihalt ut­cákon, aztán egy hirtelen tá­madt elhatározással elindult a város végére, a {egyházhoz. Vacogott a foga, és szörnyen szégyellte magát. csöngetésre ugyanaz a ka­puőr jelent meg, aki reggel elbo­csátotta. Tátva maradt a szája a meglepetéstől, amikor meglát­ta az amnesztiát kapott rabot: — Szekeres! Megbolondult maga? Vagy részeg, és azt képzeli, hogy még itt lakik? — Nem ittam én semmit, fog­lár úr! De senki sem fogad be, sem a rokonaim, sem a felesé­gem! Arra kérném alássan, engedje meg, hogy itt aludjak a régi helyemen, csak egy éjsza­kára! Amíg találok majd szál­lást magamnak valahol! Meg­engedi? — Úristen! Ha ezt megtudja a fegyházigazgató úr, engem kidobnak az állásomból! De hát mit tegyek? Valahol csak hálnia kell ebben az Isten hidegében! Na, nem bánom, jöjjön be Sze­keres, de úgy lépkedjen, mint a kísértet! CsanádyJános A lótusz csendje Ahogy a mozdulatlan vízre nézek a kerek láthatár alatt megölve, az Égbolt alá települve: felrebbennek a tűnő évek. Mint vadkacsák a Tó színéről, miket megriasztott a nádas egy váratlan, zöld rezdülése, amikor félredől a széltől — felrebbennek sivító szárnnyal berobbannak a levegőbe láthatatlan örvényt keverve. Aztán újra a kerek semmi mérhetetlen közömbössége, s mintha gőmbölyded, arany Buddha köldökmosolyú szeme nézne. Szigliget, 1987 KASZTI GYULA RAJZA Kovács István Most valóban i A hegy most valóban kék, mint összesodranó térképen a fölcsapódó tenger, mielőtt egy katonás mozdulatra újból kiterülne. II osztott ablak olyan, akár a lélek: öenn-rácsozott, hogy tartása legyen, berácsozó, hogy tartásával egy lehessen az ember: eredendően bűnös és szabad. IV Az önzés — ön-védőrizet. Az égbolt kisimíthatóan befejezett — örök szürkehályog... azoknak is, akik az ideát bizonyosságáért a túlról visszanéznek. Ili Ez a hosszúság- és szélesség-körökkel V Abűnhődés a szeretet széthulló vonalainak berámázott metszete, vagy csak egy bekeretezett ujjlenyomat —, amelynek hegyrajzolatán zqrömbölő lódarázs az éjszakába görnyedő nap. SZAPUDI ANDRÁS SZÜLETÉSNAP Kujtoroghyt ötvenedik születésnapján felkö- szöntötte az Isten. Két félidő között jött be a Pó- kerba a közeli Jutballpályáról özönlő szurkolók­kal akik ingerülten vitatkoztak a vesztésre álló csapat teljesítményérdi közben sietősen, na­gyokat kortyolva fogyasztották italaikat A tu­multusban senki sem vette észre az Istent, aki a feltűnés elkerülése végett farmerruhát viselt és egy pohár száraz Martinivel lépett a hírlapíró asztalához. Csak a szurkolósereg elvonulása után tűnt fel a futballmérkőzés iránt közömbös törzsvendé­geknek, hogy Kujtoroghy nincs a helyén. Elő­ször csak Jurcsállottam, hogy nem itta meg a fröccsét, mondta Albin,az épületanyag kereske­dő, aztán valami nyugtalanság támadt ben­nem. Többen állították, hogy azokban a sűrű percekben megmozdult alattuk a szék, és mint­ha a sörösüvegek is megbillentek volna az asz­talokon, de akkor — tették hozzá — nem tulajdo­nítottak ennek különös jelentőséget. Kujtoroghy ez időben körülbelül 200 kilomé­terre a Pókertől egy holdfényes parkban sétált az Istennel A kavicsos úton száraz platánleve­lek mocorogtak, a közeli állomás felöl egy-egy fémhangú kiáltás csattant a fák alatt gubbasz­tó padokon senki sem ült A parkban csak ket­ten voltak: a hírlapíró és az Isten. Mintha haza­felé mennék, futott át Kujtoroghyn, de kábé 25 évvel ezelőtt, ifjú költő és színikritikus korom­ban. mintha egy péntek esti premier után, a másnap megírandó kritikán gondolkodva. Ugye, most már sejti hol vagyunk, szólott az Isten. A hírlapíró bólintott, nemcsak sejtem tu­dom is, uram felette, s egy régi színházi előadás jelenetei derengtek föl benne. Anouilh Pacsirtá­ja... Szegény kis Jean, dünnyögte, és könny szökött a szemébe. Kedvelt leányom ő, így az Isten, csak azt a máglyát tudnám elfeledni.. A hiedelemmel ellentétben ugyanis én soha senki­től nem vártam el hogy miattam vértanúskod­jék. Eszem ágában sem volt.. Szavait heves gesztikulációval kísérte, és idegesen rágyújtott egy cigarettáraMindig elfut a méreg, dohogta, ha az a sok fölösleges áldozat eszembe jut. Gyanítom hogy akik a mártíromság vállalására buzdították az embereket, sosem képzelték el önmagukat egy póznához láncolva, lángoló ha­sábok között. Kiértek a parkból a vasúti átjáró felé fordul­tak. Amit én, a saját érdekükbén, elvárnék az em­berektől folytatta az Isten, az a legegyszerűbb dolog a világon: Amit te a magad számára elfo­gadhatatlannak, méltatlannak, gyűlöletesnek tartasz, ne ajánld másoknak, s különösen ne, mint az üdvözülés lehetőségét Ennyi Közhely, gondolta a hírlapíró, s az Isten halkan felneve­tett. Persze, hogy közhely, mondta, de maga komolyan vette, ha nem tévedek. Kujtoroghy- nak a nyelvén volt, hogy ő bizony sosem gondol­kodott ezen, de mégsem mondta ki nem akarta megbántani az Istent. Mozdonyfüst szállt az ég felé, az állomásról elindult egy toprongyos mun­kásvonat A vasúti híd közepe táján jártak, már látni lehetett a síneken túli utca bágyadt fényeit. Most magára hagyom barátom merjen csak tovább nyugodtan, szólt az Isten, és a kezét nyújtotta. Isten vele. A mai éjszaka az én szüle­tésnapi ajándékom.. Kujtoroghy szívén őröm suhant át, mert hirtelen megértette, micsoda élményben lesz része. Amikor a sarki vendéglő­höz ért, már gyöngyözött a homloka Melege volt, kiszáradt a torka feltehetően jólesett volna egy üdefröccs, de most másféle élvezet reménye sarkallta Rejtelmes szoborcsoportok (Ö tudta a Kálvá­ria stációi), földszintes házak szűkös albérletek­kel, egy pislákoló kirakat, (mint amikor színházi kritikáin töprengve hazafelé sietett) ódon ka­pualj, egyre hevesebb szívdobogás,az udvaron bokáig érő levélszönyeg, és krizantémszag, az ejtő nesze, mint diszkrét köhintés, aztán — miként az Isten elrendelte — egy húszéves női test világította meg a szobát, s homályba tűnt il­lúzióit.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom