Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
1989. november 18., szombat Somogyi Néplap 7 „Hogy ne lennék én itt boldog..." KÖZELKÉPEK A lakodalmas rock legnagyobb vesztese Hoffmann Sándor meséi Zongorázott a Mercedes-lánynak is ták a tánczenei világot,-de már megszülettek a remek beatzenekarok, s én ide nem kellettem. Elmentem hát külföldre szórakoztató zenésznek. Hoffmann Sándor feleségével, Keszthelyi Eta énekesnővel tíz évet töltött az NSZK-ban. Még mielőtt bárki is irigykedni kezdene, hogy nyilván betegre keresték magukat, elárulom, hogy mindkettő stimmel. A kereset is és a betegség is! A keresetükből szerelték fel magukat a nélkülözhetetlen technikai eszközökkel és hangszerekkel, de a féi] lába ráment az éjszakázásokra. Egy rendkívül súlyos műtétet követően mozgássérültté vált, majd jogosulttá, hogy Trabant Hycoma- tot vásárolhasson. Arra azért büszke, hogy az NSZK-ban szórakoztatta az akkor még nem világsztár Julio Iglesiast, a perzsa sah családját, és zonSALY GÉZA RIPORTJA resebb zsidó dalokat, újra hangszereltem, szöveget írtam rájuk és megjelent a Jeruzsálem című kazettánk, amelyből körülbelül tizenötezer darab fogyott el, ami már nem semmi. — És a lakodalmas rock? — Beállított hozzám egy alkalommal Lagzi Lajcsi, — alias Galambos Lajos — és lerakott egy pár lakodalmas kazettát, amelyeket Kadlott Károly jegyzett. Galambos azt mondta, hogy neki ilyesmire van szüksége, tudok-e ilyet írni? Hát persze! Az egész országban zengett a 3 plusz 2 együttes Kombinéja, és a vásárok, búcsúk kazettacápái már sejtették, hogy ebben a zenében iszonyatosan sok pénz van. Eladtam magam ennek a maffiának. — Elmentem a tanácselnökhöz, aki azt mondta: „Nézd Dolfi, itt van ötmillió forint, ha nekiállsz, akkor majd lesz valami belőle évek múlva, ha nem, akkor belátható időn belül nem lesz tornaterem.” El sem jöttem onnan. Mondtam: kérem az öt millió forintot az iskola számára, majd a többit megoldjuk. Dolfi, azaz Káplár Adolf a barcsi gimnázium igazgatója, ízes somogyi táj szólással, minden szónak külön megadva a nyomatékát, magyaráz. Kézmozdulata és tekintete híven követi a szavak áradását. Figyelem őt. Ahogy beszél a munkáról, az iskolájáról, az otthonukról. Mert neki az iskola is az otthont jelenti. Azt a helyet, ahol a gondoskodásra többszáz fiatal ember vár_ és ahol nem mindegy, hogy ki és milyen „szereposztásban” játsza a családfő szerepét. Hallgatom őt és arra gondolok, ha most nem ismerném, nem találkoztam volna vele már többször is ebben a kisvárosi „paradicsomban” talán megmosolyognám hevületét. De mert tudom, hogy »gondolatokat kísérő pátosz a retorika ékes verete. és nem holmi „vásári komédia”, a hitet is megsejtem mögötte. De honnan ez a hit? Honnan ez a minden nehézséget leküzdeni vágyó akarat, mely naponta képes megújulni, alkotni? — Hadd mondjak el valamit magamról — válaszol, amikor a múltja iránt érdeklődöm. —- Úgy hiszem, minden valahova ide vezethető vissza. Ba- bócsán születtem — ide 15 kilométerre — parasztcsaládban. Én ott, már fiatalon megtanultam, hogy élni és dolgozni csak becsületesen lehet, különben nincs értelme. Engem ez a gondolat és apám munkaszeretete kísért az 52. évemig. Ezeknek köszönhetem, azt is, hogy mindenütt úgy érzem: munkám és életem javát adtam. Talán szerénytelenségnek tűnik, ha azt mondom: elégedett ember vagyok. Tudom, hogy ez a kijelentés a kelleténél talán kissé több önbizalomról is árulkodik, de emögött olyan stabil tények és eredmények állnak, amit — úgy érzem -— elhallgatni nem lehet. Amíg itt az előbb gondolkodtam, Móricz Zsigmond „Boldog ember”-e jutott az eszembe. Az a szegény Joó György, aki azok között a borzasztó körülmények között is boldog embernek érezte magát. Nézzen körül ebben az iskolában! Hát hogy ne lennék én itt boldog...?! Es boldogságomat nem az alapozza meg, hogy beültem egy szép új gimnáziumba, hanem mindenekelőtt az, hogy ezt az iskolát velem együtt teremtettük... Velem együtt nőtt fel ez az iskola az utolsó néhány évben... Otthonról hoztam magammal a családi házból azt, hogy dolgozni kell, mert a munka az alapja az életnek, mindennek. .. Enélkül nem lehet létezni. Ahol eddig voltam, akár tanultam, akár dolgoztam, megpróbáltam ezt adni. — Nem csalódott? — Emberekben már igen. De amit célul tűztem magam elé, abban soha! Az eredmények engem igazoltak. A kaposvári tanítóképzőt kitűnően végeztem, a pécsi tanárképzőn jelesre diplomáztam, az ELTE pedagógiai — nevelésszociológiai szakát szintén jelesen fejeztem be. Már akkor felkért a tanszékvezető professzorom, hogy menjek el Kecskemétre a felsőfokú óvónőképző pedagógia tanszékére tanítani. Nem mentem. Nem nemtem, mert akkor már tervezték, hogy beindul az önálló gimnázium. Ezt választottam és nem bántam meg. Emlékezetem felidézi a négy évvel ezelőtti találkozást. Az újonnan felavatott gimnázium épületének környéke még magán viselte az építkezés nyomait, de Káplár Adolf már új terveket szőtt. Mindent megmutatott, minden elképzelésébe beavatott. Örömmel beszélt arról az összefogásról, melyet az iskola tanulói, tanárai, a szülők és helybeli tanács vezetői produkáltak. Rendbe- tették az udvart, fákat ültettek, előkészítették a sportpályaépítéshez a terepet. — Most egy tornatermet fogunk építeni. Lesz kondicionálóterem, öltöző, minden... Most egy könyvtárat és egy számítógépes termet szeretnénk létrehozni... A tetőteret nagyszerűen be lehet építeni... — mondta és mire legközelebb ellátogattunk hozzá, már meg is csodálhattuk az új létesítményeket. De nemcsak a helyiségeket figyelembevéve gyarapodott az iskola. A tanulók is egyre szebb eredményt produkáltak. Abból a három végzős osztályból például, ahol ö tanította a történelmet., az érettségizők átlaga 3,9 és 4- es lett. Az öt, főiskolára, egyetemre jelentkező diákból négyet fel is vettek. — Ma egy vezető nem mondhatja azt, hogy „dolgozzatok becsületesen!” ha ő maga nem ezt teszi, mert akkor zsebre teheti az igazgatói beosztását és elmehet. Nem azért dolgozom, mert fizetnek, vagy fizet- getnek, hanem azért, mert tudom: az emberek elvárják, hogy ez a kis gimnázium, amely a megyében utolsóként, másodszor is létrejött, bizonyítson. A tanáraimért bejártam a fél országot. Az átlag életkoruk 39 év. Lelkesen és eredményesen dolgoznak. A gyerekeink mindenre nagyon vigyáznak. A szépen kialakított parkunkban népi fafaragások, — erdélyi kapu, emlékoszlop — emlékeztetnek a határainkon túl élő magyarságra és népművészetükre. Meggyőződésem, hogy a környezet formál. Az a 450 különböző facsemete, amit elültettünk, már a jövőnek is kibontja majd lombkoronáit. Az Állami Biztosító anyagi támogatását kihasználva és a Művelődési Minisztériumba benyújtott pályázat elkészítésével most azt tervezik, hogy beindítanak egy pénzügyi fakultációt, amely a pénzintézetek és a költségvetési üzemek számára biztosítja majd az érettségizett és szakképzett munkaerőt. Szeptemberben már beindították a szerb-hor- vát nyelvi és a számítástechnikai fakultációkat. Kiváló sportolóik országosan is szép eredményt értek el. S hogy a nevelés hatékonysága folyamatosan érvényesüljön, Káplár Adolf ismét új terveket forgat a fejében. — Megcéloztuk a nyolcosztályos gimnáziumot — mondja lelkesen. — Meggyőződésem, hogy van fantázia benne. A budapesti Németh László gimnázium példájára szeretnénk kialakítani, és az első két évet a latin nyelv bevezetésével kezdenénk. A soknemzetiségű régióban működő gimnáziumban jól megfér egymás mellett a német, szerbhorvát és magyar nyelvű diák. Hagyományaikat, népviseletüket, szokásaikat vállalják, és tiszteletben tartják egymás mentalitását is. Az NSZK-beli Sinsheim városka gimnáziumával már három éve szövődik a kapcsolat, de a bodvicai fiatalok is egyre gyakrabban látogatnak Barcsra. — Régi hagyományokkal rendelkező, patinás gimnáziumok vannak a megyében. Mi csak négy évesek vagyunk — mondja. — Olyan lesz a megítélésünk és presztízsünk, amilyet a munkánkkal kivívunk magunknak. A társadalomban kibontakozott reformot nekünk az iskolában kell realizálni. Olyan iskolát szeretnék csinálni, amely mindig egy kicsit előbbre jár, mint a társadalom. Tudom, hogy ez nagy dolog... A megvalósításához pedig két dolog szükséges elengedhetetlenül: a bizalom és a gyermekszeretet. Káplár Adolf egyik tulajdonságnak sincs híján. Ha Barcson járunk, és tehetjük, mindig betekintünk hozzá. És már látjuk, tudjuk, hogy a megye, vagy tán az ország egyik legszebb, „legemberibb” intézményének kapuját lépjük át. Várnai Ágnes Az 1960-as évek végén, amikor a táncdalfesztivál össznépi ügyet jelentett, szenzáció- számba ment Kaposvárott, hogy ebből a városból is van résztvevője az 1968-as fesztiválnak. Korda György énekelte Hoffmann Sándor és Vass Va léria dalát; égig érnek a fák! Egy évre rá már a döntőbejutott dalok között szerepelt egy újabb szerzemény. Az Atlas együttes vitte sikerre a Segítség című nótát. Több mint húsz év telt el azóta. Hogyan alakult a Tab- ról, illetve Kaposvárról indult zeneszerző pályafutása? — Jóllehet Szolnokon születtem, de hatéves koromtól Somogybán éltünk a szüleimmel, így somogyinak vallom magam. Nagyapámtól örökölhettem a muzikalitást, aki annak ellenére, hogy egykori híres pék volt Siófokon, imádta a zenét. Engem is taníttattak a szüleim, de nem volt pénzük zongorára vagy pianínóra, ezért harmonikáztam. Diákként a nyári szünetben a Balaton partján hakniműsorokban működtem közre. Kísértem például Békés Italát és Pécsi Sándort is. Az érettségit követően levizsgáztam az OSZK- nál, s attól fogva vendéglátózenészként kerestem a kenyeremet. — Emlékszem a ,,Latincá- ban ” az ötórai teákra és a Kapos bárban a műsorokra. — Gyökössy Zsolt operetteket rendezett a színházban, és mellékesen műsorokat szervezett a bárban is, ezekben működtem közre. A Latincában pedig élveztük, hogy fiatalok vagyunk, itt játszottam el először a saját szerzeményeimet. — Kinek írt dalokat, illetve kinek kellettek a kaposvári Hoffmann-szerzemények? — Korda Györgynek, majd Fenyvesi Góbinak, szegény Szécsi Pálnak. Kovács Józsefnek, Máté Péternek, Sárosi Katinak. Megjelent pár kislemezem, néhány nótám a rádióban, de hát abban az időben Lovas Róbert, Dobos Attila, Bágya András és mások uralgorázott a Mercedes-Benz lány egyik partiján. —Tíz év után hazajöttünk és kiderült, hogy a legtöbb tánc- dalénekes saját szerzői gárdával dolgozik, közéjük én nem férek be. Ekkor S. Nagy István szövegíró közreműködésével írtam egy nótát Soltész Rezsőnek, és az Annabella sláger lett. Ezután támadt egy ötletem, s összegyűjtöttem a leghí— Mit mondjak, nem így képzeltem el egy maffiatagot... — Én sem. Nem dicsekvésként mondom, de szerintem a lakodalmas rock legnagyobb vesztese vagyok. Galambos a rádióban azt nyilatkozta, hogy a Lagzi Lajcsikből nyolcszázezer kazettát adott el, Kadlott Károly egymilliót, a 3 plusz 2, azaz Bugyiék pedig 700 ezer kazettáról beszélnek. Nekem körülbelül hatvanezer kazetta után fizettek jogdíjat, mert a többit mind feketén másolták és adták el, ami után én nem kaptam egy vasat sem. Tizenöt szerzői kazettám van a piacon és huszonhárom egyéb, amelyeken 1—5 nótám szerepel. Amíg mások — nyugodtan állítom, mert így igaz — tízmilliókat kerestek a dalaimon, addig én csak tízezreket. Ez sajnos egy ilyen világ. Hoffmann Sándor 1984 óta mintegy négyszáz dallal rukkolt ki. A Hungaroton monopolhelyzetének megszűnése után gombamódra szaporodtak el a magánkiadók, akik természetesen a biztosra mentek, s ez a lakodalmas rock volt, vették, vitték mint a cukrot. Emellett azonban írt mást is, hagyományos tánczenét, dalokat Kovács Erzsinek, Aradszky Lászlónak, Poór Péternek. Talán sokaknak ismerős a Ciccolina, a Sneci, a Fekete arany. De énekli szerzeményeit Rátonyi Róbert, Tábori Nóra, Esztergályos Cecília is. Ez utóbbi egy gyerekeknek szóló anyag, amelyben Tandori Dezső és Vidor Miklós verseit zenésítette meg. November 13-án, a Dobos Attila szervezte Musica Hunga- rica nosztalgia-táncdalfeszti- válon öt dala szerepel majd. A zeneszerzésen kívül szöveget ír, fiatal tehetségeket menedzsel, mert bízik abban, hogy Hetényi Pál, Szabó Szilvia és Fényes György „fényes” karriert futhat be a könnyűzenei világban. — És egyébként hogy van? — Most jól. Amikor nem ra- koncátlankodik a szívem és mehetek horgászni — jóban vagyok az egész világgal... CSAVÁRHÚZÓ — Jónapot! — Jónapot. — Mi tetszik? — Semmi! Nekem az égvilágon semmi sem tetszik! — Na, de mégis, mi... —... mondom, hogy semmi! De ha már ilyen szívélyesen érdeklődik, elmondom bizalmasan, hogy nekem nem tetszik a szomszédasszonyom. Pedig pingálja magát rendesen! De nekem nem az esetem. Túl csontos. Arról nem beszélek, hogy mennyire nem tetszik, hogy mind a ketten a harmadikon lakunk, és ő nem használ szemetes vödröt. Utálja. Mint engem. Jövök haza, repül az ablakon az üres konzerves doboz. Hát persze, hogy a fejemre! Tessék nézni! A múlt heti még be sem gyógyult, itt az újabb... — Azt kérdeztem... — ... hát éppen arra válaszolok. Nem tetszik az autóbuszjárat menetrendje, hogy nem vagyok képes egy, a méreteimre illő kon- fekciós öltönyt venni, hogy az élelmiszerboltban mindig én kapom meg a szalámi végét, még akkor is, ha két, azaz kettő szelet panzert kérek két zsömlébe. Zsömle?!... Hát egyáltalán nem tetszik, milyen zsömléket sütnek manapság! A kenyérről nem beszélek. — De kérem, ez egy vas- műszaki üzlet! — Tudom! Azért jöttem be! De mivel volt szíves érdeklődni, hogy mi tetszik? Engem úgy neveltek: az udvarias kérdésre udvariasan illik válaszolni! Láthatja, hallhatja, higgadt önmérsékléssel mondom: nekem nem tetszik, hogy ugyanazon utcákat egy évben kétszer bontják fel és újra aszfaltozzák, míg más utcákban évek óta nem futja arra, hogy legalább befoltozzák a tengelytörő kátyúkat. Vagy mondjam az ózont, a jó levegőt adó, értelmetlen fakivágásokat? Vagy azt, hogy a bútoromért nekem kell elutaznom a gyárba, mert novemberben már a saját, helyi üzletébe nem szállít a termelő? Figyelje meg, nem sok idő, és azt mondják a polgárnak: széket akarsz? Itt egy fűrész, vágd ki áfát az erdőben, emitt egy üzem, csináld meg, szállítsd haza — a számlát majd küldjük. Hát nekem ez nem tetszik! — Értem... értem. De végül is, miért... — ... miért, miért? Hát többek között az sem tetszik, hogy a világon senki sem tudja megmondani, hogy én, az örök optimista, vidám ember, miért lettem ilyen maliciózus. Csak egy a biztos: nem én vagyok az oka! —... azt akartam kérdezni, hogy miért fáradt az üzletbe? — Ja?!... Az más!... Egy műanyagnyelű csavarhú- zót kérek! Ez az egyetlen eszköz, amivel az inflációs spirált vissza lehet tekerni — Műanyagnyelű csavarhúzót? — Azt! Miért? — Sajnos, az hiánycikk... — Na látja! Nem véletlen, hogy nem tetszik nekem az égvilágon semmi... Vörös Márta
