Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
6 Somogyi Néplap szombat 1989. október 28. — Isten hozta magukat! — tárul ki előttünk az ajtó, s ha a fiatalos megjelenés miatt nem sántikálna a hasonlat, így írnám: mintha egy mesebeli anyóka nyújtotta volna kezét. Talán nem véletlen — villant át rajtam a gondolat — hogy meséiben oly sok jóság és jobbító szándékú üzenet rejtőzködik, hiszen Thomas Mann szavaival szólva, szépen írni, az már majdnem annyit jelent, mint szépen gondolkozni, és ettől már csak egy lépés a szép cselekedet. Már pedig Fésűs Éva gyermekmeséi nagyon szépek... Figuráit pedig nem lehet elfelejteni: a csetlő-botló, butuska Csacsi Tónitól a bájos, kis, okos sündisznócskáig, Tüskebökiig, s nem utolsósorban az örökké visz- szatérő, az írónő jellemző kedves főszereplőjévé lett Csupafül nyusziig a gyerekszobákba igazi lakóként fészkelték be magukat. Boldog embernek mondhatom magam — Hogyan születnek meséi? Úgy gondolom, a meseírás szinte földöntúli harmóniát követel, valami olyan lelki egyensúlyt, amely kibil- lenthetetlen... — Igaza van. Boldog embernek mondhatom magam, ami természetesen nem azt jelenti, hogy az életben nem küszködtem soha. A boldogtalanokat azok között kell keresni, akiknek minden az ölükbe hull. A harmónia — mondanom sem kell talán — nem pottyan csak úgy a lábunk elé, az ember mint szubjektum kevés hozzá: társra, családra van szüksége. A kiindulópont pedig a szülői ház. Édesanyám és édesapám, amíg élek, örök példaképeim. Fésűs Éva remek riportalany, tervezett, ám ki nem mondott kérdéseim egész sorára válaszol. —- Kérem, mutassa be a családját — így hangzana a kérdés, amit nem teszek föl. Lehet, hogy ez a nagyszerű asszony átlát rajtam, vagy tán—hízelgek magamnak— olyan gyermeki a lelkem, amelynek ő professzori ismerője? — Egyke gyerekként iszonyúan hiányzott egy testvér, tehát már akkor elhatároztam, hogy nekem nagy-nagy családom lesz. Röviden tehát: Balázs, Krisztina és Rita gyermekeinktől tíz unokát kaptunk ajándékba. Férjem nyugdíjasként még mindig dolgozik a Balaton Fűszértnél. A következő kérdéshez megint csupán levegőt veszek, s ő már válaszol: — Talán az első próbálkozásaimról mondanék valamit, de előbb az otthonaimról. Elmosódott emlékfoszlányok derengenek csak Ceglédről, a szülőhelyemről. Ám meghatározó gyermekéveimet már emlékezetemben az egyik otthonomként őrzött Kiskunhalason töltöttem; ezt követte az ifjúságom és lánykorom megragadóan szép városa, Vác, aztán 1950-től pedig földi pályafutásomnak a „már soha el nem hagyom” otthona, KaposKOZELKEPEK műfajom mégiscsak a rádiózás volt. Itt ugyanis nagyobb szerepe van a fantáziának. —A dalszövegeket is Éva néni írta? — Igen. Nagy lelkesedéssel! Az Aranypofácska című zenés mesejáték egyik számomra kedves dalbetéte így hangzik: ,Minden zsák elszakad / Tél is nyár is elszalad. / Minden kincsed elveszíted / Csak amit adtál, az marad.” — A mesefigurák, kitalálásához nemcsak fantázia kell, a véletlen is nagy mester... — Az előbb említett Aranypofácska nem más, mint egy kis aranyhörcsög. Az unokáim fogkrémtubusán fedeztem föl. Szomorúbb aktualitása is volt mesesorozatomnak: egy időben sok gyerekbaleset hívta fel a figyelmet arra, hogy tanítsuk meg őket közlekedni. Az így kell járni sorozat így született. — Hogy hogyan pihen egy meseíró? — nevet kérdésemen — ír, ír és ír. Szabadidőm talán a szó legszorosabb értelmében soha nem volt. Minden percem a családomé, az unokáimé, akik nem mesét kérnek tőlem, hanem finom illatozó, porcukros „sütét” az asztalra. Ilyenkor a konyha az én mesebeli birodalmam. — Ha a meséimmel kapcsolatos élményeimről kérdez—előzi meg újra gondolataimat —, elmondanék egyet. A csaló az üveghegyen című játékot egy színjátszással foglalkozó pedagógus házaspár — Tomyay György és felesége — színpadra állította a Kiskunhalas közelében levő Tázlár nevű aprócska, szinte tanyasi világot idéző településen. Kíváncsi voltam, tehát elfogadtam a meghívásukat. Nagyszerű élményben volt részem: magávalragadó előadás, remek beszédtechnika és fesztelen komé- diázás. Ez jellemezte ezeket a világ zajától távol élő gyermekeket. Úgy érzem, hogy köszönettel tartozom annak a kis közösségnek. Az igazi nívódíj Közben elém kerül egy hatalmas album: a kiskőrösi Bem József Általános Iskola Fésűs Éva rajának ajándéka. Rajzok, amiket a kis nebulók Éva néni meséinek alapján készítettek. — Ez az én igazi nívódíjam! — büszkélkedik jogosan. — Fésűs Éva nevét azonban nemcsak meséi alapján ismerhetjük... — O, hát amire gondol; az csak egy kis „kirándulás” volt. A Családi kör című tévéműsornak írtam két jelenetet Anyósok lettünk címmel. A rossz anyóst ábrázoltam, minden kiállhatatlan tulajdonságával együtt. —Talán tisztességtelennek hat a kérdés: Éva néni milyen anyós? — Azt vallom, hogy akit meg akarsz tartani, azt hagyd elmenni. De erről talán az „illetékeseket” kellene kérdezni. Nekem egyébként azért is könnyebb, mert távanyós vagyok. Szeretem a gyerekeim választottjait, mintha a saját szülötteim lennének. — Köszönöm ezt a tartalmas beszélgetést, s kérem, végezetül mondjon valamit az ars poeticájáról. —Talán egy versemből idéznék fésületlen szavaim helyett: „Csil- lag-utakhoz, nagy hivatáshoz I kis életemnek nincs köze. I Fél dióhéjban elfér, amim van,l mint a tündérek köntöse. / Nem hoztam kincset, és az igazság / arcát nekem sem tárta fel. / Csepp víz szeretnék lenni, de tiszta, l melyben az ég magára lel.” Ez most nem mese... kedves, hogy nem hiányzott a tévé, a rádió, a video; ezek a meghitt órák semmiféle technikai csodával nem pótolhatók. A nagymamám gondosan fölépített, féltve őrizgetett és ápolt mesevilága ma is él bennem. Hogy ma Kaposváron él egy olyan író, akinek pályafutását nem csupán nívódíjak, de gyerekek tízezreinek szeretete övezi, köszönhető még két tanárnak is. Két apácának! — Kiskunhalason a polgáriban Mile Mária Elza nővér, Vácon a középiskolában Németh Alberta nővér bátorított. Biztattak, és kritizáltak, de véleményük mellé nyújtották is segítő kezüket. Az érdek, amely manapság az ítészek tollát, bizony, sokszor irányítja, előttük ismeretlen fogalom volt. Egyébként apai nagyanyám két fivére — Kozma Andor és Bárd Miklós — tehetséges költő volt, munkájukat több kötet őrzi. Apai nagyapám, dr. Fésűs György nevét Nehézipari Minisztériumtól a Somogy Megyei Köjálig — nyugdíjba vonulásáig — e tisztes szakma adott hátteret írói pályafutásának. — A meseírás pedig valahogy magától jött később — magyarázza. Palacsintás király Műveit, fantáziájának nem csak gyereklelkeket melengető kis meseszereplőit nem is kísérlem meg felsorolni. A 60-as években az ő meséit hallgatták a gyerekek esténként, mielőtt a tapsifülessel, a sünivel vagy a butácska csacsival aludni tértek. S ki ne emlékezne a Palacsintás király című bájos mese- filmre vagy A toppantó királykisasszony című mesejátékra, s az örökké visszatérő Csupafül megragadó történeteire. Csak a rádió 24 mesejátékát közvetítette, de számos bábfilm forgatókönyve is Fésűs Éva nevéhez fűződik. S hogy a színészek mennyire szerették, becsülték, arról egy levél árulkodik: „Te nagyon kedves Fésűs Éva! Köszönöm könyvedet. Meséidnek hangját oly boldogan odaadó Váradi Hédi. Bp. 1968. 3. 28.” — Derera Éva és Molnár Magda szerkesztők biztattak: írjak gyerekverseket és hangjátékokat. Nagyon szerettem velük dolgozni. Amikor felkértek, hogy óvodásoknak csináljak műsort, a fejemhez kaptam: tejó ég, hát nem vagyok én óvónéni! Kétségeim voltak, mit fogok én csinálni húsz kicsivel. Megpróbáltam, sikerült. Ekkor találtam rá a nyúlra, Csupafülre, „aki” ettől kezdve végigkísérte történeteimet. Nagyon fontos részévé vált életemnek, szinte családtag lett. —A bábjáték nem jelentett technikai akadályt? Hiszen a mesében is fontos szerepe van a mosolynak vagy éppen a fintornak és a szabad mozgásnak... — Eleinte nem nagyon szerettem bábjátékot írni, pontosan azért, mert nincs arckifejezés és a bábuk csak a földön tudnak mozogni. Ám annyira megszerettem, hogy a Tüs- kebökit, miután vége lett a sorozatnak, szerettem volna elkérni. De nem adták! A bábjátéknak majdhogynem az ellentéte a színpadi előadás, ahol a gyerekek „testközelben” érzik a szereplőket. A nyál- cipőt a Józsefvárosi Színház a közelmúltban tűzte műsorára, szerették a gyerekek. De az igazi vár. 1944-ben érettségi után kiballagtunk a nagybetűs életbe, amely akkor nem volt más, mint a háború. Minden iszonyatos pillanatával, rémtetteivel együtt azonban ma már az is eszembe jut erről a néhány évről, hogy nagyon fiatal voltam, nagyon tapasztalatlan, viszont tele elképzelésekkel. Először a Tündérvásárban Első versét—saját szavaival: az első négysoros kis csacsiságot — még írástudatlanul édesapjának diktálta le, s már toliforgatóként hétévesen „publikált” a Tündérvásár című gyermeklapban. — Volta családban vagy a környezetében valaki, aki úgy irányította életét vagy olyan hatással volt Önre, hogy köszönet illeti e sikeres frigyért, amely önt és a meseírást köti össze? — Kicsiny lánykaként sokat betegeskedtem, s a nagymamám az ő óriási türelmével, tündéri jóságával órákat ült az ágyam szélén, és mesélt. Lehet, hogy ettől gyógyultam meg mindig. És higgye el, Tamási Rita riportja lexikonok is megemlítik, jogi író volt, szépirodalmi köteteket is fordított: többek között Cooper Bőrharisnya és Az utolsó mohikán című regényét. — Tehát ezt a „fonalat” ajándékba kaptam — teszi hozzá mosolyogva. Az újságok Fésűs Éva verseit már szinte tizenéves korától rendszeresen közölték. Férje is így figyelt föl a tehetséges fiatalra, egyik költeményét olvasva írt a diák költőnek, levelezésük személytelen kapcsolata a háború után olyan szerelemmé változott, amely megalapozta egy nagyszerű család jövőjét. — Kezdetben természetesen halálosan komoly verseket írtam. De mindig volt annyi önkritikám, hogy nem ebből akartam megélni, soha nem lettem „főhivatású” író. ,,Valószínűleg nem leszek költő. / Tudok hallgatni évekig. I Szívemet nem az ihletett percek, / csak hétköznapok érlelik" — vall erről egyik verse. Tehát szakmát tanult. Gyors- és gépíróként helyezkedett el, s a Fotó: Kovács Tibor
