Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
1989. október 28., szombat Somogyi Néplap 7 GYERMEKEKNEK — FÉSŰS ÉVA OLDALA sz van. Locsipocsi eső kotyog, fecseg szünet nélkül az ablak alatt. Pletykázik a mindig szomjas, öblöstorkú csatornával, az meg tüstént továbblocsog mindent a vízgyűjtő dézsának. A kövér dézsa egy percig sem bír semmit magában tartani, mert lyukas, ezért aztán csobogva, csörgedezve adja tovább az eső meséit a kerti útnak, amitől valamennyi kacskaringós lesz, hogy se vége, se hossza. A bádoghasú öntözőkanna mindezt hűvösen hallgatja a veranda sarkában, csak elvétve szól közbe, ha egy-egy eltévedt vízcsepp nagyot koppan rajta. Haragszik az esőre, mert szeszélyes és kiszámíthatatlan. Sohasem akkor érkezik, amikor várják. Az öntözőkanna még arra az esetre is nagyon jól emlékszik, amikor nyáron egy tulipán torokgyulladást kapott a kertben a szárazságtól. Doktor Duruzsi Darázs baljós zümmögéssel röpdöste körül a bágyadozó virágot. — Záporesővel gargarizálj! — dünnyögte. — Ennek az az egyetlen orvossága. Igen ám, de hogyan, amikor hetek óta nem volt eső és egy tenyérnyi felhő sincs az égen? — Zzzz! — mondta komoran Duruzsi doktor. — Az eset súlyos. Én felírom az esőt jázminlevélre. Ha itt nincs, a nagy hegyek mögül kell megszerez- hed, de ez már a te dolgod. Fizetésül magával vitt egy morzsányi virágport, és továbbrepült a fonnyadó rózsákhoz. Annyi betege volt, azt sem tudta, melyik virágke- helybe kukucskáljon. Az egyik korán hervadt, a másik nem tudott kinyílni, a harmadik fejfájást kapott a saját illatától — de egyik sem volt olyan lázas beteg, mint a tulipán. — Mi lesz velem? — sóhajtotta. — Hiszen én nem tudok elmenni az esőért! A kerti ösvényen csigabiga o ballagott magahúzta, fényes országútján. Rosszkedvűen nyújtogatta a szarvát. — Ugye, neked is hiányzik az eső? — szólította meg a tulipán. — Hiányzik bizony, de addig semmi sem lesz belőle, amíg a békák nem kuruttyol- nak érte. A tulipán nem szerette a békákat, mert mindig udvariatlanul fickándoztak a virágok között. Most mégis megszólított egy arra ugráló zöld pocakost. — Nagyon kérlek, segíts rajtam! — suttogta, és megmutatta Duruzsi doktor receptjét. — Eső? Hehe! Az kéne, meg egy kis szivárvány! — hehe- részett a zöld pocakos, miközben szórakozottan elkapott a nyelvével egy vigyázatlan le- gyecskét. — Kérésedet továbbítom a szélnek, mert amíg ő nem fúj, semmi sem lesz az egészből. De addig se csüggedj, kis tulipán, fel a fejjel, majd csak beborul! Azzal hipp-hopp-zsupsz! — továbbugrált, és belefejelt a közeli patakba. Amint a tulipán a vízcsobba- nást meghallotta, még jobban szenvedett. Legszívesebben ő is a csekély vizű patakba vetette volna magát, de nem tehette, hiszen a virágok egyhelyben gyökerezve élik le az életüket. A szél meghallotta a béka vartyogását, és nyomban forgolódni kezdett, de csak száraz port kavart. — Jaj, ne! Ne! —fulladozott a tulipán. — Inkább erre a jázminlevélre kellene esőt hoznod, hogy meggyógyuljak. A szél aprócska förgeteg volt, ház körül szemetet söprö- gető, és nem tudott átrepülni a magas hegyeken, de röstellte bevallani, ezért azt mondta: — Akár egész felhőszakadást is hoznék neked, tulipán, de addig nem lehet eső, amíg a csacsi nem ordít érte! A csacsi a sövénykerítés mellett legelészett. Felkapta szürke fejét. — I-ááá! Olyan szép hangom van, hogy attól minden felhő sírni kezd, de addig mégsem lesz eső, amíg a madarak magasan repülnek. — Madarak! Madarak! — integetett felfelé a tulipán. — Gyertek, szánjatok le egészen alacsonyra, hogy megjöjjön az eső, és én meggyógyuljak. A madarak visszaintegettek. ■— Bizonyos, hogy ha mi lejjebb szállunk, megerednek az ég csatornái, de kitárt karjával ijesztget minket a madárijesztő. Amíg ő nem ad engedélyt, hogy leszállhassunk, addig nem lesz eső. — Ó, hiszen ez nagyon egyszerű! — derült fel hirtelen a tulipán. — A madárijesztő itt, áll a szomszédos konyhakertben, csak szólni kell neki, és minden rendbe jön. A madárijesztő csakugyan ott állt, és nagy tekintélynek örvendett, mert minden délután megnőtt az árnyéka, és azt beszélték, hogy a kalapját valamikor okos ember viselte. Most mégis sajnálkozva tárta szét a karját. — Mit képzelsz, tulipán? Én azért állok itt, hogy a madarakat elhessegessem. Ha nem így teszek, elveszik tőlem a kalapot! ESŐ MESE — Ezt igazán nem kívánhatom — sóhajtotta bocsánatkérőn a tulipán, és csüggedten lehajtotta a fejét. — Holnapra végem — gondolta, mert már alkonyodon és felhő seholsem látszott az égen. S akkor egyszercsak hirtelen, csodák csodája, mégiscsak megeredt a zápor! züstösen peregve, szitálva, üdítve omlott a piros tulipánra. De jutott belőle a rózsáknak, a sárgulóbajszú fűkatonáknak, sőt még a bánatos csigabigának is, aki úgy felvidult tőle és egyszeriben olyan erősnek érezte magát, hogy aznap emeletes házról álmodott. Felhő pedig most sem úszkált az égen, sőt úgy tűnt, mintha a lemenő nap fénye megkétszereződött volna. Mosolygós kislányarc hajolt a virágok fölé. — Szerencse, hogy hazajöttünk, mert még kiszáradt volna a kertünk! — hallotta a tulipán, mialatt tűzpiros torkát hűsítve öblögették a vízcseppek. Csodálkozni sem volt ideje, csak akkor, amikor már lement a láza, és az öntözőkanna is megpihent a kerti úton. — Varázslat történt — lehelte a tulipán. — Dehogy! — kottyant meg a maradék víz az öreg kannában. — Csak egy kislány jó szívvel cselekedett. — Méghozzá egészen kicsi kislány — bólogattak a magunkhoz tért rózsák, mire az egész kert mosolyogni kezdett. A béka ámuldozva pillogott ki a patakból. Még ilyet!... Elhallgattak a madarak, a szél meg se zizzent a bokorban, a madárijesztő pedig mélyen a szemére húzta híres kalapját. Mindenki elgondolkozott a dolgon; csak a csacsinak nem jutott eszébe semmi, de hát ezt őtőle nem is lehet rossz néven venni. 7----------------------------------------!------------------------------F ÉSŰS ÉVA Van egy házam, eladó!... Van egy házam, eladó, féldió a foglaló. Káprázatos az egész, vakablaka napra néz. Hátulja az eleje, nem látszik a teteje, a pincéje sötétség, a padlása reménység. Szél az ajtó, zárja nincs, nem esik le a kilincs, küszöb helyén gomba ül, árva tücsök hegedül. Az udvarán volt egy kút, odavitt a gyalogút. Az öreg kút beszakadt, a gyalogút elszaladt. Van egy házam, eladó, féldió a foglaló, ha lyukas is, megteszi, huncut, aki megveszi! Uccu, világ...! Őszi szél a szőlőskertben dalt lopott, a tücsöké meg már éppen elfogyott. , Mulat a szél szilvaszemű fák alatt, uccu, világ ereszd el a hajamat! Domboldalon pereg a méz, forr a bor, öreg darázs sürög-forog, duruzsol, késő rózsát pirosít a nótaszó, még egy táncra minden pille kapható. Hosszúnyakú pózna veri a diót, nem számolja már a rigó, mennyi volt. Tele kosár, tele kötény, tele zseb, újra jön a tavasz, mire megeszed. Találós kérdések í. Nem ültettek, nem gyomláltak, nem is növesztettem szárat, gyökér nélkül is virágzóm, nem is bokron, nem is ágon, nem is nyáron, hanem télen; csikorgó fagy a kertészem, s mint a mesék fehér bokra, úgy hajolok ablakodra. (§BJIA§9f) 2. Száz szeme van, mégse lát, szél pödri a bajuszát! (Muo>|n>|) 3. Sok kis kapun átszaladok, mégis mindenben bent maradok, s ha átbújtam üggyel-bajjal, találkozom önmagámmal. (oznjodíj) 4. Sok kis testvéremmel járok tüzes rostán pergő táncot. Am, egy forró pillanatban sárga bőröm nagyot pattan, és kibontom — mily varázslat! — habfehér tündérruhámat! (BDUOJjroj uoisSojny)
