Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
6 Somogyi Néplap 1989. október 14., szombat Még csak tanuljuk... Elbicegek a Főhivatalba, mondom a főhivatalnoknak, hogy a közértben bokán lettem rúgva. Mondja, hogy nagyon sajnálja. Mondom, hogy én még jobban sajnálom. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy én igazságtalanul és jogtalanul lettem bokán rúgva. Ugyanis tiltakoztam, amikor az a nagy marha mélák elém tolakodott a felvá- gottaspultnál, elvégre ma már senkinek sem lehetnek előjogai. Erre jött a bokánrúgás. — Sajnos — mondja a főhivatalnok —, sok embernek gőze sincs minden állampolgár pult előtti egyenlőségéről. Az az igazság, hogy még csak tanuljuk a demokráciát. Zúgó fejjel nyitok be a Főin- tézőségbe, mondom a főintézőnek, hogy alig hallok a bal fülemre. Mondja, hogy nagyon sajnálja. Mondom,- hogy önhibámon kívül hallok nagyot a bal fülemre. Ugyanis a házunk mellett van egy bár. Ott éjszakáról éjszakára néhány ember olyan hangosan ricsajozik, hogy néhány száz lakó nemcsak aludni nem tud, hanem lassacskán bele is süketül. Nekem a bal fülem esik az ablak felé, azért van, hogy arra a fülemre már alig hallok. — Szomorú dolog ez — állapítja meg a főintéző. — Háttérbe szorulnak a többség érdekei. Pár ember vigalma miatt odalesz ezrek nyugalma. Dehát nem tehetünk ellene semmit, mert az a zord igazság, hogy még csak tanuljuk a demokráciát. Szorosan a fal mentén, tapogatódzva jutok el a Főirodába; mondom a főirodistának, hogy bevertem a szemem. Mondja, hogy minden részvéte az enyém. Mondom, hogy nem véletlenül vertem be a szemem. Az utcában, amelyen munkába menet közlekedem, a járda közepére telepítettek egy böhöm tűzcsapot. Ahelyett, hogy a túloldalon, a kiskert szélén helyezték volna el. Kismamák nem tudják eltolni mellette a babakocsit, az olyan szórakozott járókelők, mint én, hasra- esnek rajta. Hogyan szabad ilyen lelkiismeretlen módon eljárni? — Fájdalmas szituáció — szögezi le a főirodista.—Egyes vállalatok hatóságnak képzelik magukat, szívesen törnek borsot a kisemberek orra alá. Azért teszik, mert sejtelmük sincs arról, hogy ők vannak értünk, és nem mi őérettük. Azért viselkednek így, mert még csak tanuljuk a demokráciát. — Mindenütt ezt hallom — bólintok bánatosan. — Miközben mindenki még csak tanulja nálunk a demokráciát, én félig megsántulok, megsüketülök, megvakulok. Tessék mondani, meddig tart ez az országos tanfolyam? Mikorra tanuljuk meg legalább elégségesre a demokráciát? Megvonja a vállát. — Ki tudja? Azt beszélik, hogy még a tanrend sincs elfogadva. Kürti András VESZIK A LAPOT? Erőpróba volt (Soós Zoltán karikatúrája) A FAL Mondhat nekem bárki bármit, én egyetlen szakmát ismerek, amely már azokban az átkos ötvenes években is a mai korszerű reformelvek szerint működött. Ez a szakma a kőműveseké. Ok már 1952-ben alulról építkeztek. Például a nagybátyámat sohasem láttam, hogy felülről kezdett volna egy fal felrakásához. Ugyanazt mondta ő is, mint egy másik kőműves ismerősöm. O marxizmus-leninizmust tanított az egyetemen, s mindig nagy meggyőződéssel beszélt arról, hogy a felépítményt az alap határozza meg a társadalomban. Ellentétben azonban a nagybátyámmal, ez a kőműves józan állapotban nem dicsekedett el korábbi foglalkozásával. Azaz, hogy pontosabb legyek, egy helyen nem szégyellte el építő szakmai múltját. Félévenként megírt önéletrajzait mindig így kezdte: eredeti foglalkozásom kőművessegéd. Ugyan letette a mestervizsgát is, de félt, hogy ebből arra következtetnének a személyzetisek, hogy maszek volt, netán építési vállalkozó, amitől az ég'óvja meg az embert. Mivel tudta, hogy a személyzeti osztályon dolgozók is emberek, állandóan attól félt, hogy kiszivárog a kőműves mivoltáról szóló információ, s akkor még annyi tekintélye sem lesz a diákok előtt, mint addig. így aztán nem is nagyon csodálkoztunk dühkitörésén. Egyik szemináriumon valaki megkérdezte; miért építettek föl egy falat Berlin kellős közepén. Hiszen, ha a szocialista rendszer olyan jó, mint mondják, miért félnek, hogy a fal híján otthagyják az emberek. Elvörösödve kiabált; „jól tudom én, miért tették fel ezt a kérdést. De majd gondom lesz rá, hogy aki ilyesmin gondolkodik, az hamarosan nem is egy, hanem négy fal között találja magát. Én kemény munkával jutottam ide a katedrára, levelező tagozaton végeztem az egyetemet, nem úgy, ahogyan a mai nappali tagozatos herék. De nem tart sokáig ez a dologtalanság, mert a vizsgán mindenkit kirúgok! Elmehetnek majd maltert keverni kőműves mellé!” A néma csöndben az előadóterem mélyéről valaki félhangosan megszólalt: „Akkor már helyben vagyunk. Hozzák azt a maltert, hadd keverjük!” Előadónk vérvörös lett, kirohant a teremből, bevágta az ajtót, csak úgy pergett le a vakolat... Hja, kérem, még annak a malter- nek sem mindegy, hogy keverik meg a felhordás előtt! Gőz József Slawomir Mrozek: Az elefánt Az állatkert igazgatója karrierista volt. Az állatokat csupán holmi lépcsőfoknak tekintette, amely révén feljebb juthat a hivatali ranglétrán. És még csak nem is gondolt arra, hogy intézménye szerepet játszhat az ifjúság nevelésében. Az állatkertjében levő zsiráfnak túl rövid volt a nyaka, a borznak nem volt saját ürege, az ürge fütyült mindenre, és különben is csak igen ritkán hallatta a hangját. Mindezek a hiányosságok különösen felhá- borítóak voltak, mivel gyakran iskolai tanulócsoportok látogattak el az állatkertbe. Az állatkert vidéki volt. Sok állat hiányzott, az elefánt is. Egyszer megpróbálták háromezer házinyúllal helyettesíteni, de ez nem volt ugyanaz. Abban a mértékben, ahogyan vidékünk fejlődött, tervszerűen orvosolták a hiányosságokat, és végül az elfánt kérdése is napirendre került. Valamilyen jubileum alkalmából azután a központban kedvező döntést hoztak az elefánt ügyében. Az állatkert dolgozói nagyon megörültek. Annál inkább csodálkoztak, amikor megtudták, hogy az igazgató beadványt küldött Varsóba, ebben lemondott az elefánt kiutalásáról, s ellentervet terjesztett elő arról, hogy az elefán-' tot a helyszínen, gazdasági módszerekkel kell „előteremteni”. „Én és egész kollektívám — írta az igazgató — tisztában vagyunk azzal, hogy az elefánt: túlságosan súlyos teher a lengyel bányászok és kohászok vállán. Az állami kiadások csökkentése céljából azt ajánlom, hogy a számunkra tervbe vett elefántot házi gyártmányú elefánttal pótoljuk, amely gumiból készül életnagyságban, azután levegővel töltjük meg, és a kerítés mögött helyezzük el. Ha gondosan kifestjük, senki sem tudja megkülönböztetni az igazitól, még közelről sem. Tekintettel arra, hogy az elefánt nehéz, lomhu állat, amely nem szokott ugrándozni, ok nélkül nem futkározik, és nem bukfencezik a földön — a kerítésen kis táblát helyezünk el, amely közli a látogatókkal, hogy ez az elefánt különösen súlyos. Az igazi elefánt vásárlásának mellőzésével megtakarított pénzt pedig egy új sugárhajtású repülőgép gyártásának vagy régi műemlékek restaurálásának céljára utaljuk át...” A beadvány nyilván egy lélektelen hivatalnok kezébe került, aki hanyagul végezte teendőit, és nem fogta fel az ügy lényegét. Mivel csupán a takarékosság szempontjai vezérelték, jóváhagyta a tervet. Az állatkert igazgatója, miután megkapta a központ válaszát, egy óriási gumiköpenyt rendelt, hogy azután megtöltsék levegővel. A gumiköpeny felfújását két hivatalsegédre bízták. Semmilyen különleges készüléket nem bocsátottak rendelkezésükre, saját tüdejükkel kellett felfújniuk a műelefántot. Hogy az ötlet ne tudódjon ki, az egész munkát egyetlen éjszaka alatt kellett elvégezni. Az igazgató igyekezett minél gyosabban elintézni az új állat leltárba vételének formaságait, és megkapni a prémiumot. •A két hivatalsegédet bezárták a raktárba, kétórás kimerítő munka után azonban a gumihéj csupán alig emelkedett a padló fölé, és bizonytalan, lapos körvonalai nem hasonlítottak elefánthoz. Leszállt az éjszaka, odakint, a falakon túl elcsendesültek a hangok, csak a kifutóból hallatszott a sakál üvöltése. A hivatalsegédek egy percre félbeszakították a munkát. Öreg emberek voltak, nem szoktak hozzá az ilyen megerőltetéshez. — Ha így megy tovább, akkor reggelre sem fejezzük be—mondta az egyik. — Hogyan magyarázzam meg a feleségemnek, hol töltöttem az éjszakát? Hiszen nem hiszi el, hogy egész éjjel egy gumielefántot fújtam fel. — Úgy bizony — helyeselt a másik —, elefántot ritkán szoktak felfújni. Eltelt még egy óra, és mindketten szörnyen elfáradtak. — Roppantul nehezen megy — sóhajtott az egyik. — így igaz — helyeselt a másik. — Pihenjünk egy kicsikét. Miközben pihentek, egyikük észrevette, hogy a falból gázcsap áll ki. Ez jutott eszébe: „Ne töltsük meg a gázzal az elefántot?” Ötletét közölte társaival. Elhatározták, hogy megpróbálják. A gumiköpenyt odatették a gázcsap alá, és néhány perc múlva nagy örömmel vették észre, hogy teljes nagyságú állat áll a raktár közepén. Az elefánt olyan volt, mint az élő: ormótlan, petyhüdt törzsű, nagy fülekkel és szorosan odatupadó ormánnyal. — Nagyszerű — mondta az, akinek az az ötlete támadt, hogy gázzal kell megtölteni a gumielefántot —, most már hazamehe- tünk. Kora reggel az elefántot átvitték az állatkert közepén levő, elkerített kifutóba, amely a majomketrec mellett volt. A természetes szikla előtt elhelyezett elefánt hatásos látványt nyújtott. A kerítésre kis táblát szögeztek: „Rendkívül súlyos állat, egyáltalán nem futkos.” Azon a napon a helyi iskola tanulói voltak az első látogatók, akiket egy tanár vezetett. Az volt a szándéka, hogy szemléletető órát tart az elefántokról. A csoport odament a kifutóhoz, és a tanár elkezdte előadását: — Az elefánt növényevő állat. Ormányával kitépi a földből a fiatal fácskákat, és lerágja a leveleiket. A tanulók roppant érdeklődéssel bámultak az elefántra, s azt várták, hogy kitépjen valamilyen fácskát, a hatalmas állat azonban mozdulatlanul tornyosult a kerítés mögött. — Az elefánt — folytatta a tanár — a rég kiveszett mamutok egyenes ági utóda. Egyáltalán nem meglepő, hogy a jelenleg létező szárazföldi állatok közül ez a legnagyobb. A szorgalmas tanulók buzgón jegyeztek. — ... Az elefántnál csak a bálna nehezebb, az azonban a tengerben él. Bátran mondhatjuk, hogy az állatok királya az elefánt... Hirtelen szél támadt. — A felnőtt elefánt súlya 4— 6000 kilogramm között mozog... Az elefánt ekkor megremegett, é$ a földtől elszakadva, lassan fölfelé suhant. Néhány perc múlva a széllökésektől hajtva már a tető fölött lebegett. A szél erőre kapott — és „a földön legnehezebb állat” a léggömb könnyedségével emelkedett az azúrkék ég felé. Az ormótlan állat most megmutatta a nézőknek mind a négy korong alakú, szélesen szétterpesztett lábfejét, a kövér hasát meg a szélben himbálódzó ormányát. Azután végleg búcsút vett a kifutótól, és eltűnt a fák csúcsai mögött. A szomszéd ketrecben elragadtatással ugrándoztak és si valkodtak a majmok. Az elefántot a közeli botanikus kertben találták meg. Beleakadt egy kaktuszba, széthasadt, és kilehelte a páráját, A tanulók pedig, akik részt vettek az álltakertben tartott órán, örökre búcsút mondtak az iskolának, és huligánok lettek. Azt rebesgetik, hogy vodkát nyakainak, és betörik az ablaküvegeket. Az elefántokban pedig egyáltalán nem hisznek. Fordította: Gellért György — Kislányom egy fillért se adj a tanárbácsinak! Most kapott fizetésemelést. (Soós Zoltán karikatúrája) A. Dudoladov: A TALÁLÉKONY Ljazgin lakatos kulcsot készített. Egyáltalán nem olyanra sikerült, mint kellett volna. Ljazgin lakatos hunyorogva nézte, és megszólalt: — Lehet, hogy ez egy másik zár kulcsa? És nekiállt egy másik zárat készíteni. De a zár sem olyanra sikerült, mint gondolta. Egyetlen ajtóba sem passzolt. Ekkor Ljazgin kitalált egy különös ajtót, amelybe belefért a zár. Az ajtó olyanra sikeredett, hogy különleges ház kellett hozzá. Ljazgin kiötlötte a megfelelő házat, de nem illett egyik városba sem. Mire a nap véget ért, Ljazgin dilemmába esett: vagy meg kell változtatni valamit a naprendszerben, vagy új kulcsot kell készíteni. Ljazgin természetesen az elsőt választotta. Holnap kezdi. Horváth Lilla fordítása
