Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
1989. október 14., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK A szeretet — tizenhárom gyerekre jut SZÉKI ÉVA RIPORTJA A szépen rendben tartott portán idilli kép fogad; múlt századi festmények hangulatát idézi. Az udvar végén malacok visítoznak, tyúkok kárálnak, arrébb egy kandúr nyújtózik lomhán. S gyerekek mindenütt! Kettő pingpongozik, egy az autószerelésben segít, egy másik homokvárat épít, a legkisebb pedig a kapuban áll és vár. Hamarosan öt óra, jönnek a többiek is, mert a létszám, — bár már most is sokan vannak — még nem teljes. Antali Józsefék tizenhárom gyermeket nevelnek kaposvári otthonukban. Az öt lány és a nyolc fiú intézetből került a családhoz. —Öt év vei ezelőtt kérdezte meg egy ismerősünk: Panni, nincs kedved gyereket nevelni? Dehogy nincs, feleltem, s hamarosan megkaptam az ifjúságvédőtől az első fiút—emlékszik vissza Antaliné a kezdetekre. — Aztán jött még egy, majd még kettő, a változatosság kedvéért pedig öt lányt is hoztam a Zójából. Befogadtunk mi mindenkit, akinek szüksége volt ránk. Nem néztük, milyen a bőre színe, nem hallgattuk meg, mit mondanak rá mások. Bíztunk magunkban, s abban, hogy mindenkiből sikerül becsületes embert nevelnünk — mondja az asszony, míg halkan egy történetbe kezd. Volt egy gyermek, aki bizony elvette a másét, nem restellt még a közös pénzből sem lopni. A nevelőszülők sokszor leültek vele beszélgetni, szép szóval oktatták, aztán eljött a nap, melytől kezdve egy fillér sem hiányzott a pénztárcákból. — Volt már értelmi fogyatékos gyerekem, s olyan is, akit a börtönből küldtek hozzánk. Rossz emlékem azonban egyikről sincs, szerettem valamennyit, mint a sajátomat, s mindtől sírva búcsúztam, mikor 18 éves korukban el kellett válnunk egymástól. Egyik sem felejtett el, ma is mind visszajárnak, s anyámnak szólítanak — mondja a ház asszonya, aki három saját gyereket nevelt föl. — Mindketten nagy családból származunk a férjemmel, el sem tudnánk képzelni az életünket gyerek nélkül. Bizony nagyon hiányoztak, mikor kikerültek a családi fészekből. Úgy érezzük, csak addig van értelme az életünknek, míg segíthetünk valakin. Önmagunk boldogságáért nem érdemes élni — vallja a férj, aki a család egyéb próbálkozásairól is beszámol. A házaspár szívéhez legközelebb a gyerekek mellett az idős, beteg emberek állnak, akik hitük szerint ugyanolyan elesettek, ma- gukramaradottak, mint a pár éves apróságok. Ezért is vállalkoztak eltartási szerződés kötésére. Lakásuk már volt, a fizetésükből is megéltek, nem a pénz vette rá őket, hogy egy idős házaspárt gondozzanak, s tegyék könnyebbé utolsó éveiket. — A férjem is, én is vallásos nevelést kaptam, s a hit, az emberbaráti szeretet végigkíséri életünket. Amit tudunk, fogadott és saját gyermekeinkbe is átörökítünk ebből. Tisztességre, becsületre tanítjuk őket, s ha egy szikrányit is jobbak, boldogabbak lesznek, mint idekerülésükkor voltak, már megérte a tengernyi munka, fáradság. Mert ezt bizony pénzzel nem lehet megfizetni. Gyakran sok éves munka eredményét rombolja le egyetlen pillanat, egy rossz találkozás. — Az én igazi anyukám bizonyára nagyon szép és fiatal. Az a bamabőrű, koszos asszony, aki eljött hozzánk, s azt mondta, ő az anyám, biztos hazudott — mondja Bogdán Anikó, akinek egy régi, megkopott fénykép alapján él a mamája emlékezetében, s aki napokig betege volt a valódi mamával való találkozás emlékének. Nála is rosszabbul járt azonban Bernadett. Őt — akárhogy tiltakoztak is Antaliék — több hétre magukhoz vették a szülők. Nekünk ehhez jogunk van — mondták, majd néhány hét múlva mocskosán, szakadt ruhában, egy pár lyukas, fekete férficipőben lökték vissza az udvarba. — Nekünk ez a gyerek nem kell, rendetlen, neveletlen, éjszaka pedig úgy ordít, mint a sakál — mondták, elhallgatva azt, ami csak egy pszichológusnál derült ki, ahová kétségbeesésükben vitték Antaliék a napokon keresztül beteg gyereket. Ott tudták meg, hogy a szülők akasztott emberekről, rémtörténetekről meséltek a kislánynak, aki félelmében sírta végig az éjszakát. — A legtöbb szülő csalódás .ezeknek a gyerekeknek, a legszerencsésebbek azok, akik sosem ismerkednek meg velük — mondja Antaliné, míg a legkisebb gyereknek, a hároméves Berninek készít egy kis harapnivalót. A szőke csöppség tíz napja ismerkedik az óvodával, s tapasztalatai eddig elég keserűek. — Egy hete járt oda, mikor egy reggel kétségbeesve kapaszkodott a szoknyámba: édesanyám, vigyél haza—köny örgött, először nevezte anyjának az asszonyt. Nem csoda hát, hogy mindketten sírtak, ki az óvoda „gyötrelmeitől”, ki a meghatottságtól — mondja Panni néni, aki órákig tudná mesélni élményeit, de tizenhárom gyerek mellett kinek van erre ideje. A fiúk most érkeznek haza a munkából, lecsót kívántak vacsorára,s az bizony magától nem készül el. Négy kiló kenyeret veszek naponta, hét végére pedig tíz liter tejet. Van két fagyasztószekrényünk, mindig tele hússal. A legszívesebben húst hússal ennének a gyerekekbe akkor se panaszkodnának, ha tésztán és süteményen kellene fölnőniük. Ennyi éhes szájat bizony nem könnyű betömni. Mindennap kell főzni, több fazék élelmet. Még jó hogy itt van Rita, a hetedikes nagylány, akire mindenben lehet számítani. — Az anyu egész nap dolgozik, nincs egy perc szabadideje sem. Persze hogy segítek neki. ahol tudok. Megfürdetem a kicsiket, elmosogatok, míg ő tanul a lányokkal. Rajtuk kell tartani a szemünket, mert hajlamosak megfeledkezni a leckéről — mondja felnőt- tes komolysággal a lány. — A legtöbben írni, olvasni sem tudtak, amikor hozzánk kerültek. Most közepesnél rosszabb eredménye egyik gyereknek sincs, de a legtöbben a négyes átlagot is elérik — mondja az apuka, aki maga sem restell leülni a gyerekek mellé néhány órai korrepetálásra. A ház urának legfőbb feladata azonban mégsem ez. Antali József igazi ezermester, s ha ehhez olyan segítség is akad, mint a család vállalkozó fiú tagjai, igazán nem lehet csodálkozni, hogy minden a legnagyobb rendben működik. Most épp egy Trabantot építenek a szorgos kezek. Míg a fiúk nyakig olajosán segédkeznek, a lányok mesziről csodálják a félkész masinát, s reménykednek, minél előbb próba- útra mehetnek vele. — Nemrég voltunk Máriapó- cson búcsúban, előtte pedig Fo- nyódligeten táborban — meséli egy cserfes leányzó. A nyári élményeknél is szívesebben emlékszik vissza a családi ünnepekre. A hatalmas ebédlőasztalt ilyenkor virág borítja, a gyerekek pedig apró ajándékokkal kedveskednek az ünnepeltnek. A legjobban a karácsonyt és a húsvétot szeretik, mert ilyenkor mindenki kap ajándékot. Az ünnepek különösen szépek. Aptaliéknál, ebben a családban azonban a hétköznapokon is öröm és boldogság élni. Az oldal fotóit Jakab Judit készítette Kemenceépítő Mariska néni Az öt zselici községben, Szerdahelyen, Szennán, Zselickisfaludon, Patcán, Szilvásszent- mártonban talán mindenki ismeri Mariska nénit, Párkányi Istvánnét. Nem valami találmány, közéleti szereplés, avagy különös látnoki képesség tette híressé. Ő csupán egy dologhoz ért,—de ahhoz valami egyedülálló nagy- szerűséggel! Mariska né- i^ni kemencét épít. j — Egy pillanat! Ezt a téglát még megfaragom, aztán a drága gyerekem folytatja. O az én segédem, na meg az unokám... Mert az is azt mondja: nem lesz más, csak kőműves. Belevaló, erős, életrevaló gyerek, — hát majd meglátjuk. Délelőtt ő talicskázta ide a földet. El sem lehetett volna zavarni... — Elég régen abbahagytam én már ezt a mesterséget. Hetvenhá- rom éves vagyok. A lábamban, a kezemben, a csontjaimban fájdalmasan benne van már az idő. Ezt az egy kemencét azért még elvállaltam. Lehet, hogy ez lesz az utolsó. Ne fogadkozzak? Az csak a látszat ám, hogy erős asz- szony vagyok! Az élet nevelt ilyenné. De a külső mögött a pergő évek, meg a kemény munka kövei'igencsak megkoptatták a csontokat, az ízületeket. Nézze a kezemet, meg itt, a csuklómon, ezt a bütyköt. Nem a semmittevéstől lett ilyen! — Kemence... Hát persze, hogy nincs párja annak a kenyérnek, a kalácsnak, lángállónak, amit igazi kemencében sütnek! Mint mindennek, a kemenceépítésnek is megvannak a maga fogásai, a maga tudománya. Egy ilyen négytepsis kemencéhez, mint ez, kell ötszáz tégla, egy lovaskocsi jó, agyagos föld, aztán régente polyvát használtunk, most fűrészporral helyettesítjük. Kell aztán még három kiló só. Ezt abba a habarcsba kell bekeverni, ami a kemence alja lesz. Ettől válik az aljazat szép üvegessé. Akár udvari kemencét épít az ember, akár ilyet, fedél alatt, a legfontosabb a belső boltív, a gramonád kialakítása. — Na és a legnagyobb titok az, hogy nem lehet akárhol elhelyezni a huzatot szabályozó zsindelyt. A jó kemencénél ennek hátul, a negyedik téglasorban kell lenni... Akkor sül szépen, körbe-körbe benne minden. Volt egy kőműves, akinek ezt elmagyaráztam, csak amikor kihúzta a lábakat, összedőlt a boltozat... Nem, nehogy azt higgye hogy csúfolódásból nevetek! Nem! De hát megvan ennek is a fogása!- Hogy én hol tanultam? Hát hol is kezdjem... Kőműves volt a férjem, harmincötben kerültünk össze. Mentem vele dolgozni, én voltam a segéd. Elloptam a tudományát! De úgy, hogy segédként már nemegyszer én figyelmeztettem: „te, ezt emígy kellene csinálni”. Aztán ötvennégyben három apró gyerekkel itt maradtam özvegyen. Folytattam az ipart. Ebben az öt zselici faluban vagy hatvan kemencét építettem, de vállaltam pincesípot is. Mindenféle kőműves munkát. Volt úgy, hogy csütörtökön építettem a kemencét, és szombaton már abban sütötték a lakodalmas kalácsot. — Hát persze! A kemence fűtésének is megvan a maga tudománya! „Gyüjjön, drága Mariska néni, legalább először mutassa meg!” Persze, hogy megyek! Az új kemencébe először kell egy kis ág, aztán mindennap egy kis tűz. Sütés előtt, akkor jó a kemence, ha a tégla fehér, és az alja szikrázik. Akkor ki kell kaparni a parazsat, lezárni a huzatot, — és mehet a kenyér, a tepsi... — Nekem? Nekem már nincs kemencém... A drága gyerekemmel, a Pista fiammal élek. Épültek, — aztán nem lett helye a kemencének. Mitcsináljak? Azélet lejár, — központi fűtés, kényelem van... Nagyon sokat dolgoztam, —- de sokszor nem értem az elégedetleneket. Nem értem a békétlenséget. —Az én apám hét gyéreket nevelt. A szerdahelyi téglagyárban felestárs volt. Sokáig ki volt írva az út mellett: „Gönye Péter és felestársa”. Ötéves voltam, mikor árvák maradtunk, hat—hét éves koromban már mentünk, mi gyerekek, vályogot vetni. Nem könnyű munka ám az! Súlya is van, na meg forszai, hogy az igazán jó tégla legyen... Mutattam már az előbb ezt a bütyköt a csuklómon. Nem a semmittevéstől jött ide... Tizenkét évesen, külön, a tanító engedélyével, dolgoztam én a testvéremmel hat hónapszámra is. Nagyberkiben, He- tényben, Büssüben, Balaskón, Baranyakövesden. Mentünk hat hónapra cukorrépát egyelni, kapálni. Akolbán, istállóban aludtunk a testvéremmel. Büssüben, ott igen! Ott nagyon rendes volt a báró! Ott már csináltak fából priccset, azon aludtunk. így segítettünk megkeresni a kenyérnek való búzát. Ami a család szükségletén felül volt, azt eladtuk, abból jutott ruhára, lábbelire... — Na, drága gyerekem, kész vagy a vakolással? Megyek mindjárt, megnézem! Csak még azt akarom elmondani, hogy mindig húzott a szívem az árva gyerekekhez. Korán halt meg az én anyám. Három kis gyerekkel, korán maradtam özvegy. Összekerültem aztán egy özvegyemberrel, akinek ugyancsak három apró gyereke volt. így aztán hat gyereket neveltem, de ebből nemsokára kilenc lett, mert az egyik fiam árvaházban nevelkedett lányt vett el, aki viszont hozta magával a két testvérét. Óh!... nem is tudom megmondani, hányán ülünk az asztalhoz, ha ösz- szejön a család... De szépen megvagyunk. Békességben. Szeretet ben. •— Beszélek, beszélek... A drága fiam közben elvégezte az utolsó simításokat. Utána kell néznem, mert ugye lehet, hogy tényleg ez az.utolsó kemence?! Jó pár éve nem vállaltam már. A házunk előtt van egy nagy vadgesztenyefa. Magam építettem alá egy padot. Szeretek ott varrogat- ni, babot pirgálni,—és szeretnek odaülni hozzám az öregek, beszélgetni. Ej, de sokan elmentek már közülük! Ott áll meg a busz is. Jönnek mennek az emberek, hozzák, viszik a híreket... — Az isten megsegített. Szépen, békességben élünk. — Na, drága fiam! Itt van egy pici igazítanivaló. Látod? Hiába, az én szemem... Krisztus! De hát egy kemencének, jónak, igazinak kell lenni!...
