Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
8 Somogyi Néplap 1989. Szeptember 30., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Szapudi András riportja Csiszár Elek messzire lát „minden mindegy" kifeje* zésével az arcán, öltözetén, s a kezében: bevásárlószatyor. Lexi hej, hallod-e Lexi, ma én vagyok ötven, mit szólsz hozzá?! Balaton presszó?, néz maga elé tűnődve. Isten ments. Hát akkor? Fogas, mondom, legföljebb a Fogas ... Kis konyak, kóla (inkább meleg legyen, mint hideg), és vörösbor, pontosabban nagy- fröccs. Ezután még magányosabb leszel, mondja. Minél őrültebben kavarog a forgalom a városban, te annál magányosabb leszel. És egyszer majd eljön az idő, amikor mindegy lesz számodra, hogy melyik vendéglőbe térsz be (ha egyáltalán kedved lesz még vendéglőbe járni), mert rádöbbensz, hogy úgysem találod meg, amit valaha elvesztettél. Akkor már nem fogsz felháborodni, mert a kaposvári Csokonai fogadó éttermében a pincér, mielőtt megvárná, hogy helyet foglalj, egy vizsgálóbíró modorában kikérdez. Nem vörösödsz el a méregtől, hanem engedelmesen előhúzod a pénztárcádat, megmutatod „korunk hősének”, hogy — noha az ágrólszakadt Csokonaihoz is van némi közöd — ki tudod fizetni a cehhet a róla elnevezett fogadóban. Én már régóta nem járok vendéglőbe (legfeljebb olyankor, ha veled találkozom), és nincsenek illúzióim. Már tudom, hogy a régi ízeket, hangulatokat sosem találom meg újra, belenyugodtam, hogy még a parizernek sincs olyan íze, mint diákkoromban, a 40-es években, nem szólva a péksüteményről. Keszthelyen, a premontrei gimnáziummal szemben volt egy péküzlet, ahonnét a pedellus minden délelőtt áthozott egy kosárra való friss, meleg, ropogós péksüteményt, öt-hat félét, elhiheted. Aztán jött egy másik pedellus, amikor a gimnáziumot államosították, ez azonban nem hozott már kifliket, sőt nem is volt sokáig pedellus, mert kinevezték az IKV igazgatójának ... Torzonborz öregember, afféle falu bolondja, arcán megelégedettség, vigyor ... Egy teherautó rohan süvítő szélben, platóján egy örök „plató-emberrel”. Társadalom alatti vegetálás, platómagány. Emberünk sose jut be a vezetőfülkébe, ahol meleg van, ahonnét a táj is feltehetően szebbnek látszik. „Platós”-szemszögből minden sivár, színtelen, fénytelen. A rideg szobában egyetlen bútordarab: egy feldöntött szék ... Valahon- nét — talán az űrből — két Meredek part Mostanában előfordul, hogy délután elfog a bá- gyadtság, álmos leszek, le akar csukódni a szemem — mondja. Vonz a pamlag, jó lenne lefeküdni, aludni egy kicsit, de félek az esti ébredéstől ... Annál rosszabb nincs, mint amikor sötétben ébred az ember. Ritka perc, amikor nem terhel valami nyomsztó érzés, de ha előfordul, hogy délután elalszom, az esti fölébredés olyan, mintha a halál előszobájában nyitnám fel a szemem. Ezért ha lehet, legyőzöm az álmosságot, és megpróbálok dolgozni. Az ihletben nemigen hiszek, a rendszeres munka eredményében annál inkább, bár kétségtelen — sokszor tapasztaltam magam is —, hogy a bonyolultnak, megoldhatatlannak tetsző kérdések egyszer csak hirtelen áttekinthetővé, megvalósíthatóvá válnak. Ez talán a kegyelem állapota. Azt hiszem, Iványl örün- wald Béla mondta egyszer: az a fontos, hogy az Ihlet otthon — az állvány előtt — találja az embert, mert különben elmegy máshova. Hát én mindig készenlétben állok a fogadására, ritkán mozdulok ki hazulról, s itthon egész nap csönd vesz körül. Néha takarítok is, vagy ebédet kotyvasztok magamnak, de előfordul, hogy mire megfő az étel, nincs kedvem megenni. Előfordul, hogy az ablakhoz állok, és elnézek Siófok feje fölött a vasút menti fákig és tovább ... Gyöngyszürke ködben, őszi hajnalon indul el Hajnalka néni; rozzant kis öregasszony, szinte összemosódik a köddel; talán a boltba tart, pár falat pari- zerért, pár korty tejért, vagy éppen csirkelábért, a jó öreg Hajnalka néni; valamikor Hajnalka volt, sudár, gyönyörű, legények álma, férfiak kegyelme, és ma róla szól a szűkszavú hírEgy siófoki panzió emléke adás a napilapban: a 75 éves özvegy XY-nét, született Z. Hajnalkát tegnap éjszaka meggyilkolták. A lakásáról egy öreg rádiót és 40 forintot vittek el azok a fiatalkorú bűnözők, akiket a rendőrség már hajnalban elfogott. Íme egy Csiszárkép ... „Reggelente elindul. Ki látja?” — írtam róla ötvenéves születésnapján, nyolc évvel ezelőtt. — „Kezében bevásárlószatyor, kabátgallérján köd, varjúszárnyként sötétlő, csüngő hajában esőcseppek.” Most is elindul reggelente, időnként egy világfi eleganciájával, máskor: kopottan, a láb lóg egykedvűen. Ismét egy bútortalan szoba, ahol a sarokban, szinte a falhoz tapadva áll a festő. Rettenetesen egyedül. Ha jobban körülnézünk, talán egy szék körvonalát is felfedezhetjük ... Buszmegálló holdfényben. Egy munkás külsejű ember várakozik, de tudjuk, a busz sosem fog megérkezni. A háttérben — mintha Franz Kafka álmodta volna oda — egy gyár körvonalai látszanak. Egy fantom-gyáré. Tudjuk: ez egy olyan üzem, ahol nincsen termelés ... Íme, néhány Csiszár-alkotás ... Mostanában sokszor gondolok apámra, akinek a lába nyomát megfestettem, mondja. Kis ember volt, kiskereskedő, piciny boltja kirakatában textíliák. De Goldberger Leó, a textilkirály előzékenyen fogadta, kávéval, konyakkal kínálta az irodájában. És a legnehezebb időben is kapott tőle árut. Csendes, szerény egyénisége mostanában gyakran megnyilatkozik bennem. Látom buzgólkodá- sát embertársai megsegítése végett. Vajat, szalonnát csomagolt össze és vitte a pesti gettóba. Hiába őrizték árgus szemű nyilasok a kapukat, az én apám a maga szerény, csendes módján megtalálta a réseket is, ahol be lehetett jutni az üldözöttekhez. Egy kisnyilas — persze akkor már a Rákosi szekerén — államosította, pontosabban szólva, megszüntette, hiszen az ő kis boltján nem volt mit államosítani. Ezután a keszthelyi sportüzletben pénztáros, és állandó céltáblája egy négyelemis, kereskedelmet sosem szagolt pasas rossz- indulatának. A halottas ágyánál egy zsidó orvos állt Háromnegyed kilenc pülnék, egyáltalán nem lepődnék meg. És az apáca, aki a tenyerébe vette a parazsat... ? Sokszor meséltél róla. Mondd, még mindig foglalkoztatja a képzeletedet ez a csoda-gyanús emlék? Csoda-gyanús, ez jó, rez- dül a mosolya; az apácák kápolnájában ministráltam az egyik tanáromnak, s a füstölőből kiesett egy darab parázs. Mielőtt azonban a szép szőnyeg kiégett volna, egy fiatal apáca gyorsan fölkapta és kiszaladt vele. Rémülten, nagy bűntudattal néztem utána, de a szép arcú, fehér főkötős lány mosolyogva tért vissza. A tenyere csodák csodájára ... ostyafehér volt, mondom. Ostyafehérnek láttad. Az volt, bólint Csiszár Elek. És, ha ma visszanézek az időben, ma már csodának látom Egry József Balatonját is. Mert 30—40 évvel ezelőtt valóban olyan volt a Balaton, amilyennek ez a nagy művész megfestette. Ma már nem olyan. A fényeket, Egry fényeit ma már elnyeli az iszap . . . Csak figyeld meg egyszer. Egry ma talán az Alföldre menne fényért, és nem telepedne meg Badacsonyban. Egy Csiszár-képen Karinthy Frigyesnek — miután homlokával áttörte a keretet, az örökkévalóság irányában — a fél arca látszik. Mögötte a fázós éjszakában fölsejlik a Vitézpanzió, kapuján egy odakötözött emléktáblával: mielőtt leesett volna, a Pannónia egykori éjjeliőre, Csiszár Elek drótozta fel. Karinthy fél arca eltűnőben ... Begombolom a dzsekimet. Siófokon ősz van. Szapudi András és potyogtak a könnyei. Arckifejezését, szavait sohasem felejtem el. Három nap múltán egy csehóban (éppen blokkot váltottam egy féldeci kevertre) odajött hozzám egy ismeretlen ember, kondoleált, és azt mondta: Csiszár úr, a maga apja igazi kereskedőember volt. Mondom: mostanában, ha kinézek az ablakon, ellátok Keszthelyig, látom apámat, tanáraimat, a fehér reve- rendás, kék cingulusos premontreieket, az osztályfőnökömet, a rettegett matematikatanárt. Rezibe járt ki misézni. Én már ezért is szívesen követtem oda, mert ebben a faluban rokonaim laktak. Most is élő bennem egy — festői szempontból még megfoghatatlan — pillanat. Egy t dombon állok, Ijiciklikormányra támaszkodva, s mellettem egy amerikai repülőgép roncsai. Nézem a tájat, s valami olyan csodálatos érzés kerít hatalmába, hngv ha a következő pillanatban fölrev. * A rész és az egész „A pályára alkalmatlanok szuverenitásától mentsen meg minket és gyermekeinket az isten!” — egy munkaközösségi apuka sóhajtott így a szülői értekezlet előtt. Az osztályfőnököt megkímélte ettől a közléstől, aki a helyi nevelési rendszer fogalmát és gyakorlatát I magyarázta a szülőknek. I A sajátosságok, az önál- I lóság hangsúlyozása sokakban kelt aggodalmat; a nagyobb tanári szabadsággal vissza is lehet élni — hallom a szülőktől és a diákoktól. Az oktatási törvény az I iskolák működésével kapcsolatban ezt írja: „Az I alap- és középfokú neveli lési-oktatási intézmény a I helyi szükségletek figye- ! lembevételével kialakít- ! ja helyi nevelési rendszerét, továbbá kiegészí- 5 tő tananyagot dolgozhat [ ki, és megválaszthatja a ' fakultációs irányokat.” A nevelés helyi rendszerének egyik sarkköve az ! önállóság, amely eddig is | létezett, de nem markán- j san és pedagógiai progra- í mokban is megfogalmazottam Minden iskola kénytelen volt alkalmazkodni a mindenkori „diákanyaghoz”. Minden pedagógus rákényszerült, hogy a követelményszintre fölemelje a nagyon különböző tudással, alap- műveltséggel rendelkező I tanulókat. Ha ez nem ! ment, a követelményt kellett igazítani az adott képességekhez. Bármenynyire is zárt, elzárkózó, nehezen igazodó az iskola, kénytelen volt együttműködni a szülőkkel, a támogató üzemekkel, és ez kötelezte bizonyos, mértékű alkalmazkodásra. Az önállóság, a szuverenitás persze nem kényszeríthető ki máról holnapra. Az oktatási tör- I vény ebben is a folya- I matosságot hangsúlyozza, ! hiszen sok helyen még nincs meg ennek a ma- ! gasabb rendű minőségnek j a személyi és tárgyi fel- I tételrendszere. A reális 1 és kívánatos cél azonban mindenütt találkozik a nevelők törekvéseivel, a szülők igenlésével, a társadalmi-gazdasági környezet sürgetésével. Egyre több olyan iskola van, amely a maga működését saját logikája szerint gondolja át és építi föl. Főleg a középiskolák között találhatunk vállalkozó kedvűeket. A sokféleség, a sajátos arc persze nem jelenthet alapvető eltéréseket. A j helyi közösségek, a neve- 5 lőtestületek dolga és kötelességé, hogy ne adjanak életteret a „kilengé- 1 seknek”, a nagy szélsősé- ■ geknek. Ezen egyébként ! a rész és az egész dialek- S tikája is őrködik. Minden ! helyi nevelési rendszerre ' kötelezően érvényes az egész dominanciája a I rész fölött. Az egységes követelmény orientál és szabályoz. A nevelés alapvető céljai az oktatási rendszer egészére érI vényesek, s ezeknek a nemzeti műveltség törzs- | anyagának egységes meghatározottságában és a j legfontosabb alapeszmék. | értékek kötelező tisztelet- j ben tartásában kell kife- j jeződniük. Zágor.i Erzsébet
