Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

1989. szeptember 30., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Tóth Dénes osztályve­zető mondta, miután elköltötte a disznóto­ros vacsorát: — Maga, öreg, csak ne beszéljen. Azt hiszi, ha svá­bul pusmog, büntetlenül mondhatja a magáét?! Ha nem tetszik a téeszcsé, amit most csinálunk, akassza föl magát! A hetvenéves öregember félénken sunnyantott fölfe­le a zsíros kalapkarima alól; csupasz bütyökujjaival kotorászott a tűzhely pa­rázsdarabkái között, míg­nem egy arra alkalmasat a pipájába dobott és szaporán szíttá a szűzdohány füstjét. — Ez, Tóth elvtárs, mint­ha egy kicsit erős lett vol­na, nem gondolod? Erezte, gyámoltalan és bátortalan a kérdés, amit az osztályvezetőhöz intézett, nem is nézett fel a töltött ' áposztás tányérjából, csak agy két falat között jegyez­te meg a magáét, s már nem bánta volna, ha a kér­dés nem jut el Tóth fülé­hez. De eljutott.., — Miért? Nincs igazam? Mi köze már az ilyen vén­embernek ahhoz, hogyan dönt a fia, az unokája?! Neki nem kell a közös, hát nem kell, és akkor mi van? Nem is kiváncsi a vélemé­nyére senki, még ez a macska se — és arrébb bil­lentette az asztal alatt nyi- vákoló állatot —, akkor meg hallgasson! A föld, a ló, a tehén már nincs a ne­vén, azokkal a fia rendel­kezik, és nekünk annak az aláírása kell, aki ezeket be­viszi a közösbe. Jó, mások majd az öreget is kiokosít­ják, hogy ő is lépjen be, mert csak akkor lesz joga a kétszázhatvan forint jára­dékra, de ez már nem a mi dolgunk. Hát, végül is, mi volt a ti dolgotok, Tóth elvtárs? Csak az, hogy ott, abban a faluban ötvenkilenc legele­jén megszervezzétek a té- eszt? Néhány hét múltán ti elmentetek, azok a szeren­csétlenek ottmaradtak a gondjukkal, a kilátástalan- ságukkal és a ti címetekkel, telefonszámotokkal („ha bármiben tanácsra szorul­nak az elvtársak, fordulja­nak hozzánk, mert ránk mindig számíthatnak”). És ottmaradtunk mi is, akik a házaló agitátorok segítői, navigátorai voltunk ... Hiszed, vagy nem, Tóth elvtárs, mi többet tudtunk akkoriban, ötvenkilencben a téeszről, mint ti, akik az ecsetet a rózsaszínű festék­be mártottátok! Mert abban a faluban ötvenhat előtt is működött téesz, nem is egy, hanem kettő, következés­képp mondhattatok ti, amit akartatok, a példa ott volt helyben. És ez a példa in­kább taszított, mint vonzott. Emlékszel Árendás Péter­re, a mindig röhigcsélő pa­rasztra? Jó idő eltelt, mire rájöttél, miért vihog a ké­pedbe ... A kertjét szántot­ta, az udvar végében, s te odaálltál mögéje a baráz­dába, átvetted tőle a gyep­lőt, megmarkoltad az eke szarvát. Hamarosan sáros lett a fekete csizma, az iz­zadtság kiverte a homloko­dat — a lovak az istennek se akartak engedelmeskedni a kert végi fordulásnál —, de úgy gondoltad: ha bebi­zonyítod, hogy ehhez is ér­tesz, előbb kezedbe veheted Árendás aláirt belépési nyilatkozatát. Árendás meg hagyta, erőlködj csak ked­vedre — zsebében ugyanis már ott volt az értesítés: munkába állhat a komlói bányában, tehát megmene­kült a téesztöl... Látnod kellett volna, Tóth elvtárs, ahogyan Árendás a kocsma pultjára támaszkod­va, vigyori képpel előadta a történteket. No persze, nem akkor frissiben, hanem hónapokkal később, amikor a falu határában felállítot­ták a táblát: „Termelőszö­vetkezeti község". A kocsi letekert ablakán át furcsa zizegés hallatszott. Az azonosíthatatlan hangok főként akkor váltak hallha­tóvá, amikor a hegyi szer­pentin lejtőjéhez ért és üresbe kapcsolt — nem erőlködött a motor, ilyenkor tisztán kivehette az egybe­függő zajt. Splithez közeledve, Klis után beállt a Daciával egy autóspihenőbe. Az út bal oldalán olajfaliget húzódott a következő hegy lábáig, jobbról meredek sziklafal zárta el a kilátást. A tü­csökciripeléshez hasonlatos, monoton hangzuhatagot az olajfák felől hallotta, s megnyugodott: nem az autó adja a zizegő hangot. A térképre nézett, s meg­állapította: innen akár már üzemanyag nélkül is legu­rulhat Splitig, a nehezén túl van. Banja Luka, ahol hu­zamosabb pihenőt tartott, több mint kétszázhetven kilométernyire van mögötte, azóta lényegében végig ki- sebb-nagyobb hegyek között kígyózott az útja, s csak Jajcéban állt le rövid idő­re. Ha szerencséje lesz, gyorsan csatlakozást kap a kompra, mely az autóval együtt átviszi a Szigetre .. . Autók húztak el mellette a keskeny úton, köztük a mentő, amelyikkel jó ne­gyedórája találkozott: ah­hoz a balesethez igyekezett, amelyiknél egy NDK-s La­da lecsúszott az útról és felborult. Épp egy felnőtt mászott ki belőle az abla­kon át egyéves forma kis­gyerekkel, amikor odaért. A kocsi fejtetőn állt, még fo­rogtak odafönt a kerekei; pillantást vetett csak a sze­rencsétlenül jártakra, mert előtte is, mögötte is nyo­mult a kocsik sora és látta, egy magyar Samara utasai segítenek a németeknek. Leült a fűrészelt tölgyfa­rönkre és elismerően nyug­tázta: jól bírja a hegyme­netet a Dacia, eddigi helyt- * állásával rácáfolt a rossz hírekre, csak el ne kiabál­ja. Tóth Dénes, az egykori „íöljebbvaló” megint eszé­be jutott, s most sem vélet­lenül. Arra gondolt ugyan­is, hogy már a Szigeten le­hetne, már két napja füröd- hetne az Adriában — mely­nek csáberejét csak növel­te a harmincöt fokos meleg —, ha nem kell az elutazást elnapolni a temetés miatt. Előtte is, utána is többször föltette magának a kérdést, mi történt volna, ha nem megy el a temetésre? Az utóbbi tíz évben jóformán nem is találkoztak. Kezé­ben volt a levél, melyben kollégája, Bohán Lajos zág­rábi tanító megírja: cseré­ben a júliusi, földvári két­hetes üdülésért megadja a címet a Szigeten, ahol augusztus elején eltölthet két hetet — a szállás költ­ségét a jugoszláv barát fe­dezi. Szóval, elbliccelhette vol­na a temetést, s akkor két nappal tovább mártózhatott volna a habokban, és meg­spórolhatta volna a távirat díját, amiben a szobatulaj­donost értesítette a kérés­ről — de nem tette. Ott volt Tóth Dénes temetésén, üd­vözölte régen látott kollé­gáit, akikkel a város teme­tőjében összefutott. Eke Danival beültek a presszó­ba, ahova képzős korukban csak sóvároghattak, de be nem léphettek, és „kiérté­kelték” az egykori Főnök általuk ismert életútját. A Főnöknek tulajdonkép­pen ötvenhéttől emelkedett magasra a szerencsecsilla­ga. Hogy ötvenhat őszén hol volt és mit csinált, nem tudni, ötvenhét tavaszán viszont már nem a tante­rem, hanem a járási tanács osztályvezetői irodájának levegőjét szívta, s ilyen minőségben vett résjst öt­venkilencben a szövetkeze­tek szervezésében, Sohasem felejti el, amit akkor az öregnek mondott, Azt, hogy akassza fel ma­gát. Annak az öregnek mondta ezt, akinek az asz­talánál evett. Akinek a disznajából készült pecse­nyét, töltött káposztát et­te... Vajon mitől lett ilyen erős és ilyen feledékeny az az ember, aki faluból szár­mazott, földműves szülőktől — vagy tényleg hitte, ami­ről a belépéstől vonakodó gazdákat győzködte? Szóval, semmi sem történt volna, ha nem megy el Tóth Dénes temetésére, tá­volmaradását senki sem kérhette volna tőle számon. De hát a főnöke volt több mint húsz éven át, s őt még arra tanították, hogy tisztelje följebbvalóit, elöl­járóit. Hiába, az akkor egy olyan „széria” volt... Nem tanították meg viszont arra, kivonulhat-e a gyerekekkel ötvenhat novemberében az első világháború elesettjei­nek emléktáblájához, a tu­rulmadár szobrához és ott elénekelhetik-e a Himnuszt meg a Szózatot — később itta is „tanulatlanságának” levét... — és azt sem, hogy miként viselkedjék a körze­tesítés elrendelésekor, az is­kolák bezárásakor és elha­gyásakor ... ... Alig hűlt valamicskét a hűtőfolyadék hőmérsékle­te, amikor az autóspihenő­ből kihajtott a szerpentin­re. A zizegés az út mentén tovább kísérte, csak ott szűnt hosszabb-rövidebb időre, ahol épületek sora­koztak. Splitben aztán meg is feledkezett róla, akárcsak Tóth Dezsőről. Figyelmét lekötötte a nagy forgalom­ban való eligazodás és az aggódás: vajon hogyan ta­lálja meg a kikötőt? Aztán a vártnál egyszerűbben megoldódott a gond — az út végén kitárulkozott az öböl, hatalmas komphajói­val. Viszonylag simán ment a parkolás, a jegyváltás, és nem kellett sokat várni ar­ra sem, hogy a Dacia be­gördüljön as egyik robosz­tus vízi jármű gyomrába, Egyórás út a Szigetig .,. Elegendő idő a nézelődésre és főként arra, hogy az ese­dékes medicina a helyére kerüljön: a komphajó büfé­jében megelőzendő a szív újbóli rakoncátlanko- dósát — sorra nyelte a Tensiomin, a Corifar, a Be- taloc és a többi gyógyszer éppen esedékes adagját, örült, hogy a Konakionra eddig nem volt szüksége: ezt az ampullát arra az esetre kapta orvosától, ha baleset érné, ajánlja a ke­zelő orvos figyelmébe, ugyanis az egyébként sze­dett Syncumar gátolja a vér alvadását, növeli a vér­zékenységre való hajlamot, és ez súlyos következmé­nyekkel járhat egy sérülés­sel járó balesetnél. Eddig megúszta. Ha Tóth Dénes emléke is nyugton hagyja, átadhatja magát a zavartalan pihenésnek ... Odaát, a Szigeten a mo­rajló tengerre nézett szobá­ja ablaka — odaérkezésekor leanderek, szentjánoske­nyér-cserjék és fügefák hajladoztak a parti szélben. A teraszra könyöklő fenyő­kön szűnni nem akaró zi­zegés, kabócamuzsika siet­tette a felejtést napkeltétől napnyugtáig. Hernesz Ferenc HERNESZ FERENC TÁRCÁM Kabóca­muzsika 5. Emma mama irégra utazhat A háború befejeződött. Most végre alkalom nyílt arra, hogy a Teller házas­pár felvegye a kapcsolatot a Magyarországon rekedt rokonokkal. Az az 1933-as döntésük, hogy a nácik elől való menekülésük iránya nem Magyarország — meg­mentette az életüket. De nem minden rokonuk járt ilyen szerencsével. A hábo­rú idején alig-alig tudtak valamit meg róluk, Teller most felhasználta magas kormányzati összekötteté­seit arra, hogy minél előbb híreket kapjon szeretteiről. Nővére, Emmi 1934-ben férjhez ment egy sikeres ügyvédhez, Kirz Andráshoz. 1937-ben megszületett egyetlen fiuk, de a boldog családi élet csupán 1944-ig tartott. 1944 tavaszán Kirz András munkaszolgálatra vonult be, és bár október elején egyszer még hazaen­gedték szabadságra, ezután többé már nem adott élet­jelt magáról, jóval később jelentkeztek tanúk, akik el­mondták, hogy Mauthau- senbe került, és ott végez­tek vele. Emmi kisfiával visszaköltözött a szülői ház­ba. Az öreg Teller és fele­sége szerencsésen átvészel­ték a náci szörnyűségeket. A náci üldözés áldozata lett Mici bátyja, Teller Ede legszorosabb gyermekkori barátja, Harsányi „Suki” is. Az élet nagyon lassan kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Magyarország szovjet katonai megszállás alá került, de a másik há­rom győztes nagyhatalom is katonai missziót tartott fenn, és mert Emmi anya­nyelvi fokon beszélt néme­tül és angolul, hamarosan fordító-tolmácsként állást kapott az amerikai katonai missziónál. Már önmagában ez is nyújtott bizonyos anyagi bázist, és aztán ha­marosan kiderült, hogy a megváltozott viszonyok elle­nére Teller Miksa is foly­tathatja ügyvédi gyakorla­tát. A család egyesítése Ame­rikában nem valósulhatott meg, noha Teller Ede állá­sa és anyagi helyzete ezt lehetővé tehette volna. Va­lami, akkor még megma­gyarázhatatlan közbelépés következtében a dolog se­hogy sem „jött össze”. A szülők túl öregek voltak ahhoz, hogy illegálisan vágjanak neki a határnak, a kivándorlásra jogosító út­levél pedig csak nem akart megérkezni. Az elkövetkező nagy bajt Emmi állása okozta. Az amerikai missziótól átkerült a „CARE” nevű élelmezési segélyakcióhoz, majd 1948- tól 1950-ig az amerikai kö­vetség alkalmazottja lett, mígnem a követség létszá­mát szovjet nyomásra szá­mottevően csökkentették. Részben Emmi tartós kap­csolata a Magyarországon szolgálatot teljesítő ameri­kai misszióval, esetleg az is, hogy ismertté vált Tel­ler Ede szerepe az atom­bomba létrehozásában, ve­zettek oda, hogy a Teller család rákerült a kitelepí­tendők listájára. 1951 júniu­sának egyik hajnalán három órakor rendőrök dörömböl­tek a lakás ajtaján. A 24 órás határidő elteltével a családot elszállították An- dornaktályára. A legtöbb, amit ebben a kínos szituá­cióban ki tudtak harcolni maguknak, hogy a közeli nagyvárosban engedélyez­ték a kis János részére az év végi vizsgák letételét. Csak Sztálin 1953 márciusá­ban bekövetkezett halála után térhettek vissza a ki­telepítésből Budapestre, de régi otthonukat nem kap­ták vissza. A Rákosi-korszak hatósá­gai még azt is kémgyanús­nak találták, aki netán Amerikában élő fűszerke­reskedő unokatestvérével levelezett. Miként mertek volna közvetlen kapcsolatot tartani a világ egyik legis­mertebb atomtudósával? Az összeköttetést közöttük Hess Magda, a gyermekek egykori nevelőnője tartotta fenn, aki még a háború előtt visszaköltözött Chica­góba, és ekkor már asszony­nevére: Mrs. Jacob Schutz- nak lehetett küldeni Buda­pestről hébe-hóba a levele­ket. A család lépésről lépésre történő egyesítése csak ké­sőbb kezdődött meg. 1956 őszére Kirz János már má­sodéves egyetemi hallgató volt, az 1956-os felkelés egyik aktív résztvevője. Sok választása nem lehetett! A többi kétszázezerrel együtt elhagyta az országot. Anyja és nagyanyja abban re­ménykedtek, hogy őket, mint sokra már nem hasz­nálható idősebb asszonyokat talán előbb-utóbb majd csak kiengedik az ország­ból, de a katonaköteles kor­ban lévő, elektromérnök­hallgató Jánosnak egyenes útja van az Üjvilág felé. Bécsbe érkezése után Chica­góba telefonált Schutzné Hess Magdának, és a volt nevelőnő rögtön értesítette a berkeley-i új otthonban Micit. Azonnal intézkedtek. Elhárították a bürokratikus akadályokat, és az új csa­ládtag 1957. január 15-én megérkezett Kaliforniába. Éppen évfordulóra érkezett: Edward 49. születésnapjára. Két héttel később már a kaliforniai egyetem hallga­tója volt. Ilona mama és Emmi le­gális kivándorlása azonban nem sikerült, bár amerikai oldalról mindent megtettek ennek érdekében. Edward Teller egyre dühösebb lett. Korábbi rossz emlékeit, ke­serű tapasztalatait most megtetézte az a tudat, hogy megakadályozzák az anyjá­val és nővérével való talál­kozást. Ekkoriban történt, hogy washingtoni utazása alkal­mával az utcán véletlenül összefutott Szilárd Leóval. Viszonyúk 1958-ban már fe­szültté vált, Szilárd politi­kailag balra tartott, míg Teller egyre inkább jobb felé sodródott. Mindazonál­tal megörültek egymásnak, elhatározták, hogy együtt ebédelnek. Beszélgetés köz­ben Szilárd felszólította: — Ede, gyere el velem, Oroszországba, látnod kell azt, ami ott van! Ha ala­posan körülnéznél, nem len­nél velük szemben, ennyire elfogult! — Nem megyek — vála­szolta Teller. — Számtalan ökom van a vonakodásra, egyik az, hogy anyám és nővérem Magyarországon élnek, s ha elutazom Orosz­országba, esetleg kellemetlen helyzetbe kerülhetek: csa­ládtagjaimat túszként visz- szatarthatják, hogy infor­mációkat szerezzenek tőlem. — Szamárságokat be­szélsz, Ede! Eszük ágában sincs az oroszoknak ilyen alávaló módszereket alkal­mazni. Megértelek téged, és megpróbálok valamit tenni az ügyben. Egy évvel később sor ke­rült a második Pugwash- konferenciára, ahol Szilárd előbb a szovjet, majd a magyar delegáció vezetői­nek tette szóvá Teller sé­relmét. Ezekben a beszélge­tésekben összefoglalta, mi­ről tárgyaltak Teherrel. Tel- lernek fenntartásait tekintve természetesen nincs igaza — mondotta Szilárd —, de va­lóban helyes lenne, ha a Teller család még Budapes­ten élő tagjait kiengednék Magyarországról. Akkor Teller nem hivatkozhatna arra, hogy a családdal kap­csolatos aggodalmai miatt nem látogat el a Szovjet­unióba. Három héttel később az anya, özv. Teller Miksáné és özv. Kirz Andrásné sz. Tel­ler Emma értesítést kapott a magyar belügyminisztéri­umtól, hogy vegyék át ki­vándorló-útlevelüket. Teller ezt az ügyet úgy foglalja össze, hogy a magyar ható­ságok könnyen beleegyez­hettek a két asszony távo­zásába, mert azok vissza­tartása értelmetlen és ha­szontalan akadékoskodás lett volna. Másrészt viszont ez az elhatározás Szilárd po­zícióját és bizalmát erősí­tette. Ha nemet mondanak Szilárdnak, ezzel Teller iga­zát támasztják alá. Ilyen előzmények után 1959. ja­nuár 18-án a repülőgép le­szállt a San Francisco-i re­pülőtéren. Az anya a vá­rakozás 23 keserves éve után magához ölelhette világhí­rűvé lett fiát. (Folytatjuk.) Teller Ede élete és kora

Next

/
Oldalképek
Tartalom