Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

1989. szeptember 2., szombat

Somogyi Néplap

;

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

H

etek óta könyvtárunkban búvárolja Bácska régi hírlapjait. Napközben egy-egy szusszanatra leereszkedik hozzám.

— Amikor kicsi voltam, halászatból élő apám őrzött. Vitt magával a vízre. A lábamra vékony kötelet hurkolt, aminek a másik vége a ladik karikájába fűzve. Nagy erejű hajóvontatók jártak mellettünk; vertek akkora taréjokat, a ladik kiszaladt alólunk. Ha kiestem, a kötéllel visszahúzott.

Később leoldtam a kötelet, a csomóján tartottam a lábam. Fájlaltam, hogy úgy köt ki, ahogy a kutyákat szokás. Jól tudtam úszni.

Egyszer, nagy vizeivel szaladt a kora tavaszi Tisza. Tüzelőnek való rőzsével raktuk meg a ladikot. Partváltás közben hirtelen föltámadt a Kősava. Hajtott akkora hullámokat, ladikunkba zúdult a víz. Apám hányta kifelé, én kormányoztam. Sikerült a bácskai part fakoronái közé vergődnünk. Fölakadtunk. Reggelre elült a szél, de ránk esteledett, mire lekászálódtunk a fa hegyéből.

Kinőttem az elemiből, már borotválkozgattam, jártam apámmal halászni. Pár kilométeres bérelt Tiszánkon végig varsák, vejszék, rekesztőhálók, fenékhorgok.

Minden módot meg kellett ragadni, hogy a szakmánkból megéljünk. Ez volt a kenyérkereső búzaföldünk. Mi másfelé nem járhattunk aratni. De a halász nem is kedveli a kasza-kapanyelet. Addig veszi kézbe, míg út- jából arrébb teszi.

Vizeinkre a kelő nappal indultunk, a sötét este vetett haza bennünket. Szerettem. De legénykedtem volna már erősen. Ám apám ügyelme alól a ladikból ki sem léphettem.

Megyünk egyik hajnalon úgy, mint a másikon. Ülünk a deszkára szemben egymással. Egyikünk húzóra, másikunk tolóra meregeti evezőjét. Szem- vagy vállrándítás, kicsi biccentés a szó, egész napokon át tudtuk merre, s meddig.

Leülünk az evezőpadra, apám fölfelé int a fejével. En meg lefelé. Kérdőre vonja szemöldökét. Leeresztem a fejem: azért!

Nem mondhattam, hogy bérletünk alsó partszakaszán őrzi Láló bácsi fekete sörényű lánya a piacos hajóra váró dinnyekupacot. Látni akarom, kacsintani akarok neki. Reggel, délben, este. Es mindig.

Közben ellöktük a ladikot evezőnyúlásig. Apám belekapaszkodik a lapátok nyelébe, lüktetne fölfelé. Én sem vagyok rest, szembe húzom vele az evezőket. Ha, ahogy szoktuk, egy akaraton vagyunk, én akkor toló mozdulattal fogom a vizet.

Apám a szemével kérdi, tán titokban számra vettem a pálinkás butéliát? Nem éltem én azzal. Hanem Láló bácsi lányának látása után reszelt a csihori.

Ot-hat evezőcsapást teszünk szemben. Egy helyben áll a ladik. Mintha cövekkel lenne a fenékbe szögezve. Se le, se föl. Ahogy apám két karja mozdul, az enyém is. Meredő szemmel néz rám. Keményen húzza a lapátokat, én is. Mintha tükörből eveznénk. Arca két rózsadombja kipirosodik. Nekem is ég a képem bőre.

Dolgozunk, erősítünk. A ladik cövekel. Apám nem hagyja magát. Én sem.

Sokáig huzakodtunk a víz közepén egymás erejét, akaratát semmivé téve.

Nekem már nevetésre

nyílt volna a szám. Az evező villák nyikorognak a nagy erőlködéstől. Állunk, mintha belefagytunk volna a Tiszába.

Egyik pillanatban azt gondoltam, engedek apám akaratának, amikor gyorsítani kezdett. Én is. Rárántottam. Reccsent egyet kas- hedt kiskabátjának karöltője. Hónaljban fölszakadt vállahegvéig. Megadta magát. Kiemelte evezőit a vízből. Ereszkedtünk. De mire leértünk az alsó varsákhoz, se lány, se dinnyekupac. Ezt értük el a nagy kekeckedéssel.

Ha messzibbre vitt utunk a falunktól, ebédre nekiláttunk főzni. Mi mást, mint halat. Soha meg nem untuk.

Bográcsba hányva sistereg hagymáján a hús, a lé is alákerült, színesedve pöszö- rög a fölseje, amikor déli itatóra ereszkedik le a pé- terrévei gulya. Jött az mellettünk százszor is. Mindig élfértünk.

A Kormos bika elől, ahogy szokott, méltósággal kolom- pol. Hirtelen megáll, égnek mereszti farkát, fejét lesze gi, szarvával túrja a gyöpöt, jön nekünk. Lökjük ladikunkat a vízbe, ugrunk rá, evezünk befelé. A bika utánunk. Fújta a vizet, mint a bálna. Átjutunk a bánáti partra, a bika nyomunkban. Bömböl, nyállal csurog pofájából a harag. Fölmászunk egy jó nagy rezgőnyárfára. A bika annak törzsén élesíti szarvát. Döföli. Föl-fölfor- gatja ránk szemét. A gulyás tülkölt neki. Érthette a szót. Idők múlásával visszaúszotl a csordához. Még meleg volt a bográcsbeli étel, mikor mellé ülhettünk.

A hal füttyszóra sosem jön elő a vízből. A halásznak tudnia kell, melyik fajtát mikor, mivel, hol- kerítheti hálójába. Nem nagy titkok ezek. De nem is beszélnek róla. Apámnak egyik szirtes partszakasza vizei alatt lapult kicsike lárvatelepe. Ha harcsára indult, a ladikfenékből elővette a kezebeli lárvaszedő bágert, beleszúrt víz alatt a sejtszerű lyukacsos partoldalba, hemzsegtek a kérészlárvák.'

Kifigyelhette Szlávkő bácsi, magyarul jól beszélő, víg kedvű falunkbéli halász. Odajött tiszavirág-lárváért. Apám sem hagyta látatlanban.

— Hát te, Sziávkó?

— Hát én is.

— Dehát én a tiédre sosem tátottám a számat!

— Ne hidd már, hogy csak neked tojik a tiszavirág!

Szó szót követett, a ladikok teste összecsattant. Apám Sziávkó grabanca utón kapott, Sziávkó a levélevezőt emelte.

Első mozdulatával úgy hókon koppantja apámat, fejjel bukik a vízbe. Bakancsa talpa fölött összecsapódnak a hullámok. Sziávkó elhajítja evezőjét, apám után veti magát. A fölszín habzik.

A

hogy teli zsákot emelnek vállon, úgy teszi ladikra apám áléit testét. Nem ügyeli, merre viszi edényeiket a szeszélyes folyó. Rázogatja.

— Ne vödd már ennyire a szívedre, Gergő! Együtt gyerekeskedtünk, együtt éljük a Tiszát!

— Térülj eszedre, mert tudom istenöm, te is utánam ugrottál volna, ha te vágsz engömet fejbe! Ne ríkóztas- sál, nyisd ki a szömedet! Itt egy kis sligovica. Nem kellene, hogy haragudjunk egy-- másra ezután sem.

—•' Itt a lapátom, vágjál fejbe te is! Na, haragszol?

— Nem érek rá.

— Örülök, hogy megjött a szavad.

Tóth Béla

Becse kutató

Nagy Ágnes rajza

b. Gyarmati László

Egyedül neked

Hiába csörtet nyálazó IDŐ egyedül Neked hajlik utam — mélyülő barázdát hasítva szívembe.

Megloptak !

Az egyetlen zöld levelet az őszben elrabolta a szél

(hónapok vonultak bakancs-csattogásban azóta

évek rajába tömörülve - s vonulnak egyre el).

HOL VAGY ?

Mellemben fuldokolnak az angyalok.

Teller Ede élete és kora

I. A családi háttér

A „bomba" atyjáról, Teller Edéről sokat beszélnek - de nagyon keveset tudunk róla. A Trefort utcától a hidrogénbombáig címmel a Magyar Világ Kiadó gondozásában rövidesen megjelenik az amerikai S. Blumberg és G. Owens bestsellere, amelyet Egri György Kanadában élő magyar újságíró dolgozott át. Az érdekes könyvből közlünk az elkövetkező hetekben hat részletet.

„Mindent veszélyeztet, ami világunkban fontos és szép ... Jobb lett volna, ha Teller Ede sohasem születik meg! — ezt mondotta a No- bel-díjas fizikus, Isadore I. Rabi, s hozzátette: — Természetesen politikai értékítéletről van szó, nem pedig Teller személyes kvalitásainak minősítéséről.”

Egy másik, ugyancsak ki-' emelkedőén nagy tudós, a magyar származású Wigner Jenő véleménye szerint: „Teller a legeredetibb agy, akivel találkoztam, pedig ismertem személyesen Albert Einsteint is.”

Ám még ez is enyhe dicséret ahhoz képest, amit az Egyesült Államok egykori alelnöke, Nelson Rockefeller állított: „Vannak emberek, akiknek a neve kitörölhetetlenül vésődik be az emberiség történelmébe, egy ilyennel én is találkoztam: ő Teller Ede!”

Az ellentétes vélemények megegyeznek abban, hogy ő a század legvitatottabb és legünnepeltebb fizikusa. Elképesztően nagy tudását még a legelvakultabb ellenségei se vonták kétségbe.

+ * *

Teller Miksa, az apa, a századforduló előtti években a felvidéki Érsekújvárról költözött Budapestre, hogy itt folytasson jogi tanulmányokat. 1904-ben, 32 évesen egy baráti társaságban ösz- szeismerkedett a szép, szőke, kék szemű Deutsch Ilonával, aki németül, franciául, spanyolul, olaszul beszélt, és ráadásul kitűnően zongorázott is. Ilyennek képzelték el akkoriban az ideális úrilányt. íme, egy idézet dr. Teller Miksa máig fennmaradt naplójából: „Most talán megtaláltam az igazit! Ha a szem a lélek tükre, úgy ő a báj és a gyengédség megtestesítője! Félénk, mint egy őzike. Már öt perc után régi barátoknak éreztük egymást, és a búcsúzáskor tudtam, soha többé nem válhatok el tőle. Azóta sem tudok rendesen dolgozni, s ha nincs mellettem, gondolkodni sem vagyok képes.” Ilona édesapja, Deutsch Ignác sikeres bankár és textilgyáros volt a mai Romániához tartozó Lúgoson. A zsidóság asszimilációja a század végén már igen előrehaladott volt. A lugosi otthonban a magyar nyelv

mellett a német kultúra befolyása dominált. A családi nyelv általában a német volt, mégpedig nem annak eltorzult jiddis változata, hanem a hochdeutsch. Néhány kimagasló eseménytől eltekintve (az esküvőt például a lugosi főrabbi „celebrálta”) háttérbe szorultak a zsidó vallás szigorú hagyományai.

1905. november 11-étí megszületett az első gyermek: Emmi. S huszonhat hónappal később, 1908. január 15-én megérkezett a második gyermek, ezúttal egy fiú. Bőének anyakönyvezték, és csak később, mikor a fiatal fizikus diák elhagyta Magyarországot, változott meg ez a név néme- tes-angolos hangzásúra,

olyanra, ahogyan ma az egész világ ismeri: * Edward Teller.

Ha a külvilágban egyelőre még nem is, de a családban máris sokat beszéltek a kis Edéről. Deutsch nagypapa különösen bánatos volt. Mennyire hasonlít rá külsőleg az unokája: bőre sötét tónusú, alkata zömök, homloka széles, szemöldöke bozontos, és mégis, hm ... Edécske szellemileg visszamaradott! Már idestova hároméves, és egyetlen szót sem lehet elővarázsolni belőle. Pedig egy biztos: nem néma, de vajh mikor jönnek elő azok az értelmes és ösz- szefüggő szavak?

Harmadik születésnapja

után Ede egyszer csak megszólalt. Mintha sebesen be akarta volna hozni a késést! Nem gügyögött, nem kurta szavakat rakott egymás mellé, hanem szinte egyik óráról a másikra kerek és értelmes mondatokban beszélt.

Elemi iskolai évei a világháború idejére estek. Később derült ki, hogy ez a háború csupán előjátéka az Európát sújtó sokkal hatalmasabb szenvedéseknek. A frontokon folyt ugyan a súlyos veszteségeket követelő lövészárok-háború, de a hátországban, a nagyvárossá felnőtt Budapesten lüktetett az élet. Teller Miksa ügyvédi irodája is zavartalanul működött.

Ez időben Magyarországon a legjobb nevelést a magániskolák nyújtották, és Teller doktor még hetven év után is hálásan emlékszik vissza apja és nagyapja áldozatkészségére, amivel ezt számára lehetővé tették. Csupán a matematikával voltak némi problémák, mert Ede unalmasnak találta az anyagot. Volt rá oka! Amikor társai egytől tízig a számok nevét tanulták, ő már 3—4 jegyű számokat szorzott és osztott fejben. Ezzel szemben már hatéves kora előtt súlyosan összeütközött a törvénnyel. Valahonnan kerített egy kis kézi tükröt, és hamarosan rájött, hogy tükörrel bizonyos kiszemelt célpontokra tudja irányítani a nap sugarait. A leghívogatóbb célpontnak a szemközti épület, a Királyi ítélőtábla egyik szobájában

az emelvényen ülő tiszteletre méltó úr, a táblabíró kopasz feje kínálkozott. Az egy darabig tűrte a molesz- táíást, de aztán türelmét vesztette, és kinyomoztatta az „ellenség” tartózkodási helyét.

Pár órával később erőteljesen kopogtak Tellerék ajtaján. A jól megtermett rendőr marcona képpel közölte magas rangú megbízójának panaszát. A bűnöst megdorgálták, a „fegyvert” elkobozták, és megtiltották, hogy a jövőben ilyesmire vetemedjen.

Ez a kis epizód jelentősebb, mintsem első hallásra tűnik. Teller doktor még ma is kuncogva meséli.

— Ekkor vesztettem el az érdeklődésemet a kísérleti fizika iránt. Soha nem tudtam megkedvelni a laboratóriumi munkát, így' váltam elméléti fizikussá!

Ha a mamán múlott volna, Edéből zongoraművészt nevel. A viktoriánus és biedermeier édelgés egyik rosszízű megnyilvánulása volt, hogy minden jól nevelt leányzó úgy érezte: benne egy zongoraművész veszett el, aki családjáért áldozta fel karrierjét. De fia előtt nyitva állhat a hírnévhez vezető út! A kis Ede nyolcévesen kezdte el zenei tanulmányait, gyorsan haladt élőre, s ha a fizika iránti szenvedélyes érdeklődése nem jelentkezik, lehet, hogy Teller Edét ma mint koncertzongoristát ismeri a világ.

Ennek az időszaknak az érdemleges eseménye még, hogy a Teller gyerekek új nevelőnőt kaptak. A Miss akkoriban tért haza Chicagóból, és mert kitűnően beszélt angolul, mindaddig maradt Telleréknél, amíg a

14 éves Edének már nem volt szüksége nevelőnőre. Remekül ment a nyelvtanu lás, és a családban honos nyelvek, a német és a ma gyár mellé rövidesen felsorakozott az angol is.

Ez időben Magyarországon még (a tízéves korban kezdődő) nyolcosztályos reáliskolák és gimnáziumok működtek, azoknak első négy éve után lehetett ismét választani, ott hagyják-e továbbtanulni a gyerekeket, avagy inkább kereskedelmi, illetőleg technikai pályákra irányítják.

Teller Ede szülei némi töprengés után, számításba véve a nagy hírű piaristákat és az evangélikus gimnáziumot is, végül a Trefort utcai tanárképző, az ún. mintagimnázium mellett döntöttek.

Ede minden tárgyat kedvelt, kivéve a latint. Érdekes módon újfent a matematika okozott komoly problémákat az elsős gimnazista Edének. Unta! Ebben az időben már nem volt kétséges, hogy Edéből természet- tudós lesz. Az apa szerint ugyan egy matematikus legfeljebb tanári kinevezésig viheti, ami csak nagyon szerény megélhetést biztosít. S az akkori törvények alapján (numerus clausus), mely a zsidók egyetemi felvételét számarányukhoz kötötte, még ez is kétségesnek tűnt. Mindegy: Ede már kész volt elhatározásával. A mama még amiatt aggódott, hogy hol fog tanulni, ő ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy fia ne hagyja el Budapestet. Az ideiglenes győzelem Ilona asszonyé volt, de nagyobb távlatban Teller Ede szavaival: „Ez volt egyike azon kevés alkalmaknak, amikor nem minden úgy történt, ahogy anyám akarta.”