Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
6 Somogyi Néplap 1989. szeptember 16., szombat ÁLLÁSPONTOK Szakítópróba Európai falvak Érdeklődve olvastam a Balatonföldváron rendezett falusi turízmus-konferenciá- ról szóló tudósításokat, és jólesően vettem tudomásul, hogy a tanácskozás résztvevői a „Falusi Turizmus Európai Együttműködési Társaságát” is megalakították. A konferencia előtt néhány nappal pedig (feltehetően véletlen az egybeesés) egy kilenctagú építész munkacsoport „szállt ki" a külső-somogyi Tengőd községbe, ahol mintegy 20 régi ház áll üresen, köztük sok megőrzésre, felújításra érdemes épület: egykor módos, majd kulé'klístával s egyebekkel vert gazdacsaládok elhagyott otthonai, A földvári konferencia előadót nagy lehetőséget látnak a falusi turizmusban, annál is inkább, mert a nyugati országokban szerzett tapasztalataik igen biztatóak. „Az elmaradott infrastruktúra ellenére —* olvasom az egyik tudósításban — a világ valamennyi jelentős államában — például Angliában, Franciaországban, Görög- és Törökországban — jelentős idegenforgalom alakult .ki az apró településeken." Hogy milyen az Infrastruktúra Görög- és Törökországban, őszintén szólva nem tudom, de hogy Angliában, és Franciaországban nem elmaradott abban bizonyos vagyok; s ha valahol mégis kívánnivalót hagy maga' után (mondjuk Görög- és Törökországban), akkor viszont valami különös vonzerővel kell bírnia az országnak, helységnek, mint például ez a Balaton-parti községek esetében is tapasztalható. Mert ha e parti települések ossz e h a s onl í th at a t lanul fejlettebbek is a külső- vagy a belső-somogyi apróíalvaknól, az infrastruktúra, a nyaralók fogadásának, ellátásának színvonala e helyütt sem mondható ideálisnak. A vendég mégis visszatér nyaranta, mert vonzza a tó, a Balaton vize. (Megjegyzendő, tulajdonképpen a balatoni idegenforgalom eredete sem más, mint „falusi turizmus”, hiszen az első nyaraltatók nem szállodások, panziósok, hivatásos vendéglátók, hanem siófoki, szárszód stb. falusiak, földművesek voltak, akik nyaranta a „tisztaszobát” átadták a városi polgárnak.) No, de vonzó lehet-e egy íélig-meddig már elsorvadt falu önmagában, lehangoló magáramaradottságában, elöregedett lakóival, nltrátos ivóvizével, elhanyagolt utcáival, útjaival? Engedelmet kérek, de én kételkedem abban, hogy manapság elegendő a porta „elfogadható” rendje, s a „minimális higiénia” ahhoz, hogy a jó pénzű turisták kézről kézre adják a falusi ház kilincsét, s „komoly gazdasági erőforráshoz” juttassák ezáltal a falut, Kétlem, mert a falusi turizmus fejlesztését mér nem egy balatoni utazási iroda is megkísérelte, s az eredmény igen csekély. Néhány part menti faluban, például a Szárszóhoz 4 km- re lévő Szólódon (ahol mellesleg vezetékes víz is van már) évek óta fogadnak vendégeket néhány portán; azt azonban mégsem lehet állítani, hogy Szólódon „virágzik a falusi turizmus”. Tengőd tornácos házai mintegy 30 kilométerre épültek a Balatontól, ráadásul (az erdészetnek köszönhetően) jó út is vezet oda, illetve onnét Siófokra, s ha egyszer majd romjaiból feltámad, újjá- és továbbépül (színvonalas' vendéglőre, kultúrházra, klubokra stb, gondolok), feltehetően alkalmas lesz arra is, hogy külföldi turistákat fogadjon. De csak akkor. Véleményem szerint a magyar falu sorvadását nem a turizmus állíthatja meg, hanem fordítva: a sorvadás okainak feltárása, megszüntetése, a kistelepülések gazdasági és kulturális felújulása után képzelhető el a turizmus meggyökerezése, későbbi virágzása. Most azonban — 40 évig tartó falusorvasztás után — szerintem a tengődi felmérők járnak helyes úton, őket kell követnünk, akik —■ miként egykor Bél Mátyás Keresztúry Dezső hexameteres versében („kutatott, hogy föltárhassa, mi él e hazában") — listát készítenek a megmenthetőről, s feltehetően a „hogyanra” Is javaslatot tesznek. Egy kis kitérő ,,, Kis János költő és püspök, Kazinczy barátja, Berzsenyi Dániel egyik felfedezője 1770-ben született a Kábaközi Szentandrós községben, ötgyermekes jobbágycsaládban. Versei ma már nehezen olvasható irodalomtörténeti dokumentumok, önéletírása azonban friss, élő, élvezetes. A „nevendékségét, professzorságát, prédikátor- ságát tárgyazó” emlékezéseiben például leírta, hogy milyen volt a falusi élet Magyarországon a 18. század végén. A különböző étkezési szokások és a ma már. sajnos, ismeretlen étkek fe'- sorolása helyett hadd idézzem az akkori magyar falu színvonaláról a legtöbbet sejtető sorokat. „Minthogy a szoba mulatságra kevés alkalmat ada, azon néhánv többnyire szép kötésű könyvek, melyek egy kis alacsony polcot ékesítettek (a Biblián és máj vallásos tárgyú könyvön kívül) Rimái, Balassa verseit, s néhány búcsúztatókat előszedvén -nézegetém...” Könyvespolc, Balassi-kötet egy jobbágyházban az 1700- as évek végén! Nem egészen 100 év múltán Podmaniczky Frigyes (Krúdynál a „Budapest vőlegénye”), a büntetésből közlegénynek besorozott 48-as tiszt a következőket tapasztalja az ausztriai falvak otthonaiban, ahol a bekvárté- lyozott katonával együtt rendszerint hatan-heten laknak egyetlen szobát. „Háromszor napjában1 ettünk; reggel, délben, este, mindannyiszor tejben főtt kukoricadara szolgáltatott fel egy nagy közös tálban, mindegyikünknek nyújtván az öregasszony által egy darab savanyú ízű kenyér” „A tiroli paraszt csak há-' romszor évente esizik marhahúst; húsvét, pünkösd és karácsony első Ünnepén." Kérdezhetnék: miért Idéztem ezeket az emlékiratokat? Mert ma Ausztriába kell elmennünk, hogy példát vegyünk az ottani falvak rendezettségéről, gazdasági és szellemi nívójáról. Ez van! A földvári tanácskozás résztvevői — olvastam — abban Is- megállapodtak, hogy jövőre Budapesten tartanak nemzetközi konferenciát „Az európai falvak 2000-ben” címmel. Bízzunk abban, hogy a címben feltüntetett időben a magyar falvak Is (újra) európaiak lesznek. Szapudi András Manapság nemcsak a damaszkuszi országúton nagy a forgalom, hanem a politikai forgószínpad más színeiben is. A közállapotaink válságát kihasználó hullámlovasok is magasan szárnyalhatnak, hiszen a korábbi politikai közlekedés szabályait felfalja az idő, s az új szabályok még a „különös alku” tárgyát képezik. Van feladat bőven, ha a tét tényleg a múlt valóságos meghaladása és nem csupán annak minél teljesebb lejáratása. A mi sajátosan magyar helyzetünket tovább nehezíti, hogy még a válságkezelő mechanizmusrendszerünk is válságban van. Nem nehéz megjósolni; az a politikai tőke, amely abból ered, hogy az MSZMP-t a múlttal való elszámolásra kényszerítik, nem elég önmagában, A mai magyar társadalom mozgásának több olyan új jegye és ténye van, amely valóban előremutat. Éppen ezért időszerű feladat egy olyan mechanizmusrendszer létrehozása, kivajúdósa, amely konszolidált körülmények között alkalmas válságkezelésre. Ez biztosíthatja csak a valóban békés átmenetet, azt, hogy. a döntéshozatal valóban a társadalom kontrollja alá kerül, s nem pedig új, vagy újabb hatalmi elitek kezében összpontosul. Jól tudják ezt azok is, akik ma a hatalomért szállnak síkra. A mi kis válságunk sajátos megnyilvánulása, hogy az új „trónkövetelők” között vannak olyanok is, akik nemrég még bebocsátásra vártak ama székházak bizonyos irodáinak előterében, amelyek tulajdonlásáért ma ádáz harc folyik A közelmúltban kitüntetést kitüntetésre halmozó igazgatók némelyike egymást, erősítve az ugyancsak többszörösen elismert vezető tisztségviselőkkel; az „egypárt” által funkcióba helyezettek jelentős csoportja kiegészítve az új öntudatra ébredőkkel, hangadókként vagy független szellemiségű személyiségekként fennen bírálják azt a szocializmust, melynek nemcsak termékei, hanem tevékeny formálói, s uram bocsá’: hosszú időn keresztül haszonélvezői is voltak .. . Sajátos módon jelent e kor szakítópróbát a ma még ak-. tív, fontos beosztást betöltők nem elhanyagolható részének. Tudvalevő, hogy a kivárók tábora nagy, sőt folyton gyarapszik azokkal, akik a politikái akaratképzés olyan új módozatait keresik, melyben minden változhat, kivéve a saját pozíciójukat, Nekik voltaképpen mindegy, hogy kellő kivárás után “ jól felfogott érdekükben — melyik prosperáló új divatpártba kell belépniük. Számukra az a lényeg, hogy a hierarchia jól megőrizhető legyen demokratikus köntösben is. Mert arra kellően fel vannak készülve, hogy a felülről való függésben otthonérezzék magukat. Nekik — tényleg — tragédiával felérő dolog lenne, ha az alulról való függés mindennapi bizonytalanságának lennének kitéve. Lefelé állandóan, nap nap után szembe kellene nézni az élet kihívásaival, és azokra időről időre távlataiban is igazolódó választ adni, ami viszont kockázatos, ám ez jelenti az igazi megméretést. Szorongással teli világ lett az osztályrészünk. A szakítópróba tétje tehát nem csekély. Az oly sokat hangsúlyozott békés átmenetnek kemény feltételei vannak. Egy társadalom valóságos erejét az adja, hogy milyen erőket képes mozgósítani az elviselhetetlennek és igazságtalannak tartott állapotok leküzdésére. Am ma gyakorta úgy tűnik: a jól megkomponált nagy szakítások a politikai akaratképzésnek olyan egyénített útját jelentik még, amelynek lényegi eleme a személyes helyzet átmentése, s nem a múlttal való szakítás, jövőt előidéző felelőssége. Lengyel János Politikai kannibalizmus • 1989 őszén, sokan fjgyeinek Magyarországra. Vannak, akik szimpátiával, nekünk szurkolnak, de sajnos növekszik azoknak a száma is, akikben inkább a fenntartások erősödnek. Akárhonnan nézzük is, a magyar modellváltás sorsa nemzetközi jelentőségű. Vagy sikerül egy újabb felzárkózás a világ fejlettebb régióihoz, vagy végleg a perifériára szorulva, hosszan elnyúló politikai-gazdasági válsággal kell szembenéznünk. A tét és a felelősség is történelmi. Érdemes lenne tehát nekünk is odafigyelnünk az áhított fejlett világra, ahol sokféle veszélytől óvnak. Egy bizonyos M. Cranston, aki angol és politikai filozófus, már sok évvel ezelőtt tanácsolta: nehogy túl komolyan vegyük a szónokokat. Szerinte bizonyos, hogy amennyiben a politika művészet, akkor az az előadó-, nem pedig az alkotóművészetek egyike. Mi a baj a szónokokkal? Nemcsak az, hogy az ország mai helyzetében inkább a kevésbé látványosan munkálkodó, csöndes „iparosok” sokaságára van szükség. A fő probléma a szónoklatok természetrajzában gyökerezik. Ha valaki ugyanis azt akarja, hegy fortyogó közéletünkben valóban meghallják a hangját, mindig meghökkentőbbet kell mondania az előtte szólóknál. Ez a „ki tud nagyobbat mondani?” népi mozgalom ma már eljutott a politikai kannibalizmus stádiumába. A politikai közélet a sokat hangoztatott nyugat-európai ambíciók mellett, mindinkább kelet-európai — hogy délebbre n;e menjünk — stílusjegyekkel gazdagodik. Józan reálpolitika, vagy szélsőségek? Az európai politikust a politikai kannibáltól ugyanis az különbözteti meg, hogy az előbbi ellenfelét csak tisztességes eszközökkel legyőzendő vetélytársnak, s nem denun- ciálással megsemmisítendő ellenségnek tekinti. A különbség pedig nem csekély. Ha valaha Magyarországon jogos volt a hatalom arroganciájáról beszélni — és sajnos ez aligha vitatható —, ma a helyzet rosszabbnak látszik, mint eddig bármikor. Csak éppen a szerepek cserélődtek fel. Az MSZMP törekszik arra, hogy lehetőleg ne egyoldalúan szóljon a valóságról a maga ellentmondásosságában. A történelmi múlt fehér foltjairól, a gazdasági válság tényleges okairól és más kérdésekről. 1989 forrósodó ősze azonban, úgy tűnik, nem a józan reálpolitikának, hanem a kirekesztő szélsőségeknek kedvez. Mert mi mással, magyarázható, hogy nagyobb sikere van annak, aki a falvak kommunista' elnyomásáról szónokol, annál, aki azt mondja, hogy agrárgazdaságunk néhány évtized alatt a háború előtti elmaradottságából az európai átlag fölé tudott emelkedni. De ugyanígy igaztalan a Kádár-korszakról, mint a magyar paraszt röghöz kötéséről beszélni akkor, amikor a magyar falu — az ott dolgozók termelőmunkájának eredményeként — például a szövetkezeti és kistermelés együttélése terén nemzetközileg is jelentősét alkotott. Igen, de megrendültek az ágazat pozíciói. Az üzemek közül sokan önhibájukon kívül annyira eladósodtak, hogy ma már csak vagyonuk felélésével képesek fennmaradni. Mindez igaz, mint ahogyan az is, hogy sürgető a felvásárlási árak rendezése, s annak kormányzati eszközökkel való biztosítása, hogy az agrárszektorok a többi termelőágazathoz hasonló nyereséget realizálhassanak. Ezek azonban olyan konkrét kérdések, amelyek csak szakértelemmel, s nem retorikával orvosolhatók. Azt is tudva persze, hogy ma a világpiacon nem a mezőgazdasági árak, hanem a támogatások versenyeznek. Válsógralorika minden hangra A kannibalizmusnak egyébként a gazdaság a leghálásabb terepe. Igaz, jogos az ingerültség, ha a gazdasági bajainkról esik szó. S a szélesebb közvélemény is fontosabbnak tartja a gazdaságot bármilyen pártszerveződésnél. Ezért is szárnyalhat a válságretoriká, akár olyan változatban is, mint ahogy egyik ismert tudósunk — nem tudván ellenállni a már idézett licitálási kényszernek — azzal lepte meg legnépszerűbb napilapunk olvasóit, hogy „még a váL Ságunk is válságban van”. A közvélekedés persze mindezt alátámasztja. De azt se feledjük, hogy — sajnos a világon mindenütt — a közvéleményt nagymértékben formálói formálják. A Központi Statisztikai Hivatal legújabb, „Hazánk a világban,” című áttekintése legalábbis meglepő adatokat közöl azok számara, akik csak a sajtóból tájékozódnak helyzetünkről. E szerint például az infláció éves növekedési üteme a 80-as években Magyar- országon az európai átlag szintjén, vagy az alatt mozgott. Persze, ki vitatja ma már, hogy a lakosság mintegy egyötöde napi megélhetési gondokkal küzd, s a nyugdíjasok nem csekély része alig engedheti meg magának, hogy húst fogyasszon. Mégis az a helyzet — elismerem, számukra ez nem vigasz —, hogy az egy főre jutó húsfogyasztás Magyarországon magasabb, mint például Nagy-Brltanniában, Franciaországban. Gazdasági válságunkat mindettől függetlenül kezelnünk kell. Például a működötöké idecsábításával. Ehhez viszont biztonságra és stabilitásra van szükség. Vajon bátorítják-e a nemzetközi tőkét ifjú kannibáljaink szovjetellenes és antikommunista megnyilatkozásai? Nem vitatom — hogyan is tehetném — bárki jogát arra, hogy az országos nyilvánosság előtt ítélkezzen elevenek és holtak felett. Az arányérzékkel azonban valahol baj van, ha egy alig néhány ezer fiatalból álló lelkes csapat olyan imponáló magabiztossággal nyilvánít véleményt bármiről, mint egy nagyhatalom képviselője. Bocsánat, utóbbiak néha kicsit tartózkodóbbak. S azt már csak félve teszem hozzá, hogy e csoport egyik-másik ismert vezetője eddig még csak igen szerény egyetemi tanulmányi eredménnyel bizonyította politikusi rátermettségét. Nekik ugyan beszélhet Andrew Sarlós a biztonság és stabilitás szükségességéről, a jó befektetői klíma érdekében például a HVG-ben: „ha egy szélsőséges, antikommunista, szovjetellenes kormány kerülne hatalomra, s az bolondságokat csinálna, az senkinek sem állna érdekében, és ez esetben abban is biztosak lehetnek, hogy a kutya sem jön ide.” Na persze, ő csak egy kanadai üzletember, aki saját bevallása szerint eddig egymaga több pénzt hozott Magyarországnak, mint bárki más, beleértve az Egyesült Államokat is. Az MSZMP kannibáljai Kannibáljaink persze nekünk is vannak. Azokra gondolok, akik egyre intoleráns,ab- bak az MSZMP-n belüli véleménykülönbségekkel szemben. Pedig ez a párt nagy utat tett meg, akárcsak másfél évvel ezelőt- \ ti önmagához képest is. Elindult egy bürokratikus állampárttól a mozgalmi, politizáló párt felé. Ma még sok száz ezer tagról lévén szó, érthető, hogy ez gyötrelmesen nehéz folyamat. De vajon azzal segítjük-e az MSZMP megújulását, ha az örvendetesen sokfajta új erő főként egymás kiszorítására szerveződik? Talán inkább azt kellene keresnünk, ami összeköti, kompromisz- szumos módon közelíti, s nem elválasztja az irányzatokat egymástól. A hétszázezer párttag döntő többsége bizonyíthatóan nem internált senkit. Nincs korrupciós ügye, de még csak pártüdülőben sem járt. A szakításra törekvőknek erre is gondolniuk kell. Ma a párt meghatározó része reformot, valódi megújulást akar. De talán kevesebb küldetéstudattal valamennyien többre mennénk. Nem szólva arról, hogy a világ minden politikai pártja, választásra készülődvén, inkább sorait összezárni, erőit gyűjtögetni, mintsem szétzilálni igyekszik. Kevesek hibája, tévedése, esetleg tényleges bűnei miatt egy sok száz ezres kormányzópárt harmincévá történelmétől teljesen elhatárolódni óriási felelősség. Persze joggal gondolhatja bárki: mindez üres filozofálgatás. Mi sem könnyebb, mint fantomellenfeleket kreálni, s ellenük hadakozni. Hogy mégsem egészen ez a helyzet, hadd idézzem néhány sorát a ma legkomolyabb országos ellenzéki tömörülés, a Magyar Demokrata Fórum kispesti szervezete választási felhívásának: „A kommunisták választási csalással megszerezték a hatalmat, az országon fegyverrel, börtönnel és akasztóiéval uralkodtak, s bár eszközeik kifinomodtak, így is a legmélyebb válságba taszították mára áz országot. Ne engedjük, hogy tovább uralkodjanak a nemzet fölött!” Hat itt tartunk a politika „művészetében” 1989 őszén. Valahol Európában. Vagy mégsem? .Forgács Imre MSZMP KB szakértő
