Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
/ 1989. augusztus 19., szombat Somogyi Néplap Varga Béla egykori bogiári plébános VI. Pál pápával Rómában mehetnek Beregdarócra ... Az már a történelem újabb csapása volt, hogy tíznél több évet kellett várniuk, amíg Krakkóba juthattak. Nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy Wanda Tóvári szinte ars poetica- szerűen (legalább olyan emelkedettséggel) fogalmazta meg az átéltek, a tapasztalatok továbbadásának fontosságát. Kiemelte azt is, családjukban a kétnyelvűség természetes attól a pillanattól, hogy a gyermek megtanult beszélni. Őrzik az emlékeket, járnak Magyarországra, s ha mód, alkalom adódik rá, megkísérlik a belül érzett — tudott adósság törlesztését. Jerzy Barnert a lengyel nagykövetség munkatársaként szervezte, segítette dr. Antall József utazásait. Hazatérte után a magyar katonai attaséval megbeszélte, hogy Podkowa Lesnán minden évben koszorúzást rendeznek. Ott öt magyar katonát lőttek le a háború alatt a németek. Barnert kettőnek a fiait felkutatta, elintézte, hogy a Lengyel Veteránok Szövetsége vendégül lássa őket. Részeseivé váltak a díszünnepségeknek, s ott tudták meg, mi történt az apákkal. Egy fadobozban földet adtak nekik Padkowa Lesnán. s azzal a tudattal térhettek haza, hogy az apák békében .nyugszanak. Varsói irodájában Jerzy Barnert ugyancsak hitvallásszerűen emlegette a kölcsönösség kényszerét: ..Bárhol dolgoztam is, a magyarokkal mindig szívesen találkoztam! Az utcán sokszor megkérdeztem: miben segíthetek? Útbaigazítást és pénzt egyaránt adtam.” Van más példa is a belül érzett hiány kitöltésére. A volt balatonboglári plébános, Varga Béla küldte meg New Yorkból annak a levélnek a másolatát, amelyben volt menekültek hívják, pihenjen Lengyelországban (hiszen az „aranyos jótevő” ott lehetne méltó helyen) íme a levél pár mondata: „Természetes, hogy visszafizetésről nincs szó. Mi, lengyelek, igen adós vagyunk és azért nagyon hálás vagyunk ... Szívélyesen akarunk meghívni, és igen boldogok leszünk, hogyha aranyos Főtisztelendő úr úgy jól fog érezni nálunk, mint mi Balatonbogláron.” Ilyen egyszerűen, pátosz nélkül kell szólnunk a hajdani eseményekről. S ha az érzelmek mégis uralkodnak a mondatokon, akkor az csak a barátság eltépetetlensége miatt van. Ez újra erősíti a lengyel mondóka (Polak- wengier dwa bratanki...) és a magyar szólás (Bajban ismerszik meg a barát) tartalmát. ció, hogy az ötvenedik évforduló közeledtével őt nevezték ki a Lengyel Kulturális és Tájékoztató Központ igazgatójának.) A hajdani diákok emlékezetének következő mozaikdarabja az érzelmek mélységét mutatja. Azt, hogy Magyarországról való ismereteiken túl emocionálisan mennyire kötődnek hozzánk. Ezt le lehet szólni, hiszen — mondják többen — nincs hasznuk az érzelmeknek; ezeknél meghatározóbb egy jó üzletkötés vagy a pénzforgalom pontos mérlege. Tisztára racionális megközelítéssel — talán. Csakhogy ilyesmi nem létezik. A dicséretben vagy a szidásban is van érzelem. S ekként a boglarczykok kötődése felértékelődik. Mert épp kötődéseik nyomán adják tovább lelkűk magyar felét gyermekeiknek, unokáiknak. Ezért nem lepett meg, hogy krakkói lakásán Wanda Tóvári asszony magyarul szólt óvodás korú kisunoká- jához, aki lengyelül válaszolt rá. A névből egyértelmű, hogy itt a> kötelékek családivá váltak, amire számtalan példa volt a menekültek életében. A Tóvári családnál az a különleges, hogy sorsukba Somogy kétszer is belszólt. Először a bogiári gimnáziummal és líceummal, ahol Wanda Irena Janowska 1943-ban sikeresen leérettségizett. Másodszor Tóvári József zászlóssal kötött házassága után. A hazatérő vonatot Kaposvárra irányították. Itt került Tóvári zászlós az igazolóbizottság elé. Lassan mentek a dolgok, ezért Wanda asz- szony elővette az angoloktól kapott papírjait, amelyek szerint minden segítséget meg kell kapnia, s lengyelül, németül, magyarul tiltakozott. Fél órán belül meglett az igazoló irat. Sőt kaptak kaposvári pecséttel egy utazási igazolványt is, hogy A boglarczykok II. találkozója Krakkóban Van valami biztonságérzet abban, ha az idegen (épp azért bizonytalanságot sugárzó) környezetben magyar szó hallatszik. Ha ez igaz, akkor elgondolható, hogy mennyi érzelmet hordoz az, ha egy krakkói rendezvényen száznál többen képesek a magyar beszédre. Ők csak hazánk távolba szakadt fiai lehetnek! Magam is erre gondoltam volna, ha nem tudom, hogy 1939-ben Bala- t.onzamárdiban'. 1940—44 között pedig Balatonbogláron működött lengyel gimnázium és líceum. A két intézménybe félezernél többen iárt.ak. s csaknem másfél- százán érettségiztek. A Balaton melletti tanulás laza, de eltéphetetlew, örökérvényű köteléket teremtett a hajdani fiúk és lányok között. akik ma a boglarczykok táborát, alkotják. Szeptember utolsó, október első napjaitól már hivatalos, a Belügyminisztérium IX. osztálya által koordinált akciókról volt szó. A menekültek kormánybiztosává dr. Antall Józsefet nevezték ki. Róla kevesen tudják, hogy családjának somogyi kötődései is voltak. Egyik őse, ifj. Antall János megyei szolgabíró volt, s Kötcse és Csicsal birtokosa lett. Ő telepített a vidékre magyar és német telepeseket. így talán nem túlzás azt. állítani, hogy történelmi szükségszerűséggel kapta meg dr. Antall József a menekültekkel való foglalkozást. Széles körű társadalmi kapcsolatai nagy támogatást jelentettek a feladatok megoldásában. Különösen a Kisgazdapárt részéről — Til- dy Zoltán, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Ferenc, Kovács Amikor 1939 szeptemberének közepe után elindultak Magyarországra, sokan tízes éveik elején jártak. így mélyen beléjük ivódott, hogy magyar földön segítették őket. a pátoszos szavak helyett a tettek beszéltek akkor. Ahogy az ország határain a lengyel menekültek megjelentek, azonnal akciók indultak érdekükben. A Magyar—Lengyel Szövetség széles körű társadalmi mozgalmat szervezett. Úgy gondolták, ha a hagyományos magyar vendégszeretetre hivatkoznak, visszhangra találnak az országban. Elsősorban hajlékot kértek a hontalanoknak, s nem hiába kopogtattak a magyar házak ajtaján. A sokszorosított körlevélben ilyen mondatok voltak: „Kérjük, közölje velünk, hogy vállalná-e néhány hontalan befogadását? Kérjük, egyúttal értesítsen arról is, hogy hány személy részére és mennyi időre tudna hajlékot adni? Gondoskodna-e az illetők élelmezéséről, esetleg olcsó díjazás mellett is? Van-e ágynemű, vagy erre igényt tart?” Természetesen nem mulasztották el, hogy hivatkozzanak azokra az időkre, amikor őseinknek kellett a lengyelekhez menekülniük, s természetesen segítséget kaptak. Béla és mások által — volt nagy mozgástere, tőlük olykor parlamenti támogatást is kapott, S nem hallgathatjuk el Varga Béla balaton-. bogiári plébános, ország- gyűlési képviselő nevét sem. Mindkettőjüket hálával emlegetik a boglarczykok! A Varsó mellett élő Mie- czyslaw Ostoja-Mitkiewicz így beszélt Antall Józsefről: „A lengyel menekültek ügyei a második világháború idején nemcsak szervezési problémát, de idővel hallatlanul komplikált és kényes politikai kérdést jelentettek. Nagy jóakarat, igazi hajlandóság, erő, ügyesség kellett ahhoz, hogy a több mint százezres dezorientált, politikailag megtört embert etetni, öltöztetni tudják. Minimális egzisztenciát teremtsenek számukra, s ezen felül megértést és szívélyességet mutassanak irányukba. Dr. Antall József tudta, hogy az 1939-es esztendő emlékezetes szeptemberében a magyar határt átlépő lengyel katona, bár morálisan összetört, nem hajlandó tétlenül végigélni Magyarországon a háborút. Tudta, a lengyel katona az új otthont a nyugatra. való vándorlás (szökés) állomásának tekintette. S ennek megfelelően segítette őket.” így nyitották meg a magyar—jugoszláv határon a „zöld” átjárót. Ez a nem hivatalos kapu (illetve több átjáró) nagy számú lengyel katona számára biztosította az evakuálást. Közülük egy volt Stanislaw Glabinski, aki később a lengyel hírügynökség (a PAP) munkatársaként vált híressé, ő 1943 májusában érettségizett a bogiári kultúrház nagytermében. Előbb a budapesti egyetemre került, később a „zöld határon” át Olaszországba szeretett volna eljutni, de Magyarországon kívül elfogták és bebörtönözték. Neki nem sikerült, de sok ezer honfitársának igen: eljutottak — magyar segítséggel a szerveződő lengyel hadseregekhez. Többször kísérletezett ezzel Boglárról Edward Debicki. ö 1943 nyarán határozta el két társával, hogy Románián és Bulgárián át Törökországba szöknek. Hátha onnan továbbmehetnek a harcoló alakulatokhoz. Az ötletet az adta, hogy a bogiári vízi táborozáson találkoztak bolgár fiatalokkal, akik megígérték a segítségüket. Debicki a varsói Hotel Solec egyik szobájában mesélte kalandjait, melyekre ráillik: a csodával határosak. Volt román bírósági tárgyaláson, részese lett egy vesszőfutásnak, télvíz idején rongyosan, cipő nélkül toloncolták vissza Magyar- országra. Kiszomborból irányították előbb Budapestre. Ott, a Veres Pálné utcában, a lengyel menekülteket gondozó római katolikus lelkészségen adtak neki ruhát, cipőt, kabátot és sapkát, és utazhatott Boglárra. A viszontagságok és bizonytalanságok közepette védett kikötőt jelentő gimnáziumba. Nem véletlen, hogy az iskola igazgatója nem szid- ta, nem kiabált vele. Csak annyit mondott: „Nem hallgattál rám.” Debicki Bogláron folytatta a tanulást. Soha nem feledte, hogy a Balaton partján vésődött leikébe a bizalom és a hit. Abban, hogy sorsuk jobbra fordul, hogy hazatérhetnek. Nem véletlen így, hogy amikor a hatvanas években Budapestre került diplomáciai szolgálatra, akkor első dolgainak egyike volt felkeresni dr. Antall Józsefet. A A Bogláron kiállított érettségi bizonyítvány aláírása és pecsétje nyugdíjas minisztert vti. a felszabadulás után az volt) Jóska bácsinak szólította, ő pedig Ede fiam lett. S a hír után, hogy Varsóban utcát neveztek el Antall Józsefről, Debicki márcsak azt kívánta, Budapesten is érje ilyen megtiszteltetés ... A balatonboglári lengyel ifjúsági tábor azilum volt a tizenéves menekülteknek. (De nemcsak nekik, hanem a francia hadifoglyoknak is „ideiglenes paradicsom” volt a nyaralóhely.) Nem véletlen, hogy Danuta Jakubiec Krakkóban különös, furcsa, de azért a legkedvesebb iskolaként emlegette. Nem zavarta őket, hogy a nyaralókban olykor fáztak, hogy a felszerelésekért, taneszközökért sokszor keményen kellett dolgozni. Tudták, hogy a magyar hatóságoknak szükségük volt a látszatra (a német diplomáciai nyomás miatt), hogy a legkeményebben bánnak a menekültekkel. Ezt kellett volna tenni dr. Adamecz Kálmán főjegyzőnek is. Ám annak a jellemző epizódnak az emlékét megőrizte Danuta Jakubiec, amikor szülei búvóhelyet kerestek. „Sajnos nem segíthetek” — mondta a főjegyző, de kihúzta hivatali asztalfiókját, és kiment a helyiségből. A kettős célzást megértették; használhatták a1 hivatalos papírokat és pecséteket ... A személyes beszélgetések során felszínre kerülő mozaikok csak darabkái annak a képnek, melyet a hajdani fiatalok őriznek Magyarországról, a bogiári gimnáziumról. A cserepek egyik részére az van ráírva, hogy védettséget, nyugalmat kaptak; ruhát és táplálékot meg lakást. Ki törődött közülük azzal, hogy a magyar konyha más, mint a lengyel, hogy gyakaran teljesen ismeretlen, különös ízű ételeket tettek eléjük. A hazulról kapott hírekhez képest Balatonboglár (és a többi tábor) a paradicsomi állapothoz közelített. Egy másik cserépre azt jegyezték, hogy anyanyelvükön tanulhattak, szellemi épülésükhöz a bogiári iskola döntő mértékben hozzájárult, még úgy is, hogy hiányosak voltak a tankönyvek, a szemléltető eszközök. Maguk pótolták azokat. Gyakorolták az írást, újságot szerkesztettek, színdarabokat, táncokat tanultak meg. S közben lassan-lassan kifejlődött lelkűk magyar fele. Nemcsak nyelvünket tanulták meg, kultúránk közvetítőivé váltak. A hajdani bogiári diák, Tadeusz Olszans- ki a magyar próza számos, fontos művét tette át lengyelre (amikor jegyzéket kértem tőle, három sűrűn gépelt oldalt adott át), s több magyar témájú könyvet irt. (Nyilván abban is va.n történelmi determináPolskie Líceum i Glunar,]un 77 dnia .. ___10 _______ 19r. 4i'«y Ifjúig /A;! ^ Lryifektor KÖZELKÉPEK LACZKÓ ANDRÁS Boglarczykok között \ Bogláron működő lengyel gimnázium és liceum hallgatói, 1 tanári kara t
