Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
8 Somogyi Néplap 1989. augusztus 19., szombat Ml y , : C'' ' . IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS : " ' I Lőrincz Sándor riportja Talpig nehéz hűségben. Negyvenéves a Somogy Táncegyüttes Ki ringathat el dalokkal óceánt, gyöngyös mezőkre ki bűvölhet álmot? Varázsló idő jár közöttünk, s napkorong-vörös madarak nyomán ünnepelni elhozza a táncot. (Polner Zoltán) ki, a zalaegerszegi íesztivaA nyári szünet letelt. A „Latinka” színházterme újra zenétől-tánctól hangos. Muzsikál a Bergics Lajos vezette Zengő Együttes. Dunántúli dallamok. Perdül a szoknya, lendül o láb. Negyven verejtékes fiú és lány, férj és feleség ropja itt hetente kétszer; hattól tízig. A negyvenesztendős Somogy Táncegyüttes a badacsonyi szüretre készül... Mosóczi István a nézőtérről irányítja a próbát. Egyik kezében mikrofon, a másikban nagy adag kávé. A BM Dunai Művészegyüttesének koreográfusa, a szentendrei Kék Duna és a kaposvári Somogy Tánc- együttes művészeti vezetője. Nemrég érkezett Budapestről, A fővárosban él, de három községben alkot — maradandót. Somogybán is ezt teszi sikerrel. Bizonyítja a tavaly újból megszerzett Arany I. minősítés. (Az amatőr néptáncegyüttesek legrangosabb hazai elismerését — amellyel tizeaegy- néhány együttes büszkélkedhet csupán — másodszor kapta meg a Somogy.) — Legjelentősebb művészeti és koreográfusi élménysikereim ehhez az együtteshez kötődnek — mondja Mosóczi István (táncosai Bibusnak nevezik). — Nem csoda ez, hiszen Krasz- nai tanár úr biztatására én is ezeken a deszkákon kezdtem. Tíz éve, 1979-ben tértem újból vissza ide, de ekkor már művészeti vezetőként. Mosóczi előtt olyan emberek álltak az együttes élén, mint Csíkvár József, Foltin Jolán, Együd Árpád, Haász Mihály, Vida József és Orbán Csaba. Az 1949-ben Kanyar József által alapított Somogy Megyei Népi Együttes tánckara az 50-es évek közepén Ceíkvár József vezetése alatt vette, föl a Somogy Táncegyüttes nevet. A megyei művelődési központ mai osztályvezetője 1955 és 1964 között irányította az együttes művészeti munkáját. Akkortájt 35—40 körül mozgott a csoport létszáma. Köztük volt Czóbel Emília, Galicz János és Béla, Hóman Mária, Zsiborás Ferenc, Mike Jolán és Simon László. — A kaposvári textilmű - vek tánckaraként mutatkoztunk be megye- és országszerte — emlékezik Csíkvár József. — Mindenhova mentünk, ahová meghívást kaptunk. A társadalmi rendezvényeken kívül ott voltunk a tsz-szervezé- seknél, s táncainkkal, dalainkkal köszöntöttük az ara- v tókat. Poros albumok kerülnek le a polcokról; s a gazdagon faragott kazetta temérdek fényképet őriz. Gondosan rendezett dokumentumgyűjtemény ez, a „Somogy” történetének egyfajta menete. Megsárgult fotók, meghívók, tudósítások és kritikák kincsestára. — A repertoárgazdagítás gyűjtőmunkával. párosult. Így dolgoztuk fel — többek közt — a nagybereki lapály, a zselici rengeteg és a belső-somogyi dombok, meg a nemzetiségek táncain kívül a cigányfolklórt is — mutat a képekre az egykori művészeti vezető. Vida József két alkalommal is állt az együttes élén. Vásárhelyi Lászlóval' kísérletezték ki a balatonföldvári fesztivál minősítő rendszerét. Első aranyát itt szerezte a Somogy. Az aranysarkantyús . szólótáncverseny megrendezése is erre az időszakra esett. Orbán Csaba és Szabados Péter még a kezdet kezdetén kapta meg az „aramysarkamtyút”. — Szinte minden rangos megyei megmozduláson felléptünk — mondja Vida József, a BM Kaposvár Tánc- együttes mai művészeti vezetője. — Indultunk a Ki mit tud?-on, s a Vikár Kórussal kipróbáltuk a nagy- zenekari triós formát is. Legismertebb koreográfiáit — Képek Somogyról, Buzsáki fantázia, Verbunk keményen, frissen. Botostánc — nemcsak a hazai, hanem a külföldi színpadokon is megtapsolták. A glin- dei kapcsolat ekkor kezdődött, többször vendégszerepeitek Jugoszláviában, s a törökországi efesosi fesztiválról az Arany Artemis- díjjal tértek vissza. 22 évet tancolt at a Somogybán Rónai Csabáné Bódis Mária. Több együttesvezető mellett „nőtt fel”, s több százszor lépett színpadra. — Mára mindez emlékké szépült — sóhajt —, most már csak függönyök mögül izgulhatok egy-egy szám sikeréért. Tánckarvezetőként és kelléktárosként ma is a színpad közelében élek. s gyakran pergetem vissza a múlt eleven képeit. Ilyenkor éveket fiatalodom ... — Hány évet? — 1963-ban kerültem a tánckarba és az aktív táncos évek alatt, teljesen kicserélődtem. Következetesebb és kitartóbb lettem otthon, a családban és a munkahelyemen is. Amikor — korbmnál fogva — illett abbahagynom a táncot, belül valami eltörött... — Vida Józsi együttesében ismerkedtem meg a tánccal, a folklórral, s minden színpadra lépés örömet jelentett számomra. 9 Vida- koreográfiák hűen illusztrálták a 60-as évek szemléletét, ám a gyöngyösbokréta- mozgalom és a mojszejeviz- mus után újra kellett tanulnunk a néptáncot, a népdalt, a népzenét, s az egyszerű emberek sokszínű művészetét, a paraszti kultúrát. Később megszületett a táncszínházi mozgalom, melynek képviselői az eredeti anyagot nem elsősorban színpadra állították, hanem ezzel egyidejűleg egyetemes gondolatiságra’, kifejezésmódra is törekedtek. Így született meg a Ballada I— II., a Leányok, a Botoló, az Amerikás dal, a Cirkusz, a Comedia de’l arte, vagy a Tavaszi szél, a Kötelékek, a Pás de deux és a Katonadal ... Máriából az évek folyamán „Mami” lett — így nevezik az együttes tagjai. Mindig a fiatalok között mozog, s a tánc közös öröme kovácsolta barátságait. A tánc iránti hódolat a vele kötött jegyesség élteti ma is. Férje szintén nem táncol már, de fiaik — Balázs és Péter — ápolják szüleiktől kapott örökségüket. A próba félidejéhez közeledik. Mosóczi leteszi a mikrofont és a sokadik cigarettára gyújt. Izzadt-fáradt táncosainak jól jön a rövid pihenő, s — kalóriapótlásként — kiváltképp kellemes egy pohár hideg kakaó és egy friss zsemle. Az elképzelésekről, a jövőről kérdezem. — Együttesünk eljutott már arra a szintre, hogy a hagyományápolás és a színpadra állítás mellett— mert ez a kötelességünk és a küldetésünk — igazi táncszín' házi produkciókra is vállalkozzon. A táncszínház csírái már fellelhetők az elmúlt öt év műveiben, ám a továbbfejlődéshez pénz és egyre több pénz is kell! Szegényes a jelmez- és kelléktár. Gyakran előfordul, hogy egy-egy fellépés előtt a kölcsönzőből vagy más együttesektől kénytelenek beszerezni a hiányzó ruhákat. — A költségvetés nagyon megköti a kezünket. A megyei tanácstól nemrég kaptunk félmilliós támogatást. Ez tűzoltó munka volt — mindannyian tudjuk. Folyamatos működésünk ugyan biztosított egy ideig, ám utána könnyen létbizonytalanságba kerülhetünk. Nagyon fontos lenne a közös megyei összefogás! — összegez a művészeti vezető. A nézőtéren Tóthné Báli Klára ül egyedül. Ezekben a hetekben már nem táncolhat — amit nagyon fájlál —. hamarosan édesanya lesz. Aminek viszont őrük A próba végét várja, hiszen férje az együttes asszisztense évek óta1. A lányok férjhez mennek, s a táncot az anyaság váltja fel. A fiúk pedig bevonulnak, vagy a munkahelyük más megyébe szólítja őket. Sok táncos végleg búcsút mond a színpadnak. Utánpótlás viszont van: a Németh Ágnes Vezette Somogyi Aprók és a kaposvári Tóth Lajos Általános Iskola gyermektánccsoportjából sok tehetség nő ide, fokozatosan olvad bele a felnőtt tánckarba. Minden fontosabb szakmai megmérettetésen: a szolnolon és a szegedi minősítőn ott van a Somogy. Teljesítményüket rendszeresen koreográfusi, együttesi és szó- lótáncosi díjjal ismeri el a zsűri. Produkcióikkal a francia, a német, a szovjet, az olasz, az arab és a holland közönség is találkozhatott már. Műsoraiknak az évtizedek folyamán több százezer táncszerető ember tapsolt ... — A színvonalas munka feltételei a jövőben is megteremtődnek? — kérdeztük Pap Jánostól, a Laiinca művelődési központ igazgatójától. — Az együttes fenntartásának, sajnos — hagyományosan — pénzügyi nehézségei voltak az elmúlt évtizedek alatt. Ám mondhatom, hogy az utolsó tíz évben törésmentesen és egyre igényesebben dolgozott a tánckar, Igazi alkotógárdává formálódott. A népművészet, a néptánc és a népzene iránti hűségük töretlen — és ez példaadó. E fiatalok az amatőr művészeti mozgalom legpénz- igényesebb műfaját „űzik”: a magas szintű művészi teljesítmény, az évi 40—50 fellépés és utazás komoly anyagi ráfordítást igényel majd a jövőben is. Az egyre csökkenő központi támogatás következtében intézményünk azonban saját költségvetésből már képtelen működtetni a Somogyot. — Azt szeretném, ha nem a mindennapi létért kellene folyton küzdenünk, hanem a színvonal további emelése mellett még több időnk maradna a művészeti . munka segítésére, a szereplések és a vidéki turnék megszervezésére. — Idén az együttes jelentős összegű támogatást kapott a megyei tanácstól. Várható-e ez jövőre is? — Az együttes neve mélyen beivódott a megye művészeti életébe. Továbbra is arra törekszünk, hogy megmaradjon ez a nagy múltú közösség — mondja Nagy Gábor, a megyei tanács köz- művelődési • irodájának vezetője. — Miután nem egy amatőr csoport került — a Somogyhoz hasonlóan — nehéz helyzetbe, egy művészeti alap létrehozását szorgalmazzuk a folyamatos működés, valamint a külföldi bemutatkozások érdekében. Ez utóbbi különösen nagy hangsúlyt kell kapjon, hiszen megyénk egyre erőteljesebben részt vesz az Alpok—Adria munkaközösségben. Vége a próbának. Tíz óra elmúlt. Mosóczi mára leteszi a mikrofont. Táncosai zuhanyozni-öltözködni sietnek, majd haza. Ki saját kocsival, ki autóbusszal, ki taxival. Kedden találkoznak legközelebb. Két fővárosi és egy 'veszprémi fellépésre, no és a karácsonyi önálló estre folytatódik a felkészülés. A főépítész több mint tíz éve építette a várost, amely egyre kevésbé tetszett neki. Amikor kinevezték, szárnyakat kapott a feladattól, s azóta éjt nappallá téve, lázas buzgalommal dolgozott. Az önmaguk ízlésében tökéletesen megbízó emberek biztonságával készítette terveit, a kollégáitól is csak az általa tökéletesnek minősített munkákat fogadta el. Ha tervrajzról, építési engedélyről volt szó, nem ismert rokont, barátot, véleményében se csúszópénz, se magas pártfogókra való hivatkozás nem ingatta meg. Kezdetben az építtetők megpróbálták kijátszani: „mondd csak a magadét, azért én megcsinálom, amit akarok”; de rá kellett döbbenniük, hogy ez lehetetlen. A főépítész nem tévesztette szem elől őket. Rendszerint éppen az utolsó simításokat végezték az általa kifogásolt, következésképpen nem engedélyezett melléképületen, félemeleten, manzárdon, amikor váratlanul megjelent a helyszínen, s idegőrlő lassúsággal végzett méricskélések után „azonnali hatállyal” elrendelte a bontást. Az évek során sok ellenséget szerzett, barátot egyet sem. Nem járt társaságba, pinceszerekre, nem ivott, nem dohányzott, nem udvarolt. Semmi más nem érdekelte, csak a Város, mely egyre nagyobb lett, és egyre kevésbé tetszett neki. Nem értem, nyögte holtfáradtan egy-egy ellenőrző körút után. Nem csoda. Hiszen már senki sem épített semmit engedély nélkül, az építők mind meghunyászkodtak előtte, azt tették, amit parancsolt. Mégis: napról napra rondábbnak látta a Várost. Rémséges ... jaj, rémséges!, csikorgatta a fogát, amikor a rajzasztalon még a harmónia ígéretét sugárzó „alkotásokat” — középületet, villát, lakótelepet — a megvalósítás után megpillantotta. De hát mit tegyek, mit tehetnék még?! — ismételgette kétségbeesetten, s görcsösen meg-megrándüló ujjaival órákon át dörzsölgette, nyomogatta lázfoltos homlokát. • Valami boszorkányságra, ördögi machinációra kezdett gyanakodni. Éjszakánként kigyalogolt az építkezésekre, és „rejtett figyelőállásban” várakozott a téglarakások, cseréphalmok között. Azt remélte, hogy az éj leple alatt valamiképpen felfedheti a titok nyitját. Éjszakai útjain öreg gyümölcsfák szegődtek hozzá, s elkísérték egy-egy darabon. Ezek a fák ugyanis szerették a főépítészt — rajtuk kívül senki a Városban —, mert megmentette az életüket. Nem engedte kivágni őket, amikor lakótelepek épültek a hajdani kertek helyén, s most kisebb csoportokban, valamelyik tér közepén vagy magányosan, tízemeletes panelházak tövében élték nyugdíjaséletüket. Egy aggastyán diófa — a piactér sarkáról — egész úton régi históriákat mesélt neki. Sokszor megemlegette egykori, elültetöjét, az öreg halászmestert,, akinek zsúptetős háza valaha ott állt a piactér melletti kis ABC helyén; őt (a diófát) a kertje végében ültette el, vagy nyolcvan évvel ezelőtt; akkor még volt ott egy fészer is, amelyben kerti szerszámokat tartott az öregember, mögötte orgonasövény pompázott végig a kerítés mentén. A kert alatt már a temető kezdődött (ahol most a tízemeletes panelházak állnak), sok-sok sírdommal, jázminbokorral; oda vitték eltemetni az öreg halászt a többi öreg halász mellé; valamivel később a felesége is oda került, egy kis termetű, mozgékony öregasszony, aki hetente kenyeret sütött a kemencében, s valahányszor kilépett az udvarra, hangoskodó baromficsapat vette körül. Az öreg diófa már nehezen bírta magát, légszomjjal küszködött, ezért hosszabb szüneteket tartott mesélés közben; de gyakran, csaknem minden éjszaka megidézte az öreg halászt, s azt a feledhetetlen pillanatot, amikor érdes ujjai először érintették az ő érzékeny csemetebőrét. A főépítész ímmel-ámmal figyelt rá, s egy idő után idegesítette a diófa száraz, recsegő hangja, s már-már megbánta, hogy annak idején nem juttatta favágók kezére. Az éjszakai mászkálások, „rejtett figyelőállások” során sem szabadult meg gyötrő gondjától, a tehetetlenség embertelen érzésétől. Végső elkeseredésében már arra gondolt, hogy le kellene bontani az egész Várost, hogy mindent újra lehessen kezdetni. . E y augusztusi reggelen, amikor a hivatala felé tartott, megrándult az út a talpa alatt. Mintha elszédült volna,, s vele együtt az egész utca. A házak ingadoztak, az imént még mozdulatlan fák szinte földig hajoltak a közeli parkban. Ugyanebben a pillanatban kísérteties morajjal egy láthatatlan ménes robogott át a Városon. Mindennek vége, gondolta az ujjongás és a rettegés furcsa, felemás érzésével. A következő percekben az utca fejvesztett emberekkel telt meg. Az asszonyok sírtak, az öregebbek hangosan imádkoztak, az ágyakból kirángatott kisgyerekek feje ide-oda lettyent az anyjuk vállán. A parkolókban várakozó gépkocsik szinte egyszerre indultak dugig tömötten a szőlöskertek irányába, de hamarosan dugókba tömörülve vesztegeltek a Városból kifelé vezető keskeny utcákban. A pánik lassan elült. Mivel a földlökések nem ismétlődtek, egy idő után az emberek visszatértek a lakásokba, a munkahelyekre, az autók pedig a parkolókba. A Város tovább élte megszokott, hétköznapi életét. „Az épületek közül kevés sérült meg”, nyilatkozta délben a főépítész a rádió riporterének. „A helyreállítási munkálatokat azonnal megkezdtük." SZAPUDI ANDRÁS ménes
