Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
1989. augusztus 19., szombat Somogyi Néplap 5 — A művész úr nem ad interjút senkinek, dolgozni jött ide — válaszol kérésemre a telefon túlsó oldaláról egy udvarias női hang. — De megengedi, hogy beüljenek a kurzusra. Az ajánlatot gondolkodás nélkül, örömmel elfogadom. A keszthelyi Festetich- kastélyban a zengő klaviatúra hangja átjárja az ódon falakat, belopakodik a kinti árnyas fák lombkoronáiba és diadalittasan merül el a szpkőkút surrogó vízesésében. — Czoma Zsófia — mutatkozik be a recepción a telefonhang tulajdonosa, egy fiatal, fekete hajú diáklány. Az ELTE történelem- könyvtár szakos hallgatója készségesen áll rendelkezésünkre, Francia nyelvtudásának köszönheti, hogy tíz napon keresztül ő láthatja el a szeminárium gazdasz- szonyi szerepét. — Ma van az utplsó meghallgatás — mondja. — Most kapja a 13 külföldi — 10 francia, egy olasz, egy mexikói és egy japán — résztvevő a művésztől a holnapi hangversenyt megelőző utolsó instrukciókat. A hófehér teremben templomi csönd. A hatalmas tükör előtt egymás mellett áll a két fekete zongora. Egy Ed Seiler a tanítványoknak - és egy Förster a mesternek. Mindössze hárman ülnek a közönség számára fenntartott székeken. A csönd meditációra késztet, furcsa várakozás, feszültség lopakodik közénk. — Mesdames, messieurs, bon jour! — hallom a halk köszöntést a zongorák irányából. öaz, Cziffra György, a mester! Mindenki feláll egy pillanatra és francia nyelven köszönti viszont. Egy magas, karcsú, lófarokba fogott hajú, fiatal nő siet a pódiumra. A baráti kézfogást kedves mosoly és pár udvarias, személyhez szóló mondat kíséri. Helyet foglalnak. A mester előtt a Försteren nyitott kotta. Felcsendülnek az erőteljes nyitóakkordok. Schumann muzsikája tölti be a termet. A mester és tanítványa csak hátulról szemlélhető... Világosszürke, felhajtott nyakú ing, sötétszürke nadrág, magas sarkú, fekete kiscsizma. A franciás, köny- nyed elegancia... A fej időnként előrebillen, a kezek egy-egy pillanatra széttárulnak, majd ökölbe szorulnak. Cziffra György zongorázik. Az angyalföldi barakklakás vézna fiúcskájának legnagyobb kincse, vigasza, amely életét a világhírnév felé irányította. Még a zongora billentyűjét meg sem érintette, mikor nővére játékát hallgatva imitálta a skálát, és órákon át fegyelmezte uj- jainak mozgását... — Merd, merci... formidable! — mondja és két tenyerébe zárja a mademoiselle törékeny kezét. A „csodálatos” jelzővel Eloise Ur- bain 23 éves toulousí zongoraművész játékát illette, aki Schumann g-moll szonátájának interpretációjával mutatkozott be. A kisasszony után lopakodom. Czoma Zsófia segítségével megtudom, hogy Eloise tízéves korában hallotta először egy lemezről a mester játékát. Már akkor elhatározta, hogy ír neki egy levelet és megkéri: vállalja a tanítást. Sokáig kellett várnia az alkalomra, mert Cziffra György csak a keszthelyi kurzus keretében vállal tanítást. Az idén végre sikerült. — Mi ragadta meg a művész játékában, egyéniségében? — érdeklődöm. — Nehéz megmagyarázni — válaszolja. — Nagyon jó kritikát olvastam róla és a játéka is tetszett. S hogy a szemináriumon mit tapasztalt, arrar így válaszolt Urbain kisasszony: — Nagyon sokat adott nekem ez a kurzus. Két dara10* J — Hogyne, jó helyen járnak, éni vagyok Frang József. — fogadott kedvesen marcali otthonában az ősz hajú úr. Portájának berendezése, a ragyogó rendbe állított könyvek, a vázában illatozó virág, minden gondosan elhelyezett tárgy mintha a gazda lelki harmóniájáról árulkodna. A negyvenéves munkájára vonatkozó kérdésemben a múlt időt így helyesbíti: — Nemcsak dolgoztam, ma is dolgozom egy fiókkönyvtárban. Ezt a lehetőséget megígérték nekem, amikor 1984-ben nyugdíjba mentem. — Igazgató úr ... — Tudja mit, szólítson Jóska bácsinak. Ezt szoktam meg — kéri mosolyogva. — Köszönöm. Tehát Jóska bácsi, melyik könyvtárban kezdte és hogyan jutott el a marcali bibliotékáig? — Már fiatal srác koromtól könyvtáros vagyok. A falunkba járt az Igazság című hetilap, amelynek előfizetési díja fél évre csupán másfél pengő volt. Erre a lapra toboroztam olvasókat, s ezért a munkáért havonta kaptam egy csomó könyvet. Ezeket a többnyire ponyvaregényeket elolvastam, aztán kölcsönadtam valamennyit. Színvonalasabb könyvekkel, például egy-két Mikszáth-kötettel a tanítóm „Én mindig maradtam” KÖNYVEK KÖZÖTT Csütörtökön a megyei könyvtárban rendezett ünnepségen negyvenéves könytvárosi múltjáért, tartalmas és lelki- ismeretes munkájáért köszöntötték Frang Józsefet, a marcali városi könyvtár egykori igazgatóját, aki immár nyugdíjasként folytatja tevékenységét egy biblotéká- ban. ajándékozott meg. Ebben az időben minden papírt elolvastam, amelyen írás volt. Szüleim másfél holdas sze- gényparasztokként nem tudták biztosítani a továbbtanulásomat, tehát maradt a könyv és a betűk szeretete. Itt ugrunk egyet a történelemben. Nem szívesen beszél a második világháború kegyetlen időszakáról, odesz- szai fogságának embertelen, megalázó körülményeiről. Hiába kérdezem, az a három év kiesett az életéből, értelmetlen ezer napját csak az átélők érthetik igazán. — 1948-ban tértem hazai Újkörnyére, és megpróbáltam visszakapaszkodni, bekapcsolódni az életbe. A falunkban dolgoztam népkönyvtárosként. 1952-ben elvégeztem Budapesten egy öthónapos könyvtárosi tanfolyamot, majd a kaposvári megyei könyvtárba kerültem hálózatos könyvtárosnak. 1953 júliusában választhattam Csurgó és Marcali között. A két város szellemi élete közti különbséget talán az érzékelteti jól, hogy míg Marcalinak csupán polgári iskolája volt, Csurgón középiskola működött. Mégis Marcalit választottam. — Miért? — Üjsörnyén élték a szüleim, nővérem ma is sömye- pusztai. S ez alig húsz kilométerre van Marcalitól. — A könyvek szeretetét szüleitől örökölte? — Másról van szó. Én ugyan Űjvárfalán születtem, ám a Frangok — nevük kiváltságost jelent — öreglakból származnak. Szüleim a Nagyatádi Szabó István-féle földosztáskor kaptak másfél hold földet 1923-ban. Már gyermekkoromtól láttam, hogy a parasztság nem tudja kivívni céljait. Ez sarkallt arra, hogy legalább szellemileg több legyek, mint akkoriban egy egyszerű paraszt. De szeretném hozzáfűzni, hogy ma is közéjük tartozónak vallom magam. Visszatérve a gyermekkoromhoz: úgy volt, hogy papneveldébe kerülök, közel a könyvekhez, tudáshoz, de ez nem sikerült. — Tehát nem tudott tovább tanulni... — Akkor nem. A tanító úr a főintéző fia mellé ültetett a padban, hogy segítsek a fejlődésében- Amikor ez a fiatal elment gimnáziumba, én viszont szüleim szegénysége miatt ezt nem tehettem, minden összetört bennem. Már felnőtt fejjel leérettségiztem Csurgón, s két középfokú könyvtárosi tanfolyam után 1966-ban kaptam diplomát az ELTE könyvtár szakán. Ha visszagondolok Üjsömyére, és vágyók az egyetlen, aki elértem az egyetemet. Ez a küzdelem a mi generációnk keresztje. Nem volt könnyű! Miközben beszélgetünk, Frang József felesége, Anna asszony körülöttünk tüsténkedik. Asztalra kerül a házi málnaszörp, s a finom sütemény illata körüllengi a szobát. Tekintetemet követve, Jóska bácsi kielégíti ki nem mondott kíváncsiságomat: — 1959-ben házasodtunk össze. Feleségem szintén nagy könyvbarát, a könyvtárban ismerkedtünk meg. Gyermekünk sajnos nincs, 1960-ban a kisfiúnk szülés közben halt meg. Ezt soha nem heverjük ki. — Munkájukról szeretnénk megtudni valamit... — Amikor kezdtem, a marcali járás 10 könyvtárában úgy 3700 kötet lehetett, ebből a járási bibliotékában mintegy 700-ból válogathattak az olvasók. Megszerveztem a hálózatot, s a tízből hatvan könyvtár lett, a kötetek száma pedig több százezer. — Van olyan munkatársa, akivel végig együtt dolgozott? — Többs'zör is cserélődött a társaság, én mindig maradtam. Már akkor is szívügyem volt a könyvtár, amikor Kaposvárról biciklivel szállítottam a köteteket Sör- nyére. Mert ilyen is volt... Könyvgyűjteményének kedves darabjait mutatja: többek között (Homérosz, Shakespeare, Dante és Goethe műveit, az egykötetes Révai, s a Benedek Marcell szerkesztette Irodalmi Lexikont.. A legféltettebb kincs: Szerb Antal A magyar irodalom története című, 1943- as kiadású kötete. — A sömyed könyvtárból hoztam magammal, s nyugdíjazásomkor elkértem a marcali városi bibliotékától. A nyilvántartó kártyáján már 1949-es kölcsönzés is szerepel. Ez a könyv végigkísérte az életemet. Hogy máért szeretem a könyveket? Mert belső szabadságot kínálnak. Búcsúzunk, és mosolyog... Tamási Rita bot, egy Schumannt és egy Chopint előadásra éretten sajátítottam el. A mester nagyon türelmes, tele van szívvel és mindig mosolyog... — teszi hozzá kiegészítésképpen. Urbain kisasszony egyébként 100 ezer forintnyi önköltség ellenében vehetett részt a szemináriumon, de elmondása szerint támogatta anyagilag a toulousi zene- akadémia és a Cziffra-ala- pítvány is. Örömmel konstatálta, hogy a kurzus befejezéseképpen oklevéllel a bőröndjében távozhat városába. Sárga blúzban, .pepita nadrágban szemüveges kislány perdül a klaviatúrához. Gyakorlott mozdulattal fel- kurblizza a széket, és betölti a termet egy lágy Chopin- melódia. A párizsi akadé- mista 17 éves, és legfiatalabb résztvevője az idei kurzusnak. — Trés bien ... szól a mester, kézfogás és máris egy japán hölgy ül a zongora előtt. Most komolyabb zene csendül fel. Az akkordváltás nem elég nyomatékos. Cziffra György türelmesen előjátssza a dallamot, aztán ismét... Észrevétlenül peregnek a percek, órák... Liszt Ferenc „hajvágású” fiatalember várja a bemutatkozást. David Gonzalez Mexikóvárosból települt Svájcba, és másodízben vesz részt a kurzuson. Mint kiderül, nem véletlenül utánozzák fekete haj tincsei a zongora múlt századi magyar virtuózának frizuráját. David előadóművész választott hazájában, és Liszt Ferenc műveit interpretálja a legszívesebben. Barátságosan, a kötelező udvariasság minden jele nélkül fejezi ki csodálatát: miszerint ez a kis ország fantasztikus zenei tehetségeket nevel, és lakói hallatlan érzékenységet tanúsítanak a kultúra iránt. — Uralja a technikát, ragyogó színesen játszik és fantasztikus harmóniába képes ötvözni a jobb és bal kéz játékot — mondja a mesterről. Dél felé közeleg az idő. Kövér izzadságcseppek jelennek meg a zongorától éppen most helyére távozó fiatalember homlokán. Cziffra György feláll, meghajolj elbúcsúzik. — Merci! Ebéd után három órakor találkozunk — mondja. Halk taps, felállás „kíséri” az ajtóig. Utánamerészkedem. v Megköszönöm az élményt, hogy lehetővé tette a részvételt. Fáradt tekintete még tartalékol egy mosolyt. Kezet szorít. — Szeretettel várom délutánra is.. — invitál elmenőben. Várnai Ágnes Fotó: Király Béla Elismerés az alkotóknak (Folytatás az 1. oldalról) dr. Horváth Sándor, a megyei tanács társadalompolitikai főosztályának vezetője nyújtotta át a kitüntetéseket. Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesült fotó- művészeti tevékenységéért Baksa Ferenc (Kaposvár,) Barcsánics Pálné, a buzsáki népi együttes tagja, a bala- tonkeresztúri Bárdos Lajos női kar, honismereti szakkörvezetői munkájáért Bernné dr. Schneider Mária (Za- márdi), Ficsor Miklós bala- tomszemesi általános iskolai tanár, Gyertyás László fotóművész, a Somogyi Néplap fotoriportere, Hivatal Nándorné kaposvári könyvtáros, Horváth Jánosné, a berzencei hagyományőrző együttes tagja, Horváth Fe~ renc, a nagyatádi klubkönyvtár vezetője, a fonyódi Karikás Frigyes gimnázium művészeti együttese, Kophá- zi Ferenc kaposvári könyvtáros, a balatomberényi Kopzos~pödrös hagyomány" őrző együttes, May Győző, á csurgói zeneiskola tanára, Papp Tibor, a kaposvári Liszt Ferenc Zeneiskola tanára, R apa Pálné tabi könyvtáros, Szilágyi Istvánná kaposvári könyvtáros, Szilágyi János, a Barcson végzett amatőr művészeti tevékenységéért, Uhelyi István, a moziüzemi vállalat kadarkúti egységének üzemvezető gépésze, Vágola Vilma, a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának munkatársa. Kiváló Munkáért kitüntetést kapott Böszörményi Istvánná, a kaposvári Rippl- Rónai Emlékmúzeum munkatársa, Pesti Sándorné, a balatonszárszói József Attila Emlékmúzeum munkatársa, Csordás János, a moziüzemi vállalat beruházási előadója, Horváth Istvánná nagyatádi könyvtáros, Horváth József né, a barcsi általános iskola tanára, Kenedi Tiborné nagyatádi zenetanár, Mii- hoffer István, a moziüzemi vállalat műszaki osztályvezetője, Rubeczné Molnár Katalin, a megyei művelődési központ adminisztrátora, Csík Ernöné, a Somogyi Képtár munkatársa, Székely Jenőné, a marcali Lengyel József Helytörténeti Múzeum munkatársa.. Miniszteri dicséretben heten részesültek.
