Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
4 Somogyi Néplap 1989. augusztus 19., szombat VOTA MINDENNAPJAI A harang kongása mesz- szire hallatszik. Ijedten röppen egy kismadár, fürgén surran egy gyík. Az árnyas hársfák alatt lassan, komótosan mozdulnak az emberek. Hetven fölött csak álom a gyorsaság, irigyelni lehet csupán a gyíkot fürgeségéért. Kapkodásra nincs szükség. A terített asztal, a jó ebéd, s az ima, mindenkit megvár. Huszonöt idős, magára maradt embernek nyújt szállást a vótapusztai kastély. A többségnek ez az 1945-ben államosították, s ezt követően nagyon sok szervezet használta itt a környéken. Volt kultúrterem és növényraktár, s még ki tudja mi nem. Pénzt azonban egy fillért sem költött ró senki. így, amikor mi rábukkantunk, borzalmasan lerobbant állapotban volt. Nem volt egyetlen ép gyümölcsöt termelnek. Húsra sem sokat kell költeni, baromfit, szarvasmarhát és néhány sertést is tartanak. A gazda szeme hizlalja a jószágot — tartja a mondás, s hogy mennyire igaz, azt bizonyítja Simon József is. A vótapusztai férfinak vérében van a föld, az állatok szeretete. Szinte könyörgött. Ladó Péter utolsó lakhelye. Sorsuk nem irigylésre méltó, mégsem panaszkodnak. Zömmel hívő emberek, akik belenyugodtak Isten akaratába. Ladó Péternek mégis könny szökik a szemébe, amikor az életéről faggatom. A temesvári születésű férfi kenyere javát Romániában ette meg. 74 év után kényszerült elhagyni szülőföldjét. — Április negyedikén egyetlen táskával a kezemben léptem át a határt, s tudtam, hogy soha többé nem látom viszont az otthonomat. Nagylakon hagytam a gyökereimet, a rokonaimat, a barátaimat. Mindent és mindenkit, akit szerettem! Ügy éreztem, nem bírom tovább. Harminc deka kenyeret kaptunk naponta, fekete voltj mint a föld, és kemény, mint a kő. öt kiló krumpli volt az évi fejadag, s két hónap alatt harminc deka lisztet kaptam rántásra. Nagylakon hagytam a kis házam ... Egy élet munkájával építettem föl, s kaptam helyette ezt a nagy kastélyt Vótapusztán. Hamar megbarátkoztam az emberekkel, testvéri szeretetben él itt mindenki, s most, hogy munkát is találtam, már nem unatkozom. Ladó Péter a nap java részét a kastély előtti rózsakertben tölti. A virágok hálája nem marad el. Tengernyi színben pompáznak, aki arra jár, megcsodálja. S bár jólesnek az eLismerő szavak, a legnagyobb öröme mégis akkor van Ladó bácsinak, ha megjön a postás. Levetlek, fényképeik érkeznek Romániából, s nem csupán onnan. Az ország minden tájáról jönnek levelek a kastélyba. Gyerekek, testvérek, távoli' rokonok érdeklődnek a szeretetotthon lakói iránt. Néhány kedves szónál többre azonban nem telik. Az evangéliumi pönkösdis- ta egyház tulajdonában lévő kadtély két éve nyitotta meg kapuit. A kezdetekre Gyánó László lelkész így emlékszik vissza. — Egyházközösségünk régóta' foglalkozott a szeretetotthon gondolatával, sokáig nem találtunk azonban megfelelő helyet. Hosszas keresgélés után bukkantunk rá a vótapusztai kastélyra, mely hajdanán a Somssichok tulajdona volt. 1913-ban épült. Gyánó László ablakkerete, a padlóburkolatot föltépték, az ajtókat leszaggatták, s szinte valamennyi terem be volt ázva. Siralmas képet nyújtott, de rögtön megszerettük. Azt azonban még egy laikus is fölmérhette, hogy a helyrehozása óriási pénzbe kerül. Az első gondok a vásárlással kezdődtek. Evekig húzódott a szerződéskötés, s három évbe telt, míg 1985-ben végre hozzáláthattunk a felújításhoz. Pénzünk nem sok volt, amit lehetett, társadalmi munkában elvégezték a közösség tagjai. Az ország minden tájáról jöttek segítő emberek, akik ingyen vagy a hivatalos tarifánál jóval olcsóbban dolgoztak. így sem tudtuk volna azonban önerőből befejezni a felújítást, sokat segítettek a külföldiek. A svéd rehabilitációs központ 10 millió forintot küldött a felújításra, az ottani pünkösdlsta egyházszervezet pedig berendezési tárgyakat, ágyakat, székeket, ebédlőgarnitúrát küldött. Az angol közösségtől 3 millió forintot kaptunk. így aztán nem volt kifizetetlen számlánk, sikerült befejezni a tatarozást. A működtetéssel azonban még mindig vannak gondjaink. Az állam nem támogat bennünket, így Olyan intézkedésekre is rákényszerülünk, melyeket szívünk szerint nem tennénk meg. A hozzánk jelentkező idős embereknél először környezettanulmányt végzünk, s ha megállapítjuk a szociális gondozásra való rászorultságot, elmondjuk a kastélyba kerülés föltételeit. A nyugdíj teljes összegét le kell adni, s az ingatlant, földet is, ha van. Ezért cserébe mi teljes gondoskodást kínálunk, élelmet, ruhát, s havi 500 forint zsebpénzt, függetlenül1 attól, hogy van-e vagy mekkora a nyugdíja. Egyre többen jelentkeznek a kastélyba. Bár a többség vallásos, nem utasítják el az ateistákat sem, ha elfogadják a házirendet. Az ország minden tájáról érkeznek idős, magányos emberek, akik mindenüket odaadják a gondoskodásért, egy meleg emberi szóért. Az ellátásról csak jót mondanak. Ahol tudnak, segítenek magukon. Egy hold földön gazdálkodnak, zöldséget, Simon József 100 kisdiák részesül a sátortábor örömeiben. Sportolnak, kirándulnak, élvezik a hatalmas park szabadságát, s ismerkednek közben. Mire hazatérnek, barátként búcsúznak az otthon idős lakóitól. Néhány napig kellemes, sőt hasznos az együtt- lét, hosszabb távon azonban nem biztos, hogy szerencsés megoldás volna. Az egyházközösség terveiben már a kezdetkor szerepelt alkoholisták és kábító- szeres fiatalok rehabilitációja. A tanulmányozott svéd tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy nem jó egy épületben idős embereket és deviáns fiatalokat kezelni. Próbaképpen négy állami gondozottal foglalkoznak. Ennél1 több kezelésére csak egy másik kastélyban lenne lehetőség. — Szeretnénk megvásárolni a hencsei kastélyt, az állami gazdaság azonban túl sok pénzt kér érte. Ha sikerül megegyeznünk, svéd modell alapján szeretnénk megkezdeni a> rehabilitációt. Ez azonban egyelőre csak álom. Ám valóság az a huszonöt idős ember, akinek szeretnénk boldoggá tenni a mindennapjait. Ebben segítenek nekünk az ápolók, az orvosok és a környék jó szándékú emberei... Fotó: Jakab Judit hogy gondozhassa a kastély állatait. Fizetséget 6em kért érte — nyugdíjas, az idejébe belefér a munka —, az ételt, a köszönő szavakat azonban szívesen fogadja. — Bányászként mentem nyugdíjba, de mindig a föld, a mezőgazdaság vonzott. Megélni azonban sosem tudtam belőle. Hogy fel tudjam nevelni a hét gyereket, a bányát kellett választanom. Komlón kezdtem a negyvenes években, 45 fokos melegben; oxigén-, védőfelszerelés nélkül küldtek minket a mélybe. Embert próbáló évek voltak azok, de muszáj volt csinálnom. Amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, néhány évre feljöttem a felszínre. Köny- nyebb munkát vállaltam, a családom viszont majdnem éhen halt, így 55-ben ismét lementem a bányába, de akkor már a jóval fejlettebb fölszerelésű tatabányaiba. A szívem azonban visszahúzott, s végül is Komlóról mentem nyugdíjba. Most, hogy van egy kis .szabad időm, végre foglalkozhatom a földdel, az állatokkal is. Nincs annál nagyobb öröm, mint látni, hogy iperedik, szépül az állat, nő a termés. A feleségem a kastély. konyháján dolgozik, ami állatot én fölnevelek, abból ő finom ételt készít — mondja Simon József, miközben az istálló felé igyekszik, ahol már várják. Néhány lelkes városi fiatal, aki szívesen segít a neki még ismeretlen munkában is. A kastély, bár kissé távol esik az első falútól, Kadar- kúttól, kiváló környezet táborozásra is. Az ország minden tájáról érkezett csaknem Magyar ebéd — Márpedig ma halászlét ebédelünk. Passz! — közölte vendégeivel a tanárnő, és nyomatékosan a férjére nézett, aki szintén pedagógus. (Hogy ennek miért van jelentősége, később kiderül.) A vendég házaspár szabadkozott, hogy megteszi a házi lecsó is, nincs annál jobb nyáron, minek a drága étterem, de a háziasszony nem tágított. Igaz — tette hozzá —, hogy az úgynevezett étterem inkább hasonlít egy ledöglött csehóhoz, de jó a konyha. A vendéglőt fenntartó „halászati egység” vezetője szavatolja ezt, hiszen ez az étterem a cég központja is. Tehát irány a halcsárda. A személyzet a házigazdákat ismerősként üdvözölte — magyar kisvárosban vagyunk —, és udvariasan vette föl a rendelést. A házigazda, remélvén az ismeretség előnyeit, megkérdezte a pincérnőt: — Mondja, kaphatnánk a halászlevet belsőséggel? A pincérnő zavarba jött: — Sajnos, nem ... Tudja, tanár úr, a belsőséget egy külön hűtőben tartjuk, s annak a kulcsa a főnöknél van. ö pedig nincs most itt. A tanár aztán megmagyarázta vendégeinek, hogy a főnök nem a konyhaséfet jelenti, hanem a „fenntartó halászati egység" első számú vezetőjét. Lupus in fabula. Nyílt az ajtó, s az ajtó nyílását betöltötte az „első számú vezető" termetes alakja s hangja, de csak egy pillanatra, mert csupán bekémlelt, aztán betessékelte vendégeit: egy fiatal hölgyet és két ifjabb embert. A főnök biccentett a helybélieknek, azután társaságának kijelentő módban sorolta a halspecialitásokat oly hangon és hangosan, hogy a pincérnő már vette is. Jó — mi van ebben... Sajnos ez is kiderült. Mert a kisded társaság saját jövetele fontosságának tudatában nem kívánt kétséget hagyni afelől, hogy kik ők, s mivégre ülnek itt. A körzet rádiójától jöttek életszagú halászriportra, amely természetesen éfelszagú anyagfelvétellel (lásd: háttérinfó) kezdődött. Jó — mi van ebben... Sajnos ez is kiderült, pedig talán mások nem is voltak kiváncsiak rá. Ám a társaság közlésvágya még mikrofon és adás nélkül is oly nagy volt (lásr: hivatásból eredő extravertáció), hogy betöltötte harsány fontoskodásával a termet. Így aztán akarva-akaratlanul megtudták az ott étkezők, hogy nem gazdasági riport lesz, bár a főnök hivatkozva a rádió főnökével való jó kapcsolatára, már sorolta is a volumeneket. Szóval gazdasági riport helyett ajánló blokk lesz, színes, emberközeli, halásszal, sztorival, emlékkel kint a vizen, továbbá varsa, vejsze meg miegymás. Jó — mi van ebben ... Sajnos ez is kiderült. Mert a belsőséggel is jócskán megrakott tányérból felemelve fejét az ifjú riporter, a turistáknak majd kedvet csinálandó, elmésen rákérdezett, hogy az egyszerű vendég is ilyet kap-e, ha ide betér ... A választ már a házaspárok nem hallották meg, mert közben fizettek, és távoztak a teremből. Az előtérben a pincérnő egy szóra visszatartotta a házigazdát: — Tanár úr! Nagyon kérem, ne haragudjon a belsőség miatt... Láthatja, nem rajtunk múlik... Legközelebb üzenjen, ha jönnek ... Igazán nem szeretném ... Mert tudja, a fiam jövőre magukhoz jelentkezik ... Szóval, nincs harag? — Nincs harag — mondta szárazon a tanár. Jó — mi van ebben... Ez is benne van. T- T. Időszerű, de ki érti néha? Miként van az, hogy a MÉM főnöke az 1988. évi 2. trv. 14. §-a, valamint az 5/1988, (IV. 26.) MÉM rendelet 44. § (1) bek. alapján a „Feltételes forgalmú” minősítésű növényvédő szereket az idézett rendelet 43. §-ában meghatározott szakmai tanfolyamot végzett, vagy megfelelő szakképesítésű személy vásárolhat és használhat fel. Engedtessék meg néhány rövid és tényszerű eseményt, illetve gondolatot felvetni. A rendetet immár lassan másfél éves, ráadásul az év' végéig még türelmi idő is van. Miért csak most közölték? Pedig mennyi minden történt az elmúlt 16 hónap alatt! Egyébként a növényvédő szereket árusító üzlet alkalmazottjának ma még csak sajtóértesülése van a rendeletről, annak végrehajtásáról „gőze sincs”. Szívem szerint teljes egészében idézném a nagyatádi kertbarátkörnek megküldött instrukciókat, ám ez a cikk nem fizetett hirdetés. Ezért ha valaki akarja; megtekintheti az eredeti iratokat, megtalálja azt: ,(.(iktatási sz.: 30— 19/1989) Somogy Megyei Növény- Egészségügyi és Talaj- védelmi Állomás”. Teljes egészében’ elfogadható, a kert- és földművelők azonosulnak is vele, hogy minél kevesebb vegyszert Környezetvédelem használjanak. De uraim! Mérlegeljék azt, hogy pl. egy 60 négyszögöl területet megmunkáló nyugdíjas, vagy éppen hobbikertész saját költségén végezzen el- 80 órás tanfolyamot, amelynek ára önök szerint — a terembérlet nagyságától függően — 3500 Ft személyenként, plusz a vizsgadíj 500 Fit,fő. Ráadásul ötévenként meg kell újítani. (Könnyítés az, hogy a jelentkezők lakhelyéhez a lehető legközelebbi településen.) A nagyatádi kertbarátkor tagjainak, az itt élő és dolgozó kistermelőnek nagy része „nem mai gyerek”. A növényvédelmi tanácsadást, a technológiai utasítások megismertetését nem tegnap kezdték. Jegyzőkönyvek tanúsítják ezeket. De azt ne kívánja senki, hogy a hat- vanegynéhány éves D. J. .vagy T. I., vagy bármelyikük ezek után saját költségén nyolcvanórás tanfolyamon vegyen részt azért, hogy megkapja a boltban az évi egy liter Bi—58-iat. Továbbmenve: a kistermelők régi siráma a kisebb kiszerelésű vegyszerek forgalmazásának hiányossága. Ma inkább „jegyzék szerint”-! feltételekhez kötik 61 féle szer és műtrágya forgalmazását, s a már említett előírások miatt lehetetlen helyzetet teremtenek többeknek. A valóságtól elrugaszkodni lehet ugyan, de semmi értelme. Ezért lehet gondolkodni azon, hogy a kemény feltételek, annak anyagi vonzatai mihez fognak vezetni? Az eddigi szokásokat ismerve „szerek” nélkül nem marad senki. Legfel: jebb teljesen sötétpiaci üzletté válnak. Hoci-nesze alapon. Miért van szükség erre? Ebben nem a termelő a vétkes! Saját véleményem, ha valamit korlátozunk, annál nagyobb az iránta való igény. Végezetül mintegy közvéleményt megfogalmazóan nyilatkozom az alábbiakat: ezután is Mikál 75 WP-vel, Bi—58 EC-vel és a gyakorlatban bevált kiegészítő szerekkel fogok permetezni. (Ha kapok belőlük.) Utolsóként szabadjon felhívni a figyelmet arra, hogy a „feltételes forgalmú” növényvédő szerekről szóló jegyzék és magyarázat észszerű. Szép koncepció, csak nem reális. Megint a „kapást” sújtja. Ha ez nem így igaz, lehet bizonyítani az ellenkezőjét. Kreisz György SZÉKI ÉVA RIPORTJA
