Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
1989. július 1., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS lSlll*llli® 1. Németh Ferenc: Gooól! 2. Jane Evelyn, Atwood: Élet és halál AIDS-szel. 3. James Nachtwey: Háború és éhínség. (Részlet a sorozatból. A nagydíj nyertese.) 4. Lengyel Gábor: Bányász-sztrájk Pécsett 1988. 1 50 éve s a fotogra fia FOTÓ-VILÁGKIÁLLÍTÁS A másfél évszázaddal ezelőtt született fotográfia legfontosabb küldetése, hogy megörökítse a pillanatot, az emberiséget foglalkoztató eseményt. S ebben az egyre tökéletesebb fényképezőgép csupán eszköz: az alkotókészség, az egyéni látásmód, az agy és a szem különösen finom „együttműködése” teszi azzá. Riporter és fotóművész törekszik arra, hogy ezredmásodpercek megismételhetetlen eseményeit rögzítetse kamerájával Ez a vágy nem újkeletű: mióta ember él a földön, valamilyen, módon mindig megpróbálta környezetét, örömét és bánatát megörökíteni. A francia Daguerre és az angol Talbot — a fényképészet zseniális előfutárai — mintegy százötven évvel ezelőtt ajándékozták meg az emberiséget a fotográfiával. Erről a másfél évszázadról az öt földrész szinte valamennyi országában megemlékeznék. Egyedülállónak mondható azonban az a fotókiállítás, amelynek a budavári palota „A” épülete adott otthont. A képeket szemlélve, hol felhőtlen öröm, hol pedig nyomasztó szorongás lesz rajtunk úrrá. A fotókká merevített pillanatok bemutatják, hogy az elmúlt év- tizedekbeh mennyire háborgott a világ, száz- és százezrek vesztették életüket háborúkban s miközben milliárdosokról, gazdagodásról is korhű „képet” kapunk, milliók az éhezés mindennapos tragédiájával küzdenek. Egy-egy fotó vádirat az értelmetlen pusztítás ellen, S egyben reménysugár is, hogy holnap az egymásnak kezet nyújtó világot hozza. A fotóriporterek azonban ma még így látták a világot... (Tamási) * z esthajmalcsillag hal- ványodni kezdett. Az ég feketesége lassan szürkeségbe oldódott. Csípős szél fújt dél felől, s ami ritkán esik, a Balaton hullámait a hegyek felé görgette. Locsogott a víz, és méltóság- teljesen bólogattak rajta a gályák, amelyek a kikötő padjához voltak láncolva. Mindig állt egy-két hajó, kisebb bárka az öbölben, de a mai napra számuk megsokszorozódott. Érkeztek minden felől, javarészt a túloldalról. így lerövidítették az utat, nem kellett az egész vizet megkerülnie annak, aki Somogy várába akart jutni a veszprémi oldalról. De jöttek az emberek lóháton, gyalogosan, s akinek nem jutott hely a falak közt, a hegy lábánál ütött tanyát erre az éjszakára. Mert sokan jöttek, látni akarták a nagy eseményt; a feldíszített bazilikát miként szentelik fel, s adja át a király. Hitték, búcsút nyer az, aki megadással fohászkodik és szenteltvíz éri. A nagytemplom északi oldalán a fazsindelyes ház ajtaja kinyílt. Ősz hajú, ezüstös szakállú ember lépett ki. Kappája bő redőkben hullott alá válláról, kezét ruhája ujjába dugta, s lassú léptekkel indult a templom felé. Megállt a nyugati oldalon és szemét a két hatalmas toronyra emelte. Ügy tűnt, keresztjeik belévesznek a világosodó égbe. Péter volt, a Flavia-völgyi Saint-Gilles apátságból. Nem egyedül érkezett a távoli Franciaországból. Odilo prépost párukat behívta a scriptoriumba a príma után. Alaposan megszemlélte őket, mint akkor utoljára, hogy novíciusokból fráterekké fogadták. Aztán az apátúr elmondta, hogy nagy feladatra szemelte ki őket a Mindenható. A Magyarok királya levelet küldött, menjenek országú kba, és építsék fel monostorukat Kupa-várhegyen, a Bazilika mellett, melyet Szent Egyed hitvalló érdemeire tekintettel, az osztatlan Szentháromság, Szent Péter és Pál apostolok és Szent Egyed tiszteletére ad az apát kormányzására. őket választotta, s utaznak vele a felszentelésre, hogy ezután ott éljenek. Mindegy, hogy kinek bölcsője hol ringott, s milyen nyelven dalolt dajkája, befogadást nyer a magyarok földjén. De a monostorban még a novíciusok is csak frankok lehetnek. M ost itt van. Várja a kelő nap sugarait, s nézi a hatalmas templomot. Tornyai közt a világosodó ég alját kutatja: tán, megjelenik egy jel, a biztatás! S ahogy szemlélődött, előjöttek hívás nélkül a többiek is. Ott álltak mögötte! Rostagnus Rajnomus ki Loire völgyének szülötte, Ugo Dávid, Bernardus Americi és a töbiek, mind a tízen, akiket az apát kiválasztott. Narancsságára vált az ég alja, mint egy nyíló rózsa, kibomlott és a fény megcsillant az apátság tornyainak keresztjein. S ekkor Péter, mély baritonján énekelni kezdte a Mindenható Himnuszát: „Áldjátok az Urat, mert jóságos ő Zsoltározzatok Istenünknek, mert édes ő megilleti a dicséret. Jeruzsálemben újra felépíti, összeszedi a széjjelszórt Izráelt meggyógyítja a megtört szíveket, bekötözi minden sebüket...” Az énekbe belekapcsolódtak a töbiek, a fény elömlött rajtuk, amint összetett kézzel, áhítatosan zsolozsmáz- tak. Aztán, ahogy a himnusz végére értek, átölelték egymást és apostoli csókot váL tottak, majd visszaindultak faházukba. Ébredezett közben Somogy vára. A kakasok harcias kukorékolásaiba kutyaugatás vegyült. Végignyikorgott az első szekér az úton, a falu felől, és bivajok bőgése figyelmeztette gondozóikat kötelességükre. Füstcsíkok indultak a házakból az ég felé, a tűzhelyeken az ételek készítéséhez fogtak. A király úgy rendelte, hogy a nap harmadik órájára, mindenkinek akit illet, kötelező megjelenni a templomban. A magyarok kint gyülekeztek a téren, hajuk va- korcsba fonva, fejükön hegyes süveg, a gyerekek is ott sündörögtek. Kíváncsi szemekkel nézték a hatalmas építményt. Megszokhatták az évek során, de eddig nem volt szabad az építőkön kívül másnak belépni. S mától, ha igaz, számukra is nyitva lesz az ajtó. 1091-et írunk. Az őszi napsugár fényessé tette a fehér falakat és a támogató félpilléreket. A tagolt bélezetű kapuzatot zöld lombok díszítették. Felette fehér márványból, Szent Egyed miséjét ábrázolta egy dombormű. Kürt harsant. Először szólaltak meg a harangok. Csengésük-bongásuk betöltötte a teret, felszállt a magas ég felé. Végighömpöly- gött a hullámok felett, s hallatszottak Fonyód hegyén is. Megszólalt a keresztelőkápolna kis harangja is, vékonyka hangja kiegészítette nagy testvérének bongását. Az emberek utat nyitottak a közeledő menetnek. Fedetlen fővel haladt elöl László király. Válláról hímzett palást omlott alá, melyet mellénél egy drágakővel díszített arany boglár fogott ösz- sze. Mögötte testvére, Lambert herceg fogta kézen Piroskát. A kíséretében voltak még a király unokaöccse, Dávid herceg, a rutén király fia, Gerasdavus, aki távoli rokona volt. Almar veszprémi püspök, Péter nádorispán, Acha főispán. Mihály Szera- fin és káplánja, Kopán, fegyverhordozója, Gozlári Robert és Anrulf királyi követ. Mindannyian az alkalomhoz illőn voltak öltözve. Csillogtak rajtuk az arany csatok, boglárok és ingük csipkés kézelőjét összeszorító ezüst, karikák. Kardjaik hüvelye drágakövekkel volt kirakva, markolatuk színarany. Látszott, nem hadakozásra valók. A kíséretben előkelő helyen volt Sumig comese Gráb, mellett fia lépkedett. S utánuk Oguz fia, Thibold lehajtott fejjel. A templomajtó mellett Flóris rector íabriciae, sugárzó arccal hajolt meg: — Lépj be, felséges úr! íme, parancsod szerint, áll Sumig temploma. A király egy pillanatra megállt, s rátette kezét szorgalmas építőmestere vállára. — Kedvemre való. Dicséret érte mindazoknak, akik itt verítékeztek, az Űr dicsőségére. , Zúgtak a harangok, az emberek kiáltoztak, nyakukat nyújtogatták. S akinek nem jutott hely, kérdezgette azt, akit magasabbra növesztett a teremtő. S azok mondták, amit láttak. Hogy lép a király, emeli kezét, s a kisleánya és a többiek. László és kísérete belépett a nyugati nagy kapun. Vörösmárvány padozaton kop- pantak a csizmák sarkai. A fő- és mellékhajók gyertyafényben úsztak. Az oltárok előtt karvastagságnyi gyertyák égtek, melyekbe vasszögeket vertek, emlékezvén Krisztus kínhalálára. A főoltárt a félköríves főszentélyben aranyékkel, drágakövekkel díszített lepellel borították, és mindenütt virágok. Az oltár előtt és a márványon is. Élő szőnyegként a király lába előtt. S liliomok mindenfelé, illatuk bódítón fűszerzte a levegőt! Ahogy elhallgattak a harangok, még egy-két pillanatig zengett a levegő, aztán már csak a gyertyák sercegését lehetett hallani. Az oltár előtt álltak a frá- terek, s ahogy a király belépett, felzengett a himnusz. Amikor befejezték, Odilló apát elindult a király elé. Megcsókolta arcát, s az oltárhoz vezette. Ott állt Ten- zó követ. Orbán pápa küldötte, aki meghajtotta fejét a király előtt. László kinyújtotta kezét, és Péter nádorispán átadott neki egy összagöngyölt pergament, amelyen veres pecsét függött. A templomba közben bejött, aki befért. Királyi íjászok állták a többieknek útját. Elcsitult a zaj, az emberek tátott szájjal figyeltek. A gyertyák sziporkázó fényében, csillogóbbnak látszott minden, mint ahogy valójában volt. Miközben folyt bent a szertartás, egy lány ment el a templom nyitott ajtaja előtt. Látta a bámészkodókat, de nem hederített rájuk. Kincső volt, a keresztelő kápolnába ment. M egállt a kis oltár előtt, és letette őszi virágokból szedett csokrát a tabernákulum elé. — Kedvesem — suttagta —, lám, nem jöhettél velem. Egyedül barangoltam a mezőn, s szakítottam ezeket, miközben a magasban úszó felhőket néztem. Vajon láttak-e Téged, mint én láttalak egykoron, s talán nem láthatlak-e világon már sosem ... vak voltam. Mást kerestem, s drágakövet veszítettem ... Téged. Térj vissza hozzám ... Kincső lekuporodott az oltár elé. Kezét térde alatt átkulcsolta, s nézte a virágokat. A nagy templomból odahalló énekhangok, mintha a túlvilágról üzentek volna, távolról szűrődtek feléje. UJKÉRY CSABA Kupavári szentély
