Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
1989. július 8., szombat Somogyi Néplap 7 ÉK KÖZELKÉPEK Varga Ottó riportja Rendőr, suszter, osztályidegen Véghatározat: Pintér János és családja Somogybükkösd-Nagy- berekpuszfa lakosnak a 81301939. BM számú rendelet 1. 8-ának b) pontja és a 228 010 1918. IV. 1. BM számú rendelet 2. í-a alapján kitiltását rendelem el azzal, hogy tartozik jelenlegi lakhelyét elhagyni és Hajdú-Bihar megyei • Elepi Állami Gazdaság kényszertartózkodási helyére tá- vozni. A kényszertartózkodási helyül kijelölt helységet a kiutasított személy nem hagyhatja el. A tilalom megszegése azonnal internálást von maga után. Indoklás: Nevezettnek a határ mentén való tartózkodása államvédelmi szempontból káros. Nevezett eddigi lakóhelyéről való kiutasítása és új lakhelyének elfoglalása közérdekből szükségessé vált. A véghatározatot az 1929. XXX. te. 56. S-a alapján fellebbezésre valp tekintet nélkül azonnal végre' kell hajtani. A véghatározat ellen fellebbezésnek helye nincs! Kaposvár, 1952. május 27-én. Az előttem kihirdetett és a kiutasításomat elrendelő határozatot átvettem. Pintér János, „Szép tavaszi hajnal volt. Tehergépkocsi berregésére ébredtem. Kimentem és láttam, hogy egy honvédségi teherautó besüllyedt az árokba tőlünk ötven méterre. Feljött egy zászlós és azt mondta: Pintér jöjjön ki, adjon négy gerendát, mert elsüllyedt a kocsi és nem tudunk átjönni az árkon! Közben készüljön föl, magáért jöttünk, írja alá a kitelepítési parancsot!” — így kezdi Pintér János kitelepítésének történetét abban a levélben, amit az iratokkal együtt elküldött a szerkesztőségünkbe Porrogról. írjuk meg, tanulságnak jó lesz: miért lett ő osztályidegen, s miért kellett feleségével és kéthetes gyermekével másfél évre elhagyni szülőhelyét? Az aranyvonat kísérője Az idős embernek volt ideje gondolkodni, mié|rt is került a kitelepítettek sorsára. Legfőképp azért, mert a Horthy-rendszerben rendőrként is dolgozott? Mert a háború alatt egyike volt annak az öt rendőrnek, aki a magyar kincseket, aranyat, ezüstöt és pénzt Németországba szállító vonatnak kísérői voltak? Lehetséges. De hogy is volt ez János bácsi? — A háború alatt igen nehéz volt már a megélhetés falun is, s még rosszabb volt a kilátástalan jövő. Akkoriban biztos jövedelmet jelentett egy rendőri állás. Nem véletlen, hogy több százan jelentkeztünk. Nekem szerencsém volt, fölvettek és Sátoraljaújhelyre, a rendőriskolára vezényeltek. Utána Kanizsára szerettem volna kerülni, de ez nem sikerült, Veszprémbe irányítottak. 1944 késő őszén történt az első említésre méltó esemény Pintér Jánossal és társaival. Egy hatalmas sziklába vájt terem elé állították őket őrségbe, ahová teherautókról pakoltak ládákat. Decemberben már kifelé pakolták a ládákat, egyenesen a tehervonat vagonjaiba. — Huszonhárom kiló volt egy vaskazetta, amiben — később megtudtuk — arany volt. összesen 34 tonnát raktunk a vagonokba. Az ezüst is ilyen ládákban volt, abból hét vagont töltöttünk meg. Ezenkívül két vagon volt tele pénzzel és pénzpapírral. Ezt onnét tudom, hogy nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy mi van a faládákban, és egyet direkt leejtettünk a vagonról. Széttört, és megláttuk a pénzt. Tíz darab 100 pengős bankó volt egy levélen, még szét sem volt vágva. Két vastag kö- teggel volt egy ládában, a másikban pedig csak a vízjeles papír, arra még semmit sem nyomtattak. — December 27-én indultunk el Németország felé. Mindenki, még mi is úgy tudtuk, hogy Fertőbozra megyünk először, s onnan indulunk tovább. De el sem mozdultunk a soproni állomásról négy napig, és csak utána mentünk tovább Bécs felé. — ’A bécsi bankban lerakták a két vagon pénzt és papírt, a többi rakománnyal pedig a hegyek közé ment a vonat. Sokáig tartott az út a légiriadók miatt, míg végre megérkeztünk egy kis faluba. Sosem felejtem el a nevét, Spital am Pirm volt kiírva az állomáson. Már várt bennünket száz magyar csendőr, akik az aranyat és az ezüstöt lerakták. Volt ott egy kolostör, annak a pincéjébe vitték a vaskazettákat. Ott a magyar« m dolgozói rakták el. Kétszázhú- szan voltak ők, és ott is maradtak végleg meg a csendőrök is. Két hosszú szerelvény jött utánunk, ami tele volt élelmiszerrel, ruhákkal, amit az ő hathónapi ellátásukra hoztak. — Amikor végeztünk, kijött a vezérigazgató, és felsorakoztatott bennünket, és megkérdezte: Ki vállalkozik arra, hogy a vonaton maradt 17 vagonnyi pénzt és pénzpapírt Berlinbe kísérje? Senki sem jelentkezett a csendőrök közül. Mi öten rendőrök nem voltunk jóban velük, úgy döntöttünk, hogy mi majd elmegyünk és jelentkezünk. Ahogy odaértünk, már vártak bennünket a munkások a nemzeti bank előtt, rakták be a liftbe és vitték le a pincébe a pénzt. Ezután felgyorsultak az események Pintér János életében. Nagy nehezen visszavergődtek „Spitalba”, ahon nét azonnal tovább kellett menniük Linzbe, ahol a magyar rendőrök gyülekeztek. Március végéig voltak ott, foglyokat őriztek. — Én hat emberre felügyeltem, akik közül az egyik tűzszerész volt. A fel nem robbant aknákat ásták ki, és azokat hatástalanította az a lengyel műszerész. Húszadikán kaptuk a parancsot, hogy a nőtleneknek azonnal el kell indulniuk Magyarországra és Mosonmagyaróváron kell jelentkezniük. Egy hétig tartott az út, míg Óvárra értek. Ott már 200 rendőr és 600 nyilas várakozott a parancsra. — Be akartak vetni bennünket az oroszok ellen, de még fegyverünk sem volt. Ezután inkább 700 cigány őrzését bízták ránk, hogy később deportálják őket. LXX.tc.56.§-a alapj ;r^fcell hajtani. ibozésní V fc/v yje nin sA'gT Vázíéfc'éje- rendá .... m/ p-a er^ető» __________uu2_________ A zokat mi elengedtük. Ket- tesével-hármasával más-más irányba küldtük őket, mert akkor már tudtuk, hogy nemsokára bejönnek a szovjet csapiatok. Ügy is lett. A harcok után, mi rendőrök, együtt jártunk velük őrségbe és más szolgálatba. Aztán egyszer csak lefogtak benünket, mire észbe kaptunk, már indultunk fogságba Ukrajnába. 1950-ig tartott a fogság, ez alatt az idő alatt kilenc tábort járt meg Pintér János, köztük a Sztálinéi szénbányát és a szleviánszki mész- gyárat. 1950 december másodikén tért haza otthonába, nem sejtve, hogy az igazi megpróbáltatások még csak ezután következnek. A waiter nem maradhatott a kaptafánál Pintér János a fogság után úgy gondolta, megkezdheti végre jobbik életét. Jó szakmája volt, az ügyes susztert minden faluban megbecsülik. Megnősült, és 1952-ben megszületett a leánya is. — Rendben is lett volna minden, abban az időben. De jött a Pap szakaszvezető. Alig hogy visszajöttem Oroszországból és elkezdtem dolgozni, megjelent nálam ez a rendőr és azt mondta: Tudja-e Pintér, hogy maga refes, hogy rendőri felügyelet alatt áll? Maga nem bűnöző, de énelöttem aki refes, az mind egyforma. Ho- -zok néhány javítani való lábbeli, azt térítés nélkül nekem megcsinálja, akkor nyugodtan dolgozhat ipar- engedély nélkül. Ha nem, akkor elkobzom a szerszámát és elvitetem a Horto- bágyra. Értette? — Értettem. Hozta is a rossz csizmákat garmadával a zákányi őrsről. Azokat én megjavítottam, aztán ő eladta a környéken. Egyszer aztán két talpalni való csizmát hozott, de én nem kaptam bőrtalpat, nem tudtam megcsinálni. Rámparancsolt, hogy szerezzek, mert ha nem, akkor minden másnap jelentkeznem kell a somogy- bükkösdi tanácsnál. Ügy is lett. Egy hónapig kénytelen voltam bejárni minden másnap, mert nem kaptam sehol talpbőrt. Két hét múlva jött újra, két pár rossz csizmával, de azokat sem tudtam vállalni, nem volt anyag. Akkor följelentett kontárkodásért és rámparancsolt, írjak tgy bűnjel-jegyzéket és a szerszámaimat adjam le a tanácshoz. De az iparhatóság visszarendelte a szerszámaimat és utasított, hogy dolgozzak tovább, mert a környéken én vagyok az egyetlen iparos, szükség van a munkámra. — Amikor a Pap szakaszvezető visszajött és látta, hogy tovább dolgozom, csak egy pillantást vetett az igazoló papírra és annyit mondott: Akkor a Hortobágyon fog kikötni. * * * A rendőr betartotta ígéretét. A Pintér családot 1952 májusának végén kéthetes csecsemővel, egypár bútordarabbal és egy új biciklivel bevagonírozták Gyékényesen. — öt óra tájban érkeztünk az állomásra, már utolsóként. A hosszú szerelvény indulásra készen állt. Mivel a tanyán, ahol laktunk nem volt , bolt. semmi útravalónk nem volt, még vizet sem tudtam vinni magunkkal. Nyolc órakor indultunk, addigra apám már ott volt, hozott kenyeret meg vizet, de nem engedték, hogy odaadja, elvették tőle. Később megtudtam, hogy hazulról is szinte mindent elvittek ezek a rablók. A Hortobágyon A vonat elindult. Minden nagyobb állomáson megálltak, de sem vizet, sem élelmiszert nem engedtek felvinni, sőt még az ajtót sem nyitották ki. Besötétedett, ekkor érkeztek a- Rákosrendezőre. Se lámpa, se gyertya, se víz, semmi. Másnap délben Karcagon állt meg a vonat. — Itt már kezdték leütni a vagonajtót a mellettünk levők, s az ávósok véletlenül a mi ajtónkat nyitották ki. Felkaptam a gyereket és kiugrottam, a feleségem pedig egy fazekat falkapva szaladt utánam. Kiabáltak, hogy álljunk meg, de azt mondtam, addig nem, amíg a gyerekemet orvos nem látta, és vizet nem veszünk. Megjött az orvos és megnyugtatott, hogy nincs komoly baja a kicsinek, csak hurutos. De ha baj lenne, ■vigyük be a legközelebbi kórházba. Erre már nem lett volna lehetőség, mert meg sem álltak a Hortobágyig. Ott holtvágányra tolatták a vonat- jukat és kiszállhattak. Vontatók jöttek és vitték őket onnét húsz kilométerre Elep kettőre, az Ecsedi-tanyára. — Ott végre lepakolhattunk, de bár ne tettük volna, mert a rendőrök mindjárt elkezdték átkutatni a holminkat. Elvettek minden ékszert, az órát és a pálinkát. A kerékpárokat másnap vették el. Debrecenbe vitték, kivéve az enyémet, mert az vadonat új volt, előtte nap vettem 960 forintért. Azt a rendőrparancsnok megtartotta magának, minden reggel azzal jött a munkaelosztáshoz. A tanyán egy ház volt melléképületekkel. A rendőrök az aprógyerekeseket a szobákba, a "gyermekteleneket a melléképületbe terelték. Minden szobába négy család került, minden sarokba egy. — Nálunk még egy öregasszony is lakott, ő aludt középen egy ládán szalmazsákon. Más semmije nem volt. Másnap reggel sorako- zóra mentünk, ahol megszámolták a népet, nem szökött-e meg senki. Így ment minden reggel. Mindenkinek ki kellett vonulni ilyenkor, ha esett, ha fújt. A gyerekek sírtak, fáztak, az öregek ne ha összeestek. Nagy nehezen tudtuk csak elérni, hogy ■legalább nekik ne kelljen ott ácsorogni, csak akik munkába mennek. A munka reggeltől estig tartott, kaszálás, kazlazás, takarmányhordás, etetés, minden ami egy gazdaságban adódik. Megérkezésünkkor az ott dolgozókat elbocsátották, így minden munka a kitelepítettekre maradt. — Mindezek ellenére még ezt viseltük el a legköny- nyebben. Bár voltak sokan, akik még életükben nem arattak, még kasza sem volt a kezükben, ezeket a rendőrök gumibottal segítették előre, hangos gyalázkodás közben. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtak az asszonyok főzni, mert nem volt kályha. Később, miután hozattunk egy tűzhelyet Debrecenből, nem volt tüzelő. Munka utáYi mi férfiak összeszedtük a szalmát, azt kötöttük kemény csomókba és úgy tüzeltünk. Télen abban is fűtöttünk, ugyanúgy szalmával. Nem volt melegünk, de akik a pajtában laktak, aminek még padlása sem volt, még jobban fáztak. Szerencsére 52-ben enyhe telünk volt. Az aratás és a cséplés után nagy engedményt tettek az őrzők és a munkaadók. Megengedték, hogy vasárnap ne a földeken dolgozzanak, hanem készítsenek vályogtéglát, hogy télre minden családnak legyen saját háza. — Kilencven lakást terveztek, de őszre csak tizennyolcat sikerült fölépíteni. Megjött a tél és abból a 18- ból is csak négyre került tető, a többi az őszi esőzések miatt összedőlt. Tavasz- szal végleg leállt az építkezés. Maradt minden a régiben, egy szoba tizennégy lakóval, plusz az öregasszony. Se víz, se villany, se tüzelő. — Hazaszöktem. Jóban voltam akkor már a szabad munkásokkal meg egy-két felvigyázóval, nem jelentették, hogy eltűntem. Három napig tartott az út, itthon aztán vettem ennivalót, megnéztem a szüléimét, segítettem amit kellett és indulPitéí János Kitelepite ősz t,ályide£en viszahag/ót in^osá^nibol ' ronzul leltározót 5o kgr búza és 5o lc*r liszt nert a laltár folyanáu dolgok l«nérv« nenvoltak csak szewíértékre let fellettározvá és nemlét an'yl mind a leltárszerint feltüntetve, az ötvenkigr liszt letn 3o icg/f ami hatosáéi áron ellet advs.A búza pedl^ lett 25 kgr.ani bellet ad va - a te i-aény rak tárba Egy dokumentum részlete: Záradék ahhoz a vagyonleltárhoz, melyet Pintér János ingóságairól vettek fel 1952 májusában tam vissza. Háromszor sikerült ezt az utat megtennem a másfél év alatt. Nagy Imre fölszabadított bennünket Határozat: Pintér János nagy- hegyes-elepi lakos és vele egy háztartásban élő felesége, Mészáros Mária és gyermeke, Katalin (1 éves) kcnyszerlakhely- hez kötöttségét megszüntetem. Értesítem hogy az összes állampolgárokra kötelező jogszabályok figyelembe vételével választhatják meg letelepedési helyüket. Nagyhegyes-Elep, 1953. szeptember 7. Kiadvány hiteléül. . . rendőrkapitányság vezetője. * * * — Amikor Nagy Imre fölszabadított bennünket, a gazdaság igazgatója hivatta az embereket. Azt mondta, aki akar, továbbra is itt maradhat, s ha aláír egy egyéves szerződést, kap kezdőpénzt, két süldőt, tápot, takarmányt, tyúkot, kakast, és azt a tanyát választhatja, amelyiket akarja. Egy család jelentkezett tőlünk. Ekkor hozzám külön odajött az igazgató és megagitált, hogy maradjak ott. Nagy volt a csábítás, a fizetés duplája, mint otthon, s ráadásul hiába volt a határozat, ugyanoda nem mehettünk, ahonnét kitelepítettek bennünket. Csak félévet írtam alá, mert a feleségem nem maradt ott velem. Hat hónap letelte után még egy évig maradtam, mert sikerült olyan lakást kialakíttatnom a gazdasággal, hogy odajöhetett a családom is. Hiába volt aztán a jó fizetés, amikor ez is letelt, hazajöttünk. — A Belügyminisztériumba írtam, hogy engedélyezzék, ugyanoda mehessek vissza, ahonnét elvittek. Ezt engedélyezték is, de Csurgón a rendőrség mégsem engedte, mert hogy határsávba nem költözhetek. Visz- szamentem az Alföldre újabb engedélyért, meg is adták, de hiába, Csurgón ez kevés volt. Végül Kaposváron elintéztem, aztán visszamehettünk a szüléimhez. Nagyon vártak már, mert öregségükre már a kenyérjegyet sem tudták beváltani, a beszolgáltatás miatt nem volt pénzük sem. Innentől kezdve már Pintér János élhette a „szabad" életét. Fáradt érte, megdobálta a „történelem". Dolgozhatott a ktsz-nél és dolgozhatott odahaza is. Volt rendőr, volt osztályidegen — s végte suszter lehetett. Aztán nyugdíjba mehetett, és most dolgozhat megint, mert az asszonynak nem jár nyugdíj, és valahogy meg kell élni. Valami azért csak sikerült. Mára már nem fél a 75 éves ember.
