Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-08 / 159. szám

1989. július 8., szombat Somogyi Néplap 3 HŰSÉG A PÁLYÁN Piros-zöld szemafor 1871-ben kezdték építeni a kaposvári indóházat. 1872. április 13-án reggel hat óra­kor begördült az első gőzös Kanizsa felől. A város vas­utat kapott. Mi több, az egyik legfontosabb vasútvo­nalat, mert később ezen ke­resztül ment a fiumei gyors. Innen lehetett később el­jutni Fonyód és Siófok, Gyé­kényes és Budapest felé, s innen lehetett eljutni Barcs­ra, Szigetvárra is, amíg meg nem született az 1968-as köz­lekedési koncepció, amely két vasútvonalunkat is ha­lálra ítélt. Annak idején magam is ül­tem azon a vonaton, amely Nagyatádról Barcsra tartva búcsúzott. Mondják a vas­utasok, hogy ekkor kezdő­dött a MÁV újabb kálváriá­ja. A hibákat ma már csak nagyon drágán lehetne hely­rehozni. Minderről éppen egy évvel ezelőtt beszélget­tem Májer Józseffel, a MÁV Kaposvári Üzemfőnökségé­nek vezetőjével. Közösen szidtuk a menetrendet, mert úgy állították össze, hogy senkit sem kérdeztek meg. S amikor igazunkat bizony­gattuk, hát... Aztán a vé­gén mégis szót kaptunk. Ma talán elfogadható me­netrend van a kezemben. F-z- természetesen nem nekem, hanem annak a sok ezer em­bernek fontos, aki nap mint nap útra kel a munkahelyé­re a távoli falvakból. Mielőtt megint betoppantam volna Májer József szobájába, a kollégáinál érdeklődtem: nyugodtabbak-e, mint egy évvel korábban? tten aki igen, van, aki nem. A vasút külön világ, gondjai sajátosak. Kellene több, a szó valódi értelmé­ben vett vasutas, aki becsü­lettel látja el a feladatát. Kellenének az olyan vasút­állomás-főnökök, akik irá­nyítani is tudják a beosztot­taikat. Üjabb kocsikra len­ne szükség, s olyan kalau­zokra, akik tudják, hogy ők vannak az utasért, s nem fordítva. Ehhez persze mil­liók szükségeltetnek. Ha nem tévedek, akkor egyetlen év alatt három ve­zérigazgatója volt a MÁV- nak. Mindegyik programot hirdetett. Hallhattam az ősszel, hogy vasút villamo­sítása Kaposvárnál, illetve a déli parton Keszthelynél be­fejeződik. Most meg arról beszélnek, hogy készülnek a tervek, s ha lassított ütem­mel is, de folytatódik a vil­lamosítás Somogyszobig. Ha felelősségének tudatában egyik vasúti szakember sem mondja ki. de tény, hogy elöbb-utóbb mégis lesz villa­mosvontatás gyékényesig , s a nagykanizsai résszel is összekötik a rendszert. Hogy ez mekkora előnyt jelent? Ehhez már üzemgaz­dásznak kellene lenni. Én csupán annyi tudok, hogy naponta 15 tonna olajat tan­kolnak a dízelmozdonyokba a kaposvári vontatási főnök­ségen, hogy itt cserélik át a dízel- és villamosmozdonyo­kat, hogy Kaposváron meg­nőtt a forgalom, hogy a vas­utasoknak egyre több ősz hajszála van. Aki itt megmaradt, az szívből vasutas. A héten ju­bileumi jutalmakat adtak át azoknak, akik negyven év­vel ezelőtt álltak a vasút szolgálatába. Cerics Is'ván- rak, a kaposvári vezető vál­tókezelőnek, a toponári Mik- lai Jánosnak, a somogyszobi Torma Józsefnek, a kapos­vári Kovács V. Józsefnek, kollégájának, Standi János­nak, Viszkuth Ferenc moz­donyvezetőnek, Mezőfi La­jos műszerésznek és Szege­di Mátyás csoportvezetőnek. Oldalakon sorolhatnánk, hogy a hűséges vasutasok milyen jutalmakat kaptak most a 39. vasutasnapon. Történetek sorát idézhet­nénk, hogy a kötődés meny­nyire szoros. Itt van például Kispéter Sándor, a vontatási főnök­ség vezetője. Éppen most lesz húsz éve, hogy vasutas lett. Édesapja mozdonyve­zető volt. nagyapja ugyan­csak a vasútnál szolgált és az ő édesapja is. A fia még tizenegy éves, de őt is meg­csapta a mozdony füstje. Zalka József, a szertárfő­nök 21 éve kérte a vasutas­ruhát, Neki van a legrosz- szabb dolga: ő felel azért, hogy mindig legyen alkat­rész, WC-papír, szappan, hogy ne miatta kelljen vesz­tegelni a vonatoknak. Me­sélte: a népszerű „piroskák", a BZ-vonatok gyártásával felhagynak a csehszlovákok. A vonatoknak viszont men­niük kell, hát itthon kell al­katrészgyártót keresni.. Nekik is köszönhető, hogy a környéken mindenkinek jut abból az alapvető al­katrészből, amit a kaposfü- redi termelőszövetkezet gyárt le. Akikkel beszélgettem, azok megszállottak, ízig-vé- rig vasutasok, pedig sokáig semmiféle megbecsülésben nem volt részük. Az idén kaptak 11 százalék bérfej­lesztést. Tudom, ha visszaszámol­nak, akkor semmiségnek tű­nik az egész. A vonatok pe­dig jönnek, mennek! Mit modhatnék mást a 39. vas- utasnapon? Jó utat, vasuta­sok! Nagy Jenő DINASZTIA A BAKTERHÁZBÓL A vasutas Gerséék G erse József 1936-ban költözött be a balatonszent­györgyi állomás mélletti bakterházba, s csak 35 év múlva hagyta el... Igaz, ak­kor már örökre. Közben nemcsak tette a kötelességét, hanem hatalmas szenve­déllyel áldotta — vagy át­kozta — meg családját. A vasút iránti szeretettel. Ahol a vonat az ágytól 5—6 mé­terre csattog el, ott nem le­het egykedvű az ember ... Ott a gyermek könnyen megfogadja, hogy, ha nagy lesz, vasutas lesz vagy, ha nagy lesz, még a vonatra sem ül fel. Gerse Józsefet 9 gyermek­kel áldotta meg a felesége. Aki ismerf''az egykori vas­utasfizetéseket, nem lepődik meg azon, hogy az apa egye­dül képes volt eltartani né­pes családját. A háború után azonban a vasutas jövedel­mek is ,,nivellálódtak", a többi foglalkozáshoz képest — lefelé.1 Ahogy nőttek a gyerekek, úgy kénytelenek voltak a szülők elküdeni őket aratni, csépelni. A dinasztiaalapító apa raktári munkásként kezdett Szentgyörgyön, majd évtize­dekig váltókezelő volt. A munkával eltöltött 30 év alatt ötször lett kiváló vas­utas, a miniszteri dicséret és a kormánykitüntetés pedig azt jelzi: Gerse József nem egv volt a vasút megbecsült munkásai között. Mindhá­rom fia vasutas lett, sőt a hat vő közül is kettő! Ifjabb Gerse József nem adta meg magát könnyen. Először pár évig. forgalmis­ta volt, ám 20 éves korában elcsábította a hadsereg. Min­dig is vonzotta a politika — mondja bátyjáról Gerse László. — A felszabadulás után apámmal együtt része­se volt az állomási párt- szervezet megalakításának. 12 év után jött vissza a vas­úthoz, hogy ismét alulról kezdje: szénkirakó volt, majd 1970-től vonatkísérő, vonatvezető. 1987-ben ment nyugdíjba, két év korked­vezménnyel. Gerse László most 51 éves, szertárnok. A három fiú kö­zül talán ő örökölt legtöbbet apja lelkesedéséből, a vasút iránti szeretetéből. Irodája falán oklevelek: háromszo­ros kiváló dolgozó, részesült miniszteri dicséretben is. 1962-ben Nagykanizsán kezd­te vasutas, szolgálatát, 10 év­vel később került Balaton- szentgyörgyre. Battyánpusztán, Szent- györgytől talán 3 kilométer­re lakik. Meghívott, nézzem meg a házát! s ha a faluról akarok többet megtudni, szí­vesen kalauzol. Gerse Lász­ló tagja a szentgyörg.vi ta­nácsnak, lelkes lokálpatrió­ta. Szabad idejében szervezi a különböző társulásokat, társadalmi munkákat. A be­szélgetésekből ítélve a baty- tyániak méltányolják erőfe­szítéseit. Gerse László háza a tele­pülés közepén van, gondo­san ápolt kert közepén. Egy merész építészeti ötlettel a ház egy részének tetőzetét megemelték, kitágítva ezzel a beépíthető területet. Itt élnek felesége szüleivel, ma már csak négyen ... — Gyermekkorunkban megtanultuk, milyen sze­génynek lenni, ezért is nem akartunk több gyermeket. Nem értjük ma sem, hogyan történt akkor a karambol... Számunkra mindörökre 19 éves marad a lányunk ... A legkisebb Gerse-fiú, Im­re, 1941-ben született, 18 éves korától dolgozik a vasúton, kocsikísérő, raktári munkás volt, majd egy ideig meg­próbálta felejteni a mozdo­nyok füstjét. Ám a szíve visszahozta, s ma váltókeze­lő, térközőr. Ahogy a családi története­ket hallgattam, arra gondol­tam: a vasút könnyen befo­gad, és nehezen ereszt el... Nem lehet véletlen, hogy aki egyszer belepróbál ebbe a százszor szidott nehéz mun­kába, csaknem mindig visz- szatér. Nem lehet véletlen, hogy büszkén vállalják hi­vatásukat, hogy a szakmák devalválódása ellenére sem szűnnek meg a vasutasdi­nasztiák. A Gerse család egy ezek közül a szentgyörg.vi szék­helyen. Ám a családhoz tar­tozik a kanizsai állomásfő­nök, Traub Sándor, a siófoki forgalmista Németh Gyula. vagy a családi örházbun élő vő, Ágoston József is. Ha a család feje, idős Ger­se József ma feltámadna, a déli vasúton végigvonatozva csaknem minden állomáson látná családjának tagjait. S akkor bizonyára elégedetten csettintene: s ezt mondaná: uraim, ennek így kellett len­nie. Süli Ferenc HOGYHA ELINDUL A VONAT A 88 350-es számú tehervonat, személyzetét kísér­te végig 12 órás útjukon fotóriporterünk. Kovács Tibor.

Next

/
Oldalképek
Tartalom