Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
1989. június 3., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Siapudi András riportja TÖRTÉNÉSZEK A RÉGIÓBAN Aranyos kehellyel koccint a pápa Feltehetően egy tanulatlan vándorfestő^az oltárkép alkotója, ma naivnak mondanánk. Orbán pápa karingben kehellyel, a fején tiara, az arcán jóságos mosoly, öreg falusi plébánosokra emlékeztet, akik tágas, hűvös parókiákon éltek, s rendszerint a templomdombon ásták meg a sírjukat vastag derekú gesztenyék alatt... Szent Orbánnal egy öreg kis kápolnában, találkozom az adonyi határban, napsütésben, madárdalos szombat délután. A kápolna körüli fűben sok-solk heverészc ember: helybeliek és az ország más vidékeiről odase- reglett vendégek. A plébános karingén egyszerű hímzések • sárga búzakalászok és zöld szölőfürtök. A többi között az ünnepek jelentőségéről beszél, József Attilát, Babitsot, Suksint idézve, mondván: amilyenek az ünnepeink, olyanok a hétköznapjaink is. A beszéd után az adonyi asszonyok szép régi éneke következik Szent Orbánhoz, aki a hiedelem szerint megóvja a szőlőhegyet az égi háború veszedelmétől, a villámcsapástól és a „kártékony esőktől”. Minden évben óriási koszorú (Orbán-koszorú) díszíti a kápolna bejáratát, s odabent a parányi oltárt is virágok borítják. Az áldás után mindenki hazavisz belőle pár szálat, hogy elhelyezze a présházában, pincéjében. ősi szokás ez itt. — A falu német eredetű lakossága hozta magával a régi hazából — mondta Lendvai Zoltán plébános, aki sokat foglalkozott a község múltjával, történetével. — A német telepesek 1710 körül érkeztek, de nem egy helyről és nem is azonos időben. Szent Orbán, mint ismeretes, Krisztus után 300 körül volt pápa; ő rendelte el, hogy a kelyhöket be kell aranyozni. Ezért általában kehellyel ábrázolták. A kehely és a bor összetartozik, így aztán Orbán lett a szőlő- és bortermelők védőszentje. Az egész egyházmegyében csak itt és Móron van kápolnája; a mórit 1790- ben, a miénket 1811-ben építették. Adony arról is nevezetes, hogy II. Lajos Mohács felé tartva letáborozott itt, és sátrában segélykérő leveleket fogalmazott. A „császárállás” 140—150 éves gesztenyefáiról viszont a szenvedélyes vadász, I. Ferenc József jut a helybeliek eszébe. — Kétszer járt itt a császár. Egyszer csak errefelé hajózott; jöttének hírére kivezényelték a falu „elejét” és az iskolásokat a Duna- partra. Az uralkodó azonban a lakosság nagy csalódására, átaludta az adonyiak által oly nagy izgalommal várt perceket. Később vadászni jött az adonyi szigetre, amely a Brém Alfréd által is tanulmányozott madárvilágá ról volt híres. Ferenc Jóska mellé egy árva gyereket adtak kísérőnek. A fiút kellően kioktatták, hogy csak akkor szabad szólnia, ha a király kérdezi. De a kis Holdonner fiú a vadászat izgalmában megfeledkezett az intelemről, s harsányan rákiáltott az elíbámészkodó Ferenc Jóskára. „Herr Kaiser; ott van egy kárókatona!” Állítólag a király nem haragudott meg, sőt néhány ezüstpénzzel jutalmazta a talpraesett gyereket. Ahol akkor partra szállt, azt' a helyet nevezik „császárállás- nak”. Szent Orbán pápa jól érzi magát a pinceszeren is. Most minden présházban lakomához ülnek, jó bort isznak (és kínálnak) a gazdák. Siófoki barátom szülei — Ma- jer Nándor bácsi és Erzsiké néni — szívesen látnák bennünket. Évszázados pince, terített asztal, szőke rizling. Orbán pápa szelíd mosollyal emeli kelvhét, hogy koccintson velünk. — Valaha Orbánkor körmenetben jöttünk fel a hegyre reggel öt órakor — mondja Nándor bácsi. — Itt, a pincék alatt, a horhosban pihent meg a nép Anyám olyankor fogta a tele korsókat, poharakat, s mindenkit megkínált. Nálunk ő volt a szőlő szakértője; a legjobb oltóként ismerték a környéken. A szüleim egy kataszter szőlőt örököltek, s az anyám művelte szinte teljesen egyedül. De ebből a kis birtokból mindig telt egy-egyjobb ruhára, cipőre, előre nem látható kiadásokra. 1914-ben születtem; apámat hatéves koromban ismertem meg, miután a háborúból hazajött. A vállán vitt iskolába, hogy ne merüljek el a sárban. Én voltam a legjobb tanuló. A vizsgák abban az időben olyanok voltak, mint az ünnepélyek. Feldíszítettük az iskolát, eljöttek a szülők, az apát úr ée amél- tóságos grófnő is, aki a legjobb tanulónak jutalmat adott. Anyámat kérdezte: tíz kiló cukrot adjon-e vagy egy szép könyvet. Anyám önérzetes asszony volt, úgy gondolta, meg tud ő venni annyi cukrot, amennyire a családnak szüksége van, ezért a könyvet választotta. A falusiak csodálkoztak: nemigen értették a dolgot. Én örültem a könyvnek, ma is szeretek olvasni. A Zichy grófnő a taníttatásomra is gondolt (papot akart belőlem csinálni), de a család úgy döntött, hogy mesterember legyen belőlem. Elküldték hát fodrászinasnak. Miután felszabadultam, egy ideig segédkedtem itt- otl a környéken, de az az élet nemigen tetszett énné- kem. önálló akartam lenni Csakhogy ahhoz műhely, felszerelés és mestervizsga szükségeltetik. Anyám — megintcsak a szőlőből — segített. Volt itt -a faluban egy eladó műhely ... Sokkal körülményesebb volt a mesterlevél- megszerzése, mert a követelmény igen magas volt, s a falusi mesterektől nem lehetett mindent megtanulni. Föl kellett mennem Pestre, hogy a legjobb fodrászatokban lessem el a szakmai titkokat. Miután sikeresen levizsgáztam, elkezdtem itthon dolgozni. Jól ment az üzlet, pedig akkoriban három fodrászat volt Adonyban. (Most egy sincs.) Négyszáz pengőt kerestem, amikor az a sláger járta, hogy „havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel”, de jött a háború, a Don-kanyar, aztán megint a SAS-behívó. Mielőtt másodszor bevittek, megnősültem. Először a feleségem barátnőjének udvaroltam, ő volt a menyasszonyom, általa ismertem meg Erzsit. A Kárpátokban ellőtték a hába- m-at, kórházba kerültem, azután haza. Már itthon voltam, amikor a szovjet csapatok ideértek. Egy ideig folytattam az ipart, még a szövetkezetbe is beálltam, de egyre kevésbé tetszett a közös műhely. Átképeztem magam villany,szerelőnek, és 60 éves koromig vállalatnál dolgoztam. Most már csak a' szőlővel foglalkozom. Felnőtt gyerekeim, szép kis unokáim vannak; boldog vagyok, ha látom őket. Ilyenkor, Orbán napján, a siófokiak is mindig hazajönSzapudi András ÖRVENDEZTEM KÖZÖTTÜK Kanyar József: A történelem nem megyehatárok között zajlik Kaposváron az Agrártudományi Egyetem Kaposvári Állattenyésztési Kara adott otthont a déldunántúli történészek III. regionális konferenciájának. A tanácskozás tapasztalatairól Kanyar József történésztől kértünk ^interjút. — Mi a történészkonferenciáknak, különösen a legutóbbinak « hozadéka? ön hogy látja? — A harmadik -regionális tanácskozáson Baranya, Tolna, Somogy és Zala megye történészei vettek részt. A fiatal kutatók azokat a kutatási eredményeket mutatták be, melyeknek a tovább- kutatása majd a megyei kutatási szintről föl tud emelkedni egy regionális kutatás szintjére, és beépül az ösez- történeti kutatásba. A fiatal kutatók- itt még többnyire helytörténeti, megyei történeti témákat dolgoztak föl. Fölhívtuk a figyelmet — és ez mindenképpen nagy hozadéka lehet egy ilyen regionális tájtörténeti -konferenciának —, hogy próbálják a megyei elválasztó mezsgyéket lebontani, hiszen a történelem nem megyei határok között zajlik. Egy művelődéstörténeti téma aligha fogható be a közigazgatás határainak a koordinátáiba, s nekünk, szekció- vezetőknek is kötelességünk tágítani ezt a horizontot Jelentős haszna, illetve célja a konferenciának, hogy a fiatal kutatók halljanak országos köztörténészektől olyan témákról bevezető stúdiumokat és előadásokat, amelyeknek az ismeretében már jobban tudnak tájékozódni további kutatásaikban. Meg lehet azonban fordítani a konferencia szerkezeti mondandóját úgy, hogy először összegyűjtjük a fiatal kutatók tematikáját és akkor azt „reszortírozzuk”. Például ha Dél-Dunántúl négy megyéjében, tíz kutató foglalkozna megyei művelődéstörténeti kutatásokkal, szükségessé válna egy jónevű művelődéstörténész szakjellegű, illetve köztörténeti előadása. S ezt a továbbiakban hasznosítani lehet. — Milyennek ítéli ön az utóbbi konferencia tematikáját? — Szerencsésnek! Eredményes volt a törekvés, hogy ezt a fiatal sereget egybe- gyűjtse. A tíz—tizenöt perces korreferátumok után a tanulmányokat szekciókra bontották. A politikatörténeti szekciót Vida István, a Társadalmi osztályok és rétegek Magyarországon című szekciót Katus László — az MTA Történettudományi Intézetének tagjai — vezette, T. Mérey Klára volt a gazdaságtörténeti szekció vezetője, a mivelődéstörténeti szekcióé pedig jómagam. Minden előadómat kiültettem a katedrára, és ahogy elmondta korreferátumát, a szekció összes tagja kérdésekkel bombázta. Ezután kiemeltük a korreíerens előadásának a leglényegesebb gondolatait. —■ Milyen előadások hangzottak el az ön szekciójában? — örvendeztem közöttük! Volt például egy fiatal bölcsészhallgató, aki a pécsi Nemzeti Színházról beszélt, az 1945 utáni esztendőktől egészen 56-ig. A Révay-féle vagy a zsdánovi kultúrpolitikától kezdve a műsorszerkezeten. át bizonyította a színház változását. Egy másik kitűnő előadó a bukovinai falvakban a kolera történetét mutatta be. Éreztem azonban, hogy a tehetséges kutató nem látta a püspöki egyházlátogatásoknak a korabeli jegyzőkönyveit. Márpedig ezek a jegyzőkönyvek hallatlan nagy értékű forrásokat tartalmaznak. A politikai élet területén talán lehet abszolút kezdőpontokról indulni, de a művelődés- történetben ilyen nincs. Korunk művelődéstörténetének az eredményei bizonyos fokig eldőltek az előző évtizedekben. Kutatóinknak azt is látniuk kell, hogy itt jóval hátrányosabb helyzetben vagyunk, mint Észak- Dunántúlon mindössze egyetlen szabad királyi város volt — Pécs —, rengeteg, falurangra degradálódott mezővárossal. A tudományos tanácskozás hasznát látom abban is, hogy az új generációt segíteni tudjuk kutatásukban. — Hogyan ítéli meg ma a Pécsi Akadémiai Bizottság /szervező /tevékenységét és a történészek együttműködését? — Az akadémiai bizottságnak különféle munkabizottságai a régió megyéiben dolgoznak. Változatlanul pályázatok kiírásával tudnak kitűnő történészeket mozgósítani. A megyék adják a pályadíjakat, és én biztatom megyénket arra, hogy fogalmazza meg Somogy is a leginkább „izgató” társadalom- vagy művelődéstörténeti problémákat. Néhány tudományágat még komplexebbé lehetne tenni úgy, hogy olyan pályázatokat írjunk ki, amelyekben együttműködnek esetleg társadalomtudósok, szociológusok vagy más kutatók. Így több tudományág részére is hasznosítható pályázatokat tudnánk kiírná. Ez nagyon fontos. — Ez a komplex kuti+.ás immár konkrét terve az akadémiai bizottságnak? — Én csak azt javasoltam, hogy mi lenne a jövő útja. A vidéki Magyarországnak például nagyon súlyos kérdése a magyar tal- vak sorsa. Különösen itt, Somogybán, érint ez nagyon bennünket. Köztudottan degradálódott a magyar vidék presztízse, s nekünk ezt hatalmas energiával kellene megváltoztatni. Ki kell építeni ennek a vidéknek az önkormányzatát, amely kineveli a falvaknak az új értelmiségét. S ebben nagy- szerepe lehet a ragyogó hagyományú magyar népfőiskolái rendszernek. A Pécsi Akadémiai Bizottság történelmi szekciójában jó úton haladnak azok a törekvések, amelyek több tudományágat akarnak mozgósítani a kutatásokban. — Köztudottan Kaposváron megalakult a tudósklub, amelynek ön az egyik vezető egyénisége. Ez a tudósklub számos közéleti és tudományos fórumnak adott már otthont. Milyen kilátásai és tervei vannak a jövőjét illetően? — Ezt a kezdeményezést nagyon hasznos intézménynek tartom: a tudományos kutatók műveik alapján referálnak kutatómunkájukról. Ez azért fontos, mert sokszor a társadalomtana mányi emberek nem tudnak a kitűnő orvosok munkájáról és az orvosok nem fud- nak esetleg az agrár szakemberek munkájáról. A másik haszna a tudósklubnak, hogy van ennek a városnak egy „emeltebb szintű” tudományos, közművelődési tevékenysége, természetesen nem összemosva a tudományt és a közművelődést. A klubba meghívtunk többek között kiváló magyar politikusokat is, Kulcsár Kálmántól Pozsigav Imréig. A napokban sikerült az új magyar „kultuszminisztert”, Glatz Ferencet megnyerni egy találkozóra. A negyvenszemélyes teremben mindig 70—80-an szorongunk. — Köszönöm az interjút. Tamási Rita A torvaji katlanban Az aszfalt szalagja szeszélyesen kanyarog Külső-So- mogy dombjai között. Az út szélén boglyába rakott lucerna hűsöl a gesztenyefák árnyékában. Mögötte tábla hirdeti: Torvaj határába értünk. Az anekdota szerint az 1.800-as évek elején egy Ha- nák nevezetű betyár apány- vával sorozó osztrák katonák elől ide, a völgykatlan alján megbúvó „rezulába” (fás, bokros területre) menekült. A róla elnevezett patak fölött tekint most egymásra a falu két utcája. s Buni László, a település tanítója, népművelője 36 éve áll a kis iskola katedráján. — Egy 1265-ben keltezett Iraton Torway alakban találtak rá először a falu nevére — mesélte. — Az 1332 —37. évi tizedjegyzék pedig már a plébániáját is erhlíti. Abban az időben a katolikus templom köré épült föl Utazik a falu a község, amely azután a török hódoltság alatt szinte teljesen elpusztult. Az újjá- építők a völgy másik végében telepedtek le a XVIII. század derekán. — önálló tanácsunk a 70-es évek közepén megszűnt — folytatta. — Tab társközsége lettünk. A lakosság létszáma mára 403 főre csökkent (1910-ben még 1099-en éltek itt). Sok az idős ember. A megüresedő házakat gyors ütemben vásárolják föl a városiak. Három méter magas löszfalak között vezet fel az út a „faluszőlőhegyre”. Akácok borulnak a bodzafákra, tövükben virágok pihennek. Apró házak, gondosan megművelt kertek bújnak még a már ritkuló erdő tisztásain. A község elöljárója, Kvasz- nicza Imre az utolsó porba gazdája. — Javítani szeretnénk a lakosság életkörülményein — mondta. — Legfontosabb feladatunk most a földes utak burkolása, hogy az orvos, a mentő rossz időben is az idős emberek segítségére tudjon sietni. A faluban mindössze egy munkahely van: mintegy tízen a tabi Béke termelőszövetkezet helyi szarvasmarha-tenyésztő telepén dolgoznak. A többi keresőképes legközelebb a nyolc kilométerre fekvő Tabon talál munkát. Reggelente családok kelnek útra. A legkisebbek óvodába, iskolába, az idősebbek dolgozni, ügyes-bajos dolgaikat intézni mennek a városba. A lakosság többsége egyébként háztáji gazdasággal egészíti ki jövede - mét. 70 százalékuk ebből a hegyből él — mutat körbe. — Kapálás, permetezés, sző lőkötözés közben vagy éppen kaszálás után az „em berek” szívesen húzódnak a Kiastrom-tető romos kolostorának hűvös falai közé vagy a ka6i vár katakombáiba. A hegyen termett növényeken többen állatokat nevelnek föl. Három családnál 7—8 tehén is áll a jászol előtt; mások nyúlte- nyésztéssel foglalkoznak. Sokan, éltek a faluban, sertés- hizlalásból is — de a húsipari vállalatok, sajnos, ma már nem veszik át ezt a terméket. Szeretnénk, ha Torvaj lakossága nem csökkenne tovább. Ezért (is) nagyon figyelünk arra, hogy az ellátás, és az utaztatás feltételei jók legyenek. Vegyesbolt, italbolt, takarmánybolt. Iskola, ahol az alsó tagozat 14 kisdiákja tanul. Apró művelődési ház két templom. Ezek Torvaj közintézményei. A község lakóinak egy része német eredetű. Buni László elmondta, hogy az itt élő nemzetiségiek szinte tel/esen beolvadtak a magyar anyanyelvű lakosságba. Esteledik. Az úton vállra vetett vasvillával, kaszával fáradtan hazafelé baktató emberek. Hangos kutyafal- ka ad díszkíséretet az idegennek. Csak Patkó betyár fája int istenhozzádot a torvaji erdő szélén. Czene Attila
