Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
8 Somogyi Néplap 1989. június 3., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS KÉT SZERZŐ, EGY KÖTET Gaál Antal varsai, Kellei György novellái A túlsó parti város, Bala- tonfüred, s az ott működő Jókai Kör „kétcímű” könyvet adott ki, mely verseket és novellákat tartalmaz. Az egyik cím Gaál Antal vers- gyűjteményét fémjelzi — Arasznyi végtelen —, a másik Kellei György novellaválogatását: Lélegzetvisszafojtva. Füreden élő íróemberek közös és első kötete ez, amelynek megjelentetésére a szűkebb pátria vállalkozott. A szerzők egyívá- súak, s mindketten somogyi származásúak. (Gaál 1947- ben szőlősgyörökön, Kellei 1948-ban Zamárdiban született. A verseket Fodor András, a prózát Bertha Bulcsú lektorálta, s a könyv úgynevezett fülszövegében az ő minősítő-ajánló mondataikat olvashatjuk. Gaál Antal csöndes, elégi- kus világa nyugtalanító, s eszköztelenségében modern. Jellegzetes látásmódjára igen jellemző a gyűjtemény első verse; amelynek a Hétfőn reggel otthon címet adta a szerző .........szabad-e káv ét innom egyedül cigarettafüstbe burkolózva”. Nos, nem „Dévénynél betörni”, csak egy hétfő reggelt megélni különösebb érzelmi megrázkódtatások nélkül, s lehetőleg a megszokott — noha nem éppen költői — körülmények között, „a reggeli pálinkától még kábán zörgők bögrékkel, tányérokkal valaki nyitja az ajtót valaki szedi a cserepet a háztetőről”. Íme a „hétköznapok költészete” címkézhetnénk az obiigát közhellyel, bár mindez inkább a felmért lehetőségeké (Arasznyi végtelen), amely mentes az illúzióktól. Pannóniában él, de elkerülik az úgynevezett „pannonhangulatok”, verseiben nem ragyognak föl a szőlőhegyek fehér falú pincéi, árnyas gyümölcsösei, Egry József balatoni fényei, a „pannon derű”. Gaál — úgy érezzük — a Balaton-pärt téli árvaságában talál önmagára, s „februártól februárig hordozza a „beletörődés béklyóit”; mert — miként már említettük — felmérte lehetőségeit, s számot vetett azzal, hogy „Tomiból vagy Rodostóból” nincsen visszatérés. Ezt a szorongató érzést fejezi ki a gyűjtemény legszebb verse is, a „Tündöklő-fogyó napjaim” című. A költő a füredi kórus tagjaként jut el Itáliába (nem ösztöndíjjal, nem bőkezű mecénás révén), s a csodálatos szellemi élmény után, hónapok múltán; „nincsenek bennem kérdések, nincs bennem vágy és akarat, csak valami bele- nyugvó, csöndes kétségbeesés, hogy soha többé nem láthatlak már, Velence ...” Kellei György 12 novellát közöl, s ezek zöme — Bertha Bulcsú találó megállapítása szerint — „polgári történet”, amely a férfi—nő kapcsolattal foglalkozik. Kétségtelen, hálás (és kimeríthetetlen) téma ez, s Kellei mindent elkövet, hogy olvasója ne találja unalmasnak munkáit. Kedveli a különleges eseteket, a váratlan helyzeteket, krimiszerű fordulatokat. Egy másik elbeszélése (mint például a Lovak az éjszakában, amely sokkal jobb lehetne, ha a lélektani kérdések megválaszolására is kísérletet tett volna írója) igazi krimi. A novellák jellegzetesen kispróza-terjedel- műek ugyan, de egyiknél másiknál úgy érezzük, mintha egy regény szinopszisát olvasnánk. Jól kiismeri magát a terepen, ahol figuráit mozgatja, akár egy tengerparti szálloda az, akár a szigligeti alkotóház. Mert Kellei — noha nem valószínű, hogy eddigi élete csupa luxus volt — előszeretettel viszi hőseit elegáns hotelek üvegezett halijába, amely hatalmas teraszra nyílik s ahonnét egyenesen a sziklakertbe juthat az ember. Szereti az ilyen helyszíneket, akárcsak a jól szituált tudományos kutatókat, professzorokat, festőművészeket. Egyik története a kikapós hadiözvegyről szól, aki elöregedvén, egy külföldi üdülés alkalmával találkozik halottnak vélt férjével. Mielőtt a férfit megpillantotta, „az étterem előtti árnyékos teraszon foglalt helyet, és Zi- lahy Lajos egyik új kiadású regényét olvasta. Netán a „Két fogoly” címűt? — kér-' dezhetnénk némi malíciával. de tudjuk: az élet a legdú- sabb írói fantáziát is képes felülmúlni, és a „sztorikat” gyakran ismétli. Mégis (bár az említett, s az ezekhez hasonló jellegű novellák is igényesen megírt, olvasmányos munkák) Kellei György írásai közül azok tetszenek legjobban (Tavasz a hegyen, Lélegzetvisszafojtva, ítélet nélkül), amelyekben az alakok lélektani szempontból hitelesek, közük van a történelemhez és a társadalomban gyökereznek. Sz. A. A lighogy elhelyezkedett a kitárt teraszajtó közelébe tolt nyugágyban, csengettek az ajtón. Mióta hazajött a kórházból, gyakorivá váltak a délelőtti csengetések; kollégái, ismerősei keresték. A látogatásoktól elfáradt, órákba telt, míg összeszedte magát. Egy hét múltán elege lett a vendégjárásból, többé nem nyitott ajtót, sőt az utóbbi időben a telefont sem vette fel. Napjai nyugodtabban teltek. Reggel nyolc óra körül kelt, borotválkozott és megfürdött. A süllyesztett fürdőkád Éva ötlete volt. Először medencét álmodott a kert közepére, de a magas költség miatt lemondott róla, s szeszélyeit a lakás belső kialakításában érvényesítette. A felesleges luxus bosz- szan.totta a férfit, ő szerényebb és olcsóbb elképzelések' megvalósítására törekedett. Később belátta: a filléres takarékoskodás épp olyan egészségtelen felfogás, mint a mértéktelen pazarlás. Most nem bánta, hogy élettársa konoksága az építkezés alatt eredményre vezetett. Óvatosan leereszkedett a kád szélére és lágy mozdulattal csusszant be a vízbe. Az operáció óta a legkevesebb mozgás is legyengítette, s a kimerülés ellen csak maradék erejének arányos beosztásával védekezhetett. Mire végzett a reggelivel, megérkeztek az újságok. A délelőttök hátralevő részében azokat olvasta. A csengő újra megszólalt. Erre a második csengetésre figyelt fel, a látogató éppen csak megérintette a csengő gombját. A szokatlanul rövid jelzés az elsőre emlékeztette, melynek határozottsága futó gondolatokat indított el benne. Aki tudta, hogy otthon tartózkodik, először rövideket jelzett. Előfordult, hogy nem nyitott azonnal ajtót, percekbe került, míg kiért az előszobába. Az első csengetést ilyenkor hosszantartó, erőszakos kísérlet követte... Most minden fordítva történt! A férfi kíváncsi lett. A nyugágy karfájára tenyereit, felnyomta magát, és rogyadozó lábbal indult az ajtó felé. Az előszobában megállt, s a fogasnak támaszkodott, hogy felgyorsult lélegzése csilla- , podjon. Keze a tükör alatti polcon fémes tárgyat tapintott, a szeme elé emelte. A névtábla volt az: Kristóf Mihály erdőmérnök. Talán Éva újra cserélte, s neki elfelejtette megemlíteni, gondolta jóleső érzéssel. Amikor kitárta az ajtót, pillantásával az újat kereste, de az ajtó lapja üresen maradt, a leszerelt tábla helyén szögletes foltot talált. A folyosón harminc év körüli nő várakozott. A földszinti szobába tessékelte. Leültek a drága prémekkel takart fotelokba. A levegő tavaszi zsongással telítődött. Kintről behallatszott a gyümölcsfák szirmain szorgoskodó méhek zümmögése, az ágakon madarak énekeltek. A kert végében csillogó halastó túlsó partján pasztellszínű társasházak illesz-. kedtek a tájba. Évekkel ezelőtt Kristóf Mihály vetette fel az állami gazdaság igazgatójának a környék beépítését. Az elkészült lakásokban az Erdészeti Kutatóintézet és a gazdaság dolgozói laktak. A nő zavartan igazgatta szoknyáját. A férfi türelmesen nézett rá. — Forrai Ágnes vagyok. Egyetemista koromban tanulmányi szerződésem volt az intézettel; minden nyáron itt töltöttem a gyakorlati időt. A mérnök úr segített elkészíteni a diplomamunkámat. Kristóf Mihály pergamenszerű, beesett arca derűssé változott. Jól emlékezett. A lány félszegséggel párosuló ragaszkodása nemcsak a tudományos kutató iránti tiszteletből fakadt. Hamar rájött, hogy Ágnes szerelmes belé. Ha munka közben találkozott a tekintetük, a piruló lány mondatai kibogozhatatlan összegabalyodtak. ö kihasználhatta volna ezt az érzelmi fölényt, de Éva miatt nem tette. Abban az évben ismerkedtek meg ... Az Erdészeti Kutatóintézet minisztériumi irányítás alá tartozott, de a kutatási programokhoz — a meghatározott költségvetésen felül — a megyei tanácstól is kaptak támogatást. A kutatások szervezéséért ő felelt. Gyakran utazott Kaposvárra. Ügy intézte, hogy a tárgyalásokra lehetőleg pénteken kerüljön sor. Ilyenkor mindig ott maradt a városban; este színházba ment, majd előadás után a szálloda éttermében vacsorázott. Molnár Éva a tánckar szólótáncosa volt. Először virágot küldött neki az öltözőbe, később személyesen ke - reste fel. Vacsorázzanak együtt, mondta, de a táncosnő nem fogadta el a meghívást. Üjabb és újabb próbálkozás következett, hasztalanul. Idővel már mindegy volt, hogy melyik napra esnek a kaposvári megbeszélések, ha nem látja Évát, talán lassan elfelejti, ámította, vigasztalta magát. Egyik alkalommal a megye vezetőitől jelentős hozzájárulást szerzett az elavult műszerpark fejlesztéséhez. Jókedvvel ült le ebédelni,, elégedetten kanalazta a levest. Valaki megkérdezte, van-e szabad hely az asztalnál. Feleslegesnek tartotta a kérdést, oda sem nézett, csak bólintott. Amikor szórakozottan mégis felpillantott, Évával találta magát szemben. A kanalat visszaejtette a tányérba, a leves az ingére fröccsent. — Te jó isten! Mennyi ideje is ennek? Forrai Ágnes elértette a kérdést. — Tizenkét éve, hogy megszereztem a diplomát. A férfi csak most eszmélt, hogy hangosan gondolkodott. — Hogyan került a falunkba? — Hétfőtől az intézetben dolgozom, a mérnök úr osztályán. Barátaim javaslatára pályáztam meg az állást. Nem tagadom, elsősorban a lakás vonzott, anyámmal penészes, kifűthetetlen bérházban élünk. — A kollégák bizonyára említették, hogy komoly műtéten estem át, csaknem húsz kilót fogytam. Talán augusztus elejére felgyógyulok, és elkezdhetjük a közös munkát. Forrai Ágnes szelíd, kerek arcán együttérző, bizakodó vonások jelentek meg. Miközben a soron következő tudományos feladatokról beszélgettek, Molnár Éva Kaposváron járt. A belvárosi ruhaszalonban nyári ruhákat rendelt, aztán kozmetikushoz ment. Szombat lévén mindenütt várakoznia kellett, a várost elözönlötték az emberek, dél lett, mire eljutott a kórházba. Az adjunktus, aki Kristóf Mihályt operálta, az ügyeletén várta s kezébe nyomta a zárójelentést. — Szándékosan nem adtuk oda Mihálynak. Jobb, ha nem tudja meg, hogy halálos beteg; a rákos sejtek burjánzása megállíthatatlan. Egy-két hónap, és vége. Bánj vele kíméletesen! A Zastawa őrült iramban robogott a somogyi dombok között vezető úton. Molnár Éva fejében kegyetlen gondolatok váltakoztak. A zárójelentést Mihály orra alá dugja; már akkor sejtette, hogy menthetetlen, amikor télen rohamosan fogyni kezdett. A műtét óta semmit nem javult az állapota, csak ő látja, hogy az egykor oly izmos, erőtől duzzadó férfitest napról napra aszottab- bá válik ... Még nincs késő, házasodjanak össze, nehogy Mihály rokonai örököljék előle a vagyont. A szigligeti villa legalább kétmilliót ér! * Forrai Ágnes szombatonként látogatta meg főnökét. A kerten át sétált fel a házhoz. Kristóf Mihály a meleg nyári napokon a teraszon feküdt. Most karon fogta Ágnest, és megkerülték a házat. A bejárattal szemben álltak meg. Sárgaréz tábla fénylett az ajtón, rajta Molnár Éva neve. — A feleségem már eltemetett. — De hiszen ... — Mióta megkapta a záró- jelentést, állandóan nyúzott és gyötört, hogy vegyem feleségül. — Visszaindultak a teraszra. — A múlt héten, Csurgón volt az esküvőnk. Titokban tartottuk, mintha bujdosó szerelmesek lennénk. — A férfi arca elkomorult, eszébe jutott Éva könyörtelen, zsarnoki viselkedése. Felidézte magában a jelenetet. Korán keltek, a kapkodásban elfáradt, alig tudott lemenni a lépcsőn. Míg pihent, Éva kiállt az utcára a garázsból, aztán visz- szajött, hogy neki segítsen. Várjanak még, mondta ő, de Éva idegesen rászólt, ne totojázzon, nem érnek oda időben. Durva mozdulattal a hóna alá nyúlt, és hátrálva az autóig húzta. Cipőjének sarka árkot vájt a gyöngykavicsban; inge kicsúszott a nadrágból, a kocsiban tűrte vissza. Forrai Ágnes szomorúan nézte a férfit. Ez volt az utolsó látogatása. Kristóf Mihály hétfő éjszaka halt meg. Az intézet parkjában búcsúztak tőle. M ásnap Forrai Ágnest sportosan öltözött, középkorú férfi kereste az intézet portáján. Kábán botorkált végig a homályos folyosón. A férfi elébe sietett. — A mérnök úr ügyvédje, dr. Báti Kornél vagyok . . . Hol beszélhetnénk? Kimentek a parkba. Egy félreeső padra ültek. — A korkülönbség ellenére elválaszthatatlan barátok voltunk Miskával. És foglalkoztam a jogi ügyeivel. -Amikor Éva megmondta neki, hogy gyógyíthatatlan beteg, felhívott s arra kért, sürgősen jöjjek el hozzá. Megbízott a szigligeti nyaraló eladásával. Nem akarta, hogy azt is Éva örökölje. Csak akkor egyezett bele a házasságba, miután az üzlet — Éva kizárásával — sikeresen lebonyolódott. Kívánsága szerint a pénzt takarékba raktam. Tessék, itt a betétkönyv, a maga nevére szól. Forrai Ágnes meghatóban lapozta fel a betétkönyvet. Könnyes szemmel nézte a számok mögött sorakozó nullákat, és keservesen felzokogott. KELLEI GYÖRGY A BOSSZÚ „Égve szeretnék elmúlni" Beszélgetés Gink Károly fotóművésszel A miniszterelnök a Parlamentben köszöntötte a művészeti élet kitüntetettjeit, köztük Gink Károly fotóművészt. — Elég sokáig váratott magára ez a kiváló művész cím az 1970-es Balázs Béla- díj és az 1974-ben kapott érdemes művész kitüntetés után. — Én mindig a magam útját jártam; nem tartozom semmilyen klikkhez, csoporthoz. — Mikor kezdett fotózni, milyen körülmények hatására? — Tizennégy éves koromban. A Váci úti általános iskolába jártam, és a magyartanártól azt a feladatot kaptuk, hogy gyűjtsük össze Budapest irodalomtörténeti emlékeit. Bár a szüleimmel szűkös anyagi helyzetben éltünk, volt egy fényképezőgépem. A saját fotóimmal gyarapítottam ezt a gyűjteményt. Felcsillanó irodalmi érdeklődésem tovább fokozódott, amikor a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolába kerültem, ahol Szerb Antal tanította a magyart. Életem további részében meghatározó volt Devecseri Gábor, Fe- renczy Béni, Szőnyi István barátsága. — De még nem a fotózásé volt a főszerep, hiszen érettségi után gyors- és gépíróként kereste a kenyerét. — Ügy van, de már életem fontos része volt. 1938- ban megalakítottam az ország első diák-fotószakkörét, részt vettem pályzatokon; 1940-ben egy hazai, 1942-ben nemzetközi kiállításon nyertem aranyérmet. Ugyanabban az évben létrehoztam a Debreceni Fotóklub budapesti asztaltársaságát. Ez egyfajta szellemi műhely volt: havonta összejöttünk valamelyik kávéházban, művészetről, képekről beszélgettünk. Közben leszerződtem tanulónak — egy fillér fizetés nélkül — a Várko- nyi László stúdióba; huszonkét ember munkáját is irányítottam, de nagyon boldog voltam, mert ez volt akkoriban a legjobb hírű fotóstúdió az országban. — Eddig ötven könyve jelent meg, a világban 220 helyen volt kiállítása. Itthon legismertebb albumai: Európai pilanatok, Magyar tájak művészete, Ithaka, Üzbegisztán, Persepolisz, Az én világom, India, A perzsa művészet évezredei. Melyik a legkedvesebb munkája? — Az 1969-ben kiadott Ithaka. A ma és a tegnap játéka ez a fotóalbum, azt akartam megmutatni, hogyan élnek az emberek ebben a görög atmoszférában. Ez az út azért is nagyon emlékezetes számomra, mert kísérőm Devecseri Gábor író és Szilágyi János György művészettörténész volt. — Keresztury Dezső az -egyik album előszavában „iényképírónak” nevezte. — Valóban. Engem korábban az adott világ varázsa érdekelt elsősorban, minden mögött az embert kerestem — bánatával, keserűségével, örömével. Bevallom, ma már nem ragaszkodom -annyira a hagyományokhoz, inkább saját Világóm motivál. — Ezt az érzésvilágot fejezik ki azok a képek is. amelyek a Budavári Mátyás-templom című albuma első részében találhatók? — Igen, ez nagyszerű lehetőség volt. 1984-ben jelentette meg a Mátyás-templom, saját terjesztésében, angol, német és magyar nyelven. Külön öröm számomra, hogy a kiadvány bevételéből a templom orgonáját restauráltatni tudták. — Hogyan telnek napjáig Milyen tervek foglalkoztatják ? — A nyáron fejezem be a Dunakilititől Visegrádig című albumomat; az Officina kiadónál jelenik meg. Karácsonyra kerül a boltokba a Beszélő házak és tájak című kötet, amely Hatvány Lajos Petőfi és József Attila-kuta- tásaihoz kapcsolódik. Szeretném folytatni az útikönyv- jellegű munkákat, járom a világot. - Égve szeretnék elmúlni. A pihenést nem nekem találták ki... Rakita Ágnes
