Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-13 / 111. szám

1989. május 13., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A pelyhedző állá szennai cipészinas el­búcsúzott a kaptafától, mert akkortájt nem akadt annyi foltoznivaló lábbeli, amennyi­ből életét elegyengethette volna. Egy mese is kezdődhet így, ám Bendi Géza életét a harmincas évek válságos kor­szaka irányította a zajos Budapestre. A Rákóczi úton bámészkodó fiatalember te­kintete megakadt egy cégtáblán: Stein­berg ... — betűzgette a német szót. Az­tán bekukkantott az üvegablakon, s a lába gyökeret vert a hegedűkészítő kisiparos portája előtt. Gyerekkori élmények hajszol­ták, hogy átlépje a küszöböt és bekéredz­kedjen ... Tíz-tizenegy éves lehetett, amikor először bütykölgetett hegedűt késsel, vésővel, csi­szolópapírral. Meg is szólaltatta, csak úgy, a maga szórakoztatására. Aztán egy Kala- páti János nevű kántortanító zenekart ala­kított és őt is bevette a „bandába". — Ekkor vettem egy Mogyorósi-hegedűt Pesten ... — fejti föl az emlékezés fonalát a'65 éves nyugdíjas Bendi Géza, és vissza­kanyarodik mondandójában a Steinberg- portához. — Ahogy ott bámészkodtam, ki­lépett az ajtón egy alkalmazott és megkér­dezte, nem akarok-e beállni kifutófiúnak. Kapott az alkalmon, s a reggeltől estig tartó rohangálás szusszanásnyi szabadidejé­ben leste, miként készülnek a karcsú zene­szerszámok. — Minden részműveletet más kéz vég­zett. A tulajdonos észrevette érdeklődése­met, és felvett inasnak. Boldogan hagytam magára a négykerekű kordét. Kitanultam a mesterséget, már a vizsgahegedűt is el­készítettem olasz import jávorfából meg lucfenyőből, amikor 43-ban behívtak kato­nának. Háború volt, nem engedtek haza vizsgára ... Szerencsére a katönáéknál egyik társamnak volt hegedűje, s legalább játsz­hattam ... Az akácos út volt akkor a leg­kedvesebb nótánk. 1944-ben, amikor hazajött, már lőtték Ka­posvárt. — Katonai autó hozott Siófokról egy darabon, aztán a kertek alatt gyalog éntem a portáig ... Anyag hiányában hosz- szú időre búcsút kellett vennem kedvenc szakmámtól. Terményfölvásárló voltam öt évig, majd a szennai földművesszövetkezet ügyvezetője, később a kaposvári termény­forgalmi vállalatnál dolgoztam, 1956-ig. — 1946-ban újból megalakítottuk p. zene­kart. Menő kis társaság volt! — mondja, és huncutul csillan a tekintete, amikor a há­rom napig tartó éjjel-nappali lakodalmak hangulatát idézi. — Nappal, mint rezesban­da kürttel, trombitával, klarinéttal fújtuk a nótát és kísértük a menyasszonyt, a vőle­gényt az esküvőre meg vissza. Aztán ven­dégnézőben a házaknál is trombitáltunk nyolcat-tízet, de ott masíroztunk a bevonu­ló legények mögött is. Esténként már át­alakult a zenekar: hegedű, bőgő, cimbalom, brácsa és klarinét szolgáltatta a talpaláiva- lót. — Ügy hallottam, szép sikereket ért el az együttes. — A hatvanas években még tízen vol­tunk és két önálló verbunkossal léptünk a közönség elé. Tamás Gyula, a kaposvári színház koncertmestere tanított bennünket. — Sok jóra nem. Nagy küzdelemmel ala­kítottuk meg a termelőszövetkezetet. Két hetet kaptam az agitálásra ,de nem bírtam ezt a munkát. Sok igazságtalansággal kel­lett szembenéznem, például a kulákkérdés kapcsán. Sajnáltam azokat az embereket, akiknek a padlásáról mindent lesöpörtek. 1962-ben a pártmunkáért megkaptam a ju­bileumi emlékplakettet. — Járt-e a világban? — Sehol. A külföld nem érdekelt. Meg­elégedtem a zenével. De azért láttam a Ba­latont. és voltunk az asszonnyal Zalakaro- son, Harkányban. A hátsó udvarban eldugott kis műhely, benne a lecsiszolt fa illata. Itt tudom meg, hogy rózsafa vonó csak a „mesében” léte­zik. Amit így neveznek, az tulajdonképpen fenmanbuk brazil ébenfa. A hegedű lelke — amit a cigányok shamnak neveznek — vékonyka farudacska. Ennek a készítése egy hetet is igénybe vesz az egy hónapig tartó munkából. A családban senki sem kívánja folytatni Bendi Géza mesterségét, aki telente befűti a kis .kályhát, lenyeli az asszony zörgését és beletemetkezik a hangszerformálás szép­ségébe. Várnai Ágnes Később már csak hatan muzsikáltunk, de megalakult a tánckar és a szólóénekeseket is mi kísértük. Gyakran felléptünk a já­rási, a megyei versenyeken, részt vettünk a balatonföldvári folklórfesztiválon és jó- párszor elnyertük a megyei első díjat. Bendi Géza arról szerényen hallgat, hogy a zenekarnak öt évig a vezetője volt, de megemlíti Szalai Imre szennai iskolaigaz­gatót, aki 1970-ben vette át tőle a posz­tot, és Csíkvár József koreográfusi munká­járól sem feledkezik meg. Szóba kerül még Szabó Edit tanítónő is, aki több évtizedig nevelte Szennában azt a nemzedéket, amely ma őrzi a falu hagyománykincsét. — A hetvenes években megszűnt a zene­kar. Nem kaptunk anyagi támogatást; ma­gunk meg nem győztük se pénzzel, se ener­giával, és az emberek is elszoktak a na­pokig tartó dínomdánomtól. Ősszel és a je­les napokon pedig csak az úttörők tánc- együttese ad műsort. — 56-nál tartottunk ... — vezetem vissza a csapongó emlékezetet. — A szolgáltató szövetkezetnél raktáros voltam, onnan is mentem nyugdíjba. Ez alatt az idő alatt csak a haverok hegedűjét javítgattam, mert a munka mellett nem volt másra idő. — Ügy hallom, most újból kacérkodik a hegedűkészítéssel. Arcán gondfelhők. — Bajban voltam, mert nem volt száraz anyagom és csak hazai fával tudtam dol­gozni. Jó párat szétszedtem, mire az első tisztességes munkadarab elkészült. A szoba két polcán egymással átellenben sorakoznak a szép formájú hegedűk, brá­csák. Bendi Géza időnként utánanyúl egy­nek és szomorkás-vidám nótákat csalogat elő. Ahány hegedű, annyiféle hangzás. Egyiknek az öblös, mély tónus az erénye, a móisik a magas hangokat szólaltatja meg jobban. Figyelem szép metszésű, ránetalan arcát, melyet gondosan oldalra fésült ősz haj koronáz ... — Pécsen dolgozik legközelebb hegedű­készítő — mondja. — Akkor bizonyára nagy a kereslet? — kérdezem. hagyományos hosszú portaként épült. Le is akarta bontatni velem a megyei építési ha­tóság, de sikerült megszerezni a miniszté­rium engedélyét, így megmaradhatott olyannak, amilyen. A fiam 1945-ben, a lá­nyom 1951-ben született. Két fiú unokával áldott meg azóta a sors. A közéleti munkájáról csak faggatásom­nak engedve beszél. Pedig sokat tett ezért a faluért. 1945-ben belépett a pártba és 1950-ben párttitkárnak választották. Pár év múlva lemondott, de 1954—61-ig ismét vál­lalta a posztot. — Voltam tanácstag, vb-tag ... Sokszor elütötte az óra az éjfélt, mire hazaértem... — Mire emlékszik vissza szívesen? — A megyében mindenfelé adtam el he­gedűket és voltak külföldi: holland, NSZK- beli, osztrák vevőim is — feleli. Aztán hoz­záteszi még: — A Bécsi Rádió zenekará­ban játszik egy hölgy, az keresett meg a nyáron. — Mi a hegedükészítés fortélya? — Amikor az ember csiszolja az anya­got, kívül-belül be kell mérni, toppogatni, hogy az összeállításkor feleljen meg a hang­zásnak. Amikor félig elkészül, megkopogta- tom, és ahol híja van a tiszta hangzásnak, ott „leveszek” belőle. Ahány hegedű, any- nyi méret. 36 centinél egy se kevesebb. Én az olasz Amati cég és a német Steinberg mintájára is készítek hegedűket. A zenész elsősorban a hangzásra ügyel, és nem arra, hogy ki csinálta a hegedűt. Egy hegedű legföljebb száz évig „él ’, aztán a fa „el­fárad” és nem tudja azt a zengést kiadni... A lakkozással volt sok gondom, mert ma­gamtól kellett rájönni a fortélyára. A mes­ternél minden munkafolyamatot más vég­zett, ott ezt nem tanulhattam meg. Fújom vagy ecsetelem, azután vizes dörzspapírral polírozom a kellő vastagságúra. A többi szakmai titok... — fűzi hozzá gyorsan. A szekrény fejtekéből előkerülnek a régi, fél­tett darabok, köztük a vizsgahegedű is. — Már ki kellett cserélnem a „hasát” — mutatja —, mert elöregedett. Látja ezeket a szépen futó ereket? Ezt a gyárban úgy festik, nekem meg a fa „adja”. Hát ez a különbség! — Miyen a Bendi-hegedű? — Inkább az olaszra hasonlít. No, meg­húzom egy kicsit — mondja, merthogy köznnyebben ért szót a muzsika szerszá­mával. Bendi Géza felesége kukkant be a szo­bába. Kötényének sarkába törli vizes kezét. — Krumplit vettünk, aztán összecsap­tam egy kis ebédet; most fejeztem be a mosogatást — szabadkozik. Haját hátra- köztött kendő takarja; szép metszésű, zöld szeme fiatalos. — Kaposszerdahelyen ismerkedtünk meg, miután hazatértem a háborúból, és rövide­sen össze is házasodtunk — teszi félre a vonót az „ember”, hogy kettejük múltját felidézze. ' — Sosem engedtem az asszonyt másutt dolgozni, csak itthon. Mindent megterem­tettem, amire a családnak szüksége volt; ami hiányzott, azt meg „összemuzsikál­tam”. 1949-ben építettük saját erőből ezt a házat. Az első volt a faluban a felszaba­dulás után, amelyik nem fésűs — tűzfalas, Rózsafavonó csak a mesében létezik

Next

/
Oldalképek
Tartalom