Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
1989. április 29., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TAJAK, EMBEREK Sörnyepuszta és Libickozma Külső-Somogy két „egyutcás” települése. Alig tíz kilométer közöttük a távolság. Természeti adottságaik sem térnek el lényegesen egymástól. Jelenük és jövőjük mégis különbözőséget sejtet. Sörnyepuszta nincs a világ végén, mégis egy letűnt világ végének maradványaként ..kallódik” Somogy szívében. A Somogysárd- ról lékanyarodó bekötőútnak nincs folytatása: az első háznál öt mérges, és szemmel láthatóan éhes kutya vicsorít. — Ezek pásztorkutyák, ki vannak kötve, nem kell tőlük félni — nyújtja a kezét a „gazda”, Paulus József. Alacsony, sovány, barna bőrű ember, nyomában két kisgyerek bámulja az idegent. Ruhájuk maszatos, testük ápolatlan. Szépséget csak a csöppnyi lány nagy kék szemében látni. — Az öreg Balicza papáé volt ez a ház — mutat a portára. — Attól vettem meg 23 ezerért, saját zsebből. El kellett adni az állataimat, mert elvitték volna tőlem a gyerekeket, ha a régiben maradok. Hat éve IggHg* jöttem el öreglak-Vasadról, azóta „csigá- zok”, kilójáért 50—60 forintot adnak. — Mennyiből élnek naponta? — Egyszer így, egyszer úgy — vonja föl a vállát: 2—300 forint jut kajára. Az asz- szony szívbeteg, nekem is tüdő- és szív- asztmám van. Kiderül: több évet ült börtönben garázdaságért, és jelenleg is rendőri felügyelet alatt áll. Családi pótlékot — állítása szerint — ezért nem kap. Beóvatoskodunk a házba. — A gyerek már megen elzárta a kályhát — szitkozódik a füst miatt, amely belepi a két rozzant, koszos ágyneművel, rongyokkal teli ágyat, plafont. Az összetákolt tűzhelyen papírdobozban két kölyökkutya simul félősen egymáshoz. Koszos műanyagtálban ázik az ebédre szánt csirkehús. Asszony kéz nyomát sehol sem látni. Búcsúzásképpen mondja: — El akarok innen költözni, mert annyi itt a cigány, mint a feketerosseb, meg a busz is csak kétszer jön be; egy reggel, egy meg délután ötkor. Hat-nyolc kilométerre van a legközelebbi falu. Most állatokra gyűjtök, marhákat kéne vásárolni. Nyakán tetoválás. „Gyémánt” — olvasom az ákom-bákom betűket. Gyémánt, a kisfiú és Mónika egymás kezét fogva, szótlanul áll a foghíjas kerítés kapujában. A járda nélküli út mentén, düledező, elHEGEK A MEGYE „SZIVÉBEN” A vasúti beton talpfával lerakott úton jutunk Libickozmára az út néhány kilométer. A valamikor 180—200 családot számláló település lélekszáma is ugyancsak megcsappant. Talán ötven család műveli itt még a földjét. A kevés fiatal Somogy fa jszra jár dolgozni, a harisnyaüzembe. Az iskola helyén orvosi rendelő, de orvost jó, ha egy hónapban egyszer látnak. A könyvtár ajtaja rendre zárva. A falu kútja a vályúval még őrzi annak az emlékét, hogy valamikor szép szarvasmarha-állománya és ménese volt a településnek. Átellenben egy idősebb és egy fiatal asz- szony műveli a kiskertet. A fiatalabb, Takács Lászlóné rokkant- nyugdíjas, 1982 óta él itt. Pestről költözött le egy hirdétésre. Az oszlopos parasztházat szép fehérre meszelte, csak úgy vakít a napfényben. Segítő társa a „postás” Mariska. ö hordta évtizedekig a faluba a levelet. újságot. Mostanra már egyedül maradt. Egy fél kilométerre innen, Szőkepusztán él az erdőben. — Már düledezik a ház, meglássa, úgy halok meg alatta, ha leomlik — mondja sorsába beletörődve. A porták itt gondozottabbak, sőt némelyik kihívóan szép. — Egy pesti ötvös vette meg a telket — mondják, ide jár le nyaralni. — A „Csókolom” idehozza a barátait — világosiit föl „postás” Mariska, A pesti Takács Lászlónéra ragasztotta a falu ezt a „megtisztelő” jelzőt, öt-hat családot sikerült már lecsalogatnia Libickozmára. — Csak azt a gyönyörű, régi malmot sajnálom a falu végén, amit tavaly se szó, se beszéd, lebontottak. Pedig már a vevőket i,s megszerveztem — mondja keserűen „Csókolom”. Ő már itt fog élni. Műveli a földet, lovat, csikót tart. Somogy szívében pusztuló települések. Mi lesz a sorsuk? A látottak alapján úgy hat, nem egy kaptafára alakul majd az élet itt, Az erőteljesen meginduló társadalmi mozgások újjárendezik a kis települések arculatát s a hagyományos paraszti világ képe a múlt homályába vész. Az „őrzők” nem voLtak elég éberek a „strázsán”... Várnai Ágnes Fotó: Kovács Tibor hagyatott házak árválkodnak. Vorosilov utca 24 — olvasom a félig lógó számtábláról. A Somssich grófok hajdani pihenőhelyének egyetlen utcája a szovjet felszabadító csapatok ma csalijának nevét őrzi. Két fiatalasszony sütkérezik a küszöbön. Egyikük ülében kenyér. Még nem volt rá ideje, hogy letegye, meg arra sem, hogy kitakarítson. — Már hajnalban mentem csigázni — in- dignálódik és az ajtónál, beljebb nem engedi a kiváncsi idegen tekintetét. — Te meg eriggy már el Nadalosba azzal a csigával! — formed a biciklijén libi- kókázó kamaszodó fiárg. Istvánnak iskolapadban lenne a helye, de a kicsi testvérére kellett vigyázni, míg anyja szedte a csigákat. Értelmes, barna szemével kíváncsian tekint ránk. Szeret iskolába járni és különösen a matematika meg a testnevelés érdekli. Ám a család időnként más feladatot is rá ró. Eveskor István helye üres az osztályban. Az „ember” után érdeklődöm. — Részeges. Rohadjon meg ott, ahun van, amit én keresek, azt is elissza — tüzesedik be a menyecske. Tíz éve költöztek ide Kak- pusztáról, azt mondják, ott már csak egykét ház maradt. Magányos biciklis karikázik kicsit girbegurbán felénk az úton. Intésünkre leáll, kezet nyújt. Molnár György vagyok, elnézést ... egy kicsit kapatosán — mondja és hunyorog a napsütésben. Kabátja zsebéből teli üveg Balatoni világos kandikál. — 49 éve lakom Sörnyén az asszonnyal, nyugdíjasok vagyunk. — Hogyan lehet itt élni? — Lehetett! — fortvan föl lángoló arccal, de ma már Nadalos is külömebb, mert ott el lehet menni dolgozni. Valamikor itt is megtermett minden. Volt iskola, orvos, telefon. Olyan szép falu volt ez, hogy le a kalappal . . . Aztán a hatvanas évek elején a tsz egyesült a somogy&árdival. Akkor megszűnt az iskola, elmert az orvos, még egy telefonunk sincs... Ha tűz ütne ki, hát nem tudom, hová szaladnánk segítségért. . Lebontottak mindent, az emberek elvándoroltak. Ez a somog.vsárdi tanács bűne. Van — Egyszer-kétszer egy héten felvágottat is kapok, de húst nem tudok tartani, mert rossz a hűtő, meg pénzük sincs az embereknek, hogy megvásárolják. Egy családnál négy-öt gyerek él, a napközis díjat sem tudják befizetni... Molnár Györgyné még emlékszik, hogy a fehér kastélyban tanulta meg a betűvetést. Lebontották a sárga kastéllyal együtt, mert kellett a tégla — mondja indignálódva. — Nem szabadott volna a családokat szétszaggatni — veszi át a szót a boltos menyecske. Mióta nincs iskola, azóta elnéptelenedett a'falu. Itt, helyben kellett volna őket segíteni, akkor most más lenne a helyzet. Akik meg ide költöztek — sóhajt és legyint... — Tudja, nevelni kéne őket, de nincs, aki megtegye. Nem törődik itt senki semmivel — búcsúzik szégyenlős mosollyal. A romosodó kápolnában még havonta kétszer összegyűlik a nép, istentiszteletre... egy területi tanácstagunk, ő sem tud tenni semmit. Fizetjük a községfejlesztést, de minek? Télen befújja az utat a hó, a biciklivel moccanni sem tudunk. Molnár György mégis marad a faluban. Azt mondja, hogy a hét-nyolc aranykoronás talajban most is megterem minden, amit kíván az ember, csak gondosan kell megművelni. — Mi lesz a puszta sorsa? — Tovább bontják a házakat, már csak 5—6 rendes család él itt. Olyan a közbiztonság, hogy állandóan rettegni kell. Mindent lakattal zárok. — Eza fickó most lopott el tőlem öt kakast — mutat a mellettünk elkerekező fiatalemberre, majd a boltba invitál. A falu végén a Somssich grófok omladozó kápolnáját embermagasságig belepte a gaz. Az úton árva, göthös szürke ló várja gazdáját a: kocsi elé fogva. A boltban kisebbfajta falugyűlés kerekedik. Mindenki panaszkodik. A tanácsra, egymásra, mindenre. Rinkóczi Józsefné nyolc éve vezeti az áfész boltját és ö képviseli a puszta érdekelt is a tanácsban. A polcokon Pepsi Cola, tömény italok, bor, sör, konzervek, csokoládéféle — mert; hogy a gyerekek azt na- gvon keresik — és mosószerek.
