Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
Somogyi Néplap 1989. április 29., szombat 8 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Bíró Mihály május 1-jei grafikái 1919. május 1. A kalapácsos ember 5. változata a Tanácsköztársaság idejéből Plakáttal a Tanácsköztársaság idejéből a május 1-jei dekorációból Bíró Mihály a plakátgrafika egyik legnagyobb művésze volt. Mint a szocialista művészet kiválósága, mint a legmozgalmasabb, legnagyobb hatású munkás- mozgalmi plakátok alkotója irta be nevét, a művészetek történetébe. Teljes és kritikus elkötelezettséggel válalta korának politikai és társadalmi ellentmondásait. Bár már 1911-ben formálisan a párt tagja lett, de Bíró soha nem volt a mozgalom „katonája”. Mint művész, egész életében megőrizte függetlenségét. Három évvel ezelőtt Budapesten, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban és Bécsben reprezentatív kiállításon mutatták be Bíró Mihály életművét, politikai és gazdasági témájú plakátjait, grafikáit, reklámterveit. Budapesten és Bécsben emlékeztek a nagyszerű művészre, akit joggal vall magáénak mindkét ország művészettörténete. A szobrásznak készülő Bíró Mihály 1910-ben szinte egyik napról a másikra kezdett politikai plakátokkal foglalkozni, megteremtve a magyar politikai plakát műfaját, amelynek 1918-,ig egyedüli művelője volt. „Bíró felismerte — írta róla Horn Emil — a felívelőben lévő szocialista mozgalomnak, amely ekkoriban szinte hetenként rendezte gyűléseit, óriási szüksége van olyan propagandistára, aki képes a harc változó követelményeihez gyorsan igazodva magas művészi fokon, hatásosan, közérthetően kifejezni a célokat, követeléseket. Erre ekkoriban a legmegfelelőbb eszköz a plakát volt. Bírót lenyűgöző rajztudása, öfile- tessége, lényeglátása szinte predesztinálta erre a műfajra, humanizmusa pedig eleve arra késztette, hogy képességeit a progresszió szolgálatába állítsa.” Az 1910. október 23-i budapesti tüntetésre tervezte első két politikai plakátját, amelyet újabbak és újabbak követtek. Leghíresebb, többször felbukkanó plakátalakja a kalapácsos vörös ember. Az egykori Népszava címlapján, plakátján piroslott először a magyarországi szociáldemokrata mozgalomnak később jelképévé vált robbanó erejű figurája. Művész- és közéleti emberként is tevékenyen részt vesz az .1918—19-es forradalmakban. Ismert plakátjai — Köztársaságot!, Vörös Parlamentet!, 1919. május 1. — a Tanácsköztársaság eszméjét hirdetik. Nevéhez fűződik az 1919. május 1-jei ünnepi dekoráció megtervezése is. Személyesen részt vett a fegyveres harcokban is, a forradalom utolsó napjaiban kinevezték a Képzőművészeti Főiskola új plakátművészeti tanszékére, és megbízták a politikai plakátok kormány biztossságával. Társadalmilag és politikailag elkötelezett művész volt, stílusa erőteljes és kifejező, pátosza a korabeli politkusok retorikai pátoszának képi megfelelője. Ami módszerét illeti, erről Bíró Mihály így vallott: „A heves, villámgyorsan odavetett vonásokkal készült plakátoknak sokkal nagyobb hatásuk lesz a tömegekre, mint a szépen kivitelezett, úgynevezett tárgvias plakátoknak.” Majd „a politikai plakátoknak véleményem szerint feltétlenül meg kell szabadulniuk az úgynevezett tárgyiasság súlyos terhétől. A tárgvias plakátok1918-as május 1-jei emléklap címoldala A Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült, de Bécsből is hallatott magáról, választási plakátokat készített a Magyar Szociáldemokrata Párt számára, és rajzokat is küldött a Népszavának. nak itt semmi keresnivalójuk. Ez a felfogás gátat vet minden lendületnek, minden hevületnek, amellyel a művésznek plakátja révén a tömegre kell hatnia.” Kádár Márta PUSZTAI ZOLTÁN KÜLDETÉS A Sárkányt pediglen neked kell leölnöd fiam. Kuporgattam egy életen át. Kopját, pallost, veretes öltözetet, rostélyos sisakot* aranyozott sarkan.vtúkat, büszke pegazust s a hozzávalót megvettem mind — A* égiek legyenek veled. A munkásosztály ünnepe és az egyház Az emberiség már sok mindent ünnepelt. Megünnepelte a születést, a halált, a tavaszt, a termény betakarítást, hőseit és jeles események évfordulóit, az év kezdetét és végét, és még ki tudná felsorolni, mi mindent. Csupán egyetlen dologról feledkezett meg hosz- szú ideig: a tervszerűen végzett munkáról, amely a gondolkodó embert képessé tette arra. hogy uralkodjon a világon. Aztán 1889-ben a II. In- ternacionálé május 1-jét nemzetközi munkásünnepnek nyilvánította. E naptól van ünnepe a munkának, A keresztény bölcselet egyik legtekintélyesebb képviselője létrejötte óta a Vatikán, s annak feje, a római pápa, a katolikus egyház első embere. Közülük XIII. Leó, a „munkás pápa” ismerte föl elsőként, hogy , a munkáskérdés a társadalmi problémák legfontosabbika és 1891. május 15-én kiadott eneiklikájában (amolyan körlevélbe foglalt irányelvében), amelyet kezdő sorai után „Rerum novarum”-nak neveznek, kifejtette, hogy a gépipar átalakította a munkaadó és a munkás viszonyát, a gazdasági élet kevesek kezébe került, következésképp a munkásosztály csaknem rabszolgasorsra jutott. S miután a szociális kérdés megoldása az evangéliumi szellem nélkül lehetetlen, az egyháznak hirdetnie kell a különböző társadalmi osztályok együttműködését. A bajokat nem az osztályharc és a gyűlölet, hanem a szeretet orvosolhatja. Ennek a vezérelvnek alapján kell megakadályozni a kizsákmányolást, gondoskodni a munkások pihenő idejéről, őrködni a vasárnapi munkaszünet megtartása felett. / Néhány gyakorlati kérdés kifejtése után XIII. Leó kimondta, hogy a társadalmi kérdést csak a keresztény erkölcs uralmának helyre- álításával lehet megoldani. A Rerum novarum indította meg a katolikus szociálpolitikát, és legnagyobb jelentősége az volt. hogy szükségesnek nyilvánította az állam közbelépését a munkások érdekében, és szentesítette a szakszervezeti mozgalmat. Hatására születtek meg a különböző államokban a munkabérre, munkaidőre, a nők és gyermekek foglalkoztatására vonatkozó törvények. A munkások helyzete azonban alig javult, amit aláhúz X. Pius pápának a Rerum novarumra támaszkodó és változást sürgető körlevele. 1931-ben bocsátotta ki XI. Pius pápa „Quadragesimo anno” kezdetű körlevelét, amely kiegészítése és folytatása a Rerum novarumban foglaltaknak, és egyben a jövő kalolicimus szociális mozgalmainak irányadó alapokmánya lett. Határozottan állást foglal a munkásság követelései meleltt. A tökétől nem áldozatokat, hanem igazságos bért követel a munkásság számára, amely csakis a családi bér’ lehet. Élesen elítéli a nagytőke hatalmi tobzódását, de egyúttal a kommunizmust is, amelynek világnézete vallástagadó. Fő érdeme a körlevélnek, hogy tudatosan és parancsolóan a szociális kérdések felé fordította a katolikusok figyelmét. Az eredmény azonban elmaradt, mert rövidesen kitört a második világháború, amelynek végén Európa kettészakadt: materialista filozófiát valló keleti és idealista alapon nyugvó nyugati részre. A Vatikán új helyzettel találta magát szemben. A keleti oldalon — ha más ideológia alapon is, mint ahogyan azt a pápa elképzelte —, de megtörtént a munkásosztály felszabadítása a magántőke uralma alól. Ám az egyház rugalmas volt. Hogy a válásukhoz hű munkások lelkiismeret-fur- dalás nélkül ülhessék meg május 1. ünnepét, a Vatikán felülbírálta korábbi álláspontját, azt, hogy ateista pártba és szakszervezetbe való belépést nem tartott összegyeztethetőnek egy vallását gyakorló ember lelkiismeretével, és ennek eldöntését rábízta az illetőre. Ugyanekkor a munkaszüneti nappá nyilvánított Munka Ünnepét egy ácsmesternek, Szent Józsefnek, a munkásnak az ünnepévé deklarálta. Ahogyan ezt tréfásan mondani szokták, az egyház „megkeresztelte" az állami ünnepet, és azóta május 1. a katolikus hívők számára is piros betűs ünnep. Csonkaréti Károly X'ÍU HAPPYEND NÉLKÜL Ezt a történetet nem ón írtam, nem is a magasságos Élet, Őkegyelmessége úgyis csak operetekben, avagy királydrámákban tud fogalmazni. Ezt a történetet mesélte valaki, nem mondhatni róla, hogy forradalmárnak született, s hősen egy aranyozott guillotine alatt végzi be sorsát, de az sem állítható, hogy gyáva volna. Egy fiatal gyári munkásnak két-három rizling- fröccs mellett elmesélt történetét jegyeztem le, a külső, kocsmai zajokon kívül teljes szó- és hangulati hűséggel. A jó kovács, ha kalapácscsal üt a vasra, a szikra csillagvirágzósából, minden technológiai és anyagismeret nélkül tudja, érzi, mi ötvözet formálódik keze alatt, s végül is azt hihet- nők: a munka az munka, egyre megy, ekevas készül-e vagy emberirtó szerszám. Nem jó, ha túlságosan védett valaki — vélte József —, az testi-lelki impotenciát okoz, legó-személyiséggé, összerakható bábuvá válik idővel az ilyen ember. Én ellenben állami-gondozatlan vagyok! Miután elvégeztem a szakmunkásképzőt, kiraktak a nagy magyar Hortobágy fővárosának közepire. 17 évesen kerültem a Vasmű öntödéjébe, gyakorló utolsó évem itt végeztem, szakmaiból jelesre, magyarból annyi volt a vizsga: tudom-e, ki kapott luest Nagyváradon, mondtam, hogy Ady, o. k., így lettem közepes műveltségű értelmetlenség i. Ekkor ismertem meg Zoli bácsit, az Ö feladata volt engem betanítani a szakmai, munkavédelmi és egyéb dolgokra. Ez idő tájt abban a különös megtiszteltetésben volt részem, hogy nevezés nélkül indulhattam, az Ismerd Meg Szép Fővárosunkat vetélkedőn, miután nem laktam sehol, mindenütt jelenvaló voltam mint az Úr, ám nem a fákban és füvekben, inkább pályaudvarokban. A gyár munkásszállására nem voltam jogosult, nem lévén vidéki lakos és állami gondozott, az Otthonból pedig kirúgtak, mondván: már kereső, felnőtt ember vagyok, gondoskodjak magamról. De vissza Zoli bácsihoz. Nem mondhatok rosszat róla, főleg, hogy ilyen borzasztóan végződött az egész. Minden energiáját arra fordította, hogy belőlem jó szakember legyen. Kezdetben nem is volt baj, de később már kínossá vált atyás- kodása, egy pohár sört se ihattam meg, a többiek gúnyoltak, kiröhögtek emiatt. Furcsa dolog volt, mint amikor két siindisznó találkozik, kifelé szúrnak, befelé védtelenek és gyengék, boldogtalanok. Ilyenek voltunk Mi, két árva, független a korkülönbségtől. Zoli bácsi fia disszidált az NSZK-ba, bennem látta testet ölteni örökre eltűnt gyermekét. Számomra, aki nem ismertem soha a boldog gyermekek tejszagú álmát, s csak ragasztószag és ideges lucsok volt minden ébredésem, szokatlan és különös érzés volt, hogy szere- tetet érzek magam körül, mégha virágnyelv helyett a szerszámok nyelvén beszélgettünk is az öreggel. De az idillinek vége szakadt. Már akkor jóval tobet tudtam a munkafolyamatokról mint a többi társam, elég volt ránéznem az olvasztótégelyre, s meg tudtam mondani hány fokos az acél, szén van-e több benne, vagy szilícium. Ekkor jött a farsangi mulatság. Zoli bácsi, aki megvetett minden lumpolást. és szinte betegesen csak a munkájának élt, természetesen nem jött el, sőt engem is óva intett a muri zástól. De kérdem én, ki az a hülye, aki 18 évesen nem megy el fröccsözni egyet, nem beszélve az irodaépületben csajok kebleiről, mely domborulatok lentről, az olajos, piszkos üzemcsarnokból legalább alván távolinak és nehezen megközelíthető- nek tetszettek számomra, mint a Gyergyói-havasok. Fehér asztal mellett leszálltak hivatal-királynői trónusaikról, s ugyanolyan esendőkké lettek, mint más „hétköznapi” emberi lények. Ne csodálkozzon, ha túl civilizáltan fogalmazok, amikor nem volt szállásom, s éppen nem dolgoztam, időm java részét könyvtárakban töltöttem, így lettem kultúrcsimpápz. Nem értem, a melósokat mi okkal tartják bunkónak, itahónak, hadd ne folytassam még minek. Az életnek, ennek a közép- kárpát-medencei életnek ők legjobb ismerői, s persze szenvedői is egy valós, de inkább vélt történelemcsi- nálásnak. Szóval, itt a farsangon hallottam a szaktársaktól meg a kapatos adminisztrátor lányoktól, hogy Zoli bácsi így meg úgy. Hogy ötvenhatban ez, meg az. Azért nem lett belőle főnök. Mert, ugye, dolgozni nem elég, mozgalom, közösség, egyebek ... Én hiába mondtam, ha csak tíz ilyen tudású ember volna a vállalatnál, nem kéne három műszakban dolgozni, mindenkinek meg volna a nyeresége, a bérpótlékot nem a túlórák, hanem az okosan és szervezetten töltött nyolc órákból is összehozhatnánk. Legyintettek, Te is olyan begyepesedett vén hülye leszel, mint a Zoli szaktárs! Szó szerint ez hangzott el. Akárhogyan gondolkodtam, nem értettem miért irigykednek mesteremre, vagy ahogy én magamban neveztem: félapámra? Máig se értem. Hiszen mást se hallani manapság: kiveszték az igazi mesteremberek, megszűnt a szakmák szeretete, s hogy aki nem talál örömet napi dolgaiban, az más emberekben se fog. Azután, mármint a farsang után elmentem Zoli bácsihoz, aki táppénzen volt, nekem ez nem volt furcsa, de voltak, akik azt mondták, valami nem stimmel, az öreg harminc éve nem betegeskedett. Nagyon örült nekem, azt mondta, idegkimerültsége van, én marha, pedig elmeséltem Neki, miket mondtak róla a többiek. Nem szólt semmit, csak bámult maga elé, gondoltam előbb- utóbb úgyis megtudta volna valakitől, jobb ha tőlem hallja. Másnap, a délutáni műszakban voltam, amikor hozták a borzasztó hírt: Zoli bácsi gázzal megmérgezte magát és meghalt. Azóta nem bírok nyugodtan aludni, állandóan az zakatol a fejemben, én öltem meg, pedig tudom, ez nem igaz Akárhogy is van. lehet, hogy idejét múlta, régimódi volt a viselkedése, mindene, de én nagyon sokat tanultam tőle. Még halálával is becsületre akart nevelni. Hogy megmaradni, fönnmaradni ne tanított volna meg? Én azért élek és dolgozom. Csak így. Happyend nélkül.
