Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
KÖZGAZDASÁGI, MŰSZAKI ÉLET ___________Somogyi Néplap__________ 1 989. április 8., szombat A tudomány és az atomfizika ELŐREJELZÉSEK 2000-RE ' Mini video repülőgépekre Valamikor divat volt 2000-ig megadni a tudományos előrejelzéseket. Amikor például Fritz Baade Versenyfutás a 2000. évig című könyve a hatvanas években megjelent, a ködös jövőbe vesző dátumnak tűnt fel ez a kerek szám. Ma viszont — kicsit profán módon szólva — itt van a nyakunkon a 21. század, hiszen mindössze 11 év választ v el bennünket tőle. Rövidebb idő, mint Hahn és Strassemann urán-hasítási felfedezése az első atombombától. — Vajon a kutató fizikus hogyan tekint a századforduló elé, hogyan oldja fel azt az ellentmondást, hogy akár mint jövőt, akár mint jelent tekinthetjük a 2000. évet — kérdezzük Berényi Dénes akadémikust, az MTA Atommagkutató Intézetének igazgatóját. — Nem szükségszerű, hogy ellentmondásos legyen ez a nem oly távoli jövő. Ugyanis a kutatóknál nem kerül ellentétbe a napi munka és a távlati -terv. Mert biztos ugyan, hogy sóik felfedezés váratlan, például a lézer vagy a szupravezetés, sőt az igazán nagy felfedezéseket sokszor nehéz előre látni, de az is tagadhatatlan, hogy a jövő kutatásai a folyamatban levő kutatómunka során, mint annak szerves folyományai alakulnak ki. — Hogyan várják a 2000. évet a fizikusok? — A fizika fejlődése beleillik abba a folyamatba, amely a természettudományokat általában jellemzi. Azt tapasztaljuk — s ezt nem a szakmai sovinizmus mondatja velem —, hogy a fizikai módszerek és eredmények minden tudományban egyre nagyobb szerepet nyernek ma is. Gondoljunk csak a molekuláris biológiára vagy a modern genetikára. A fizika mindinkább „több pólusúvá” válik. Ha csak az e századi történetén tekintünk végig, azt látjuk, hogy voltak időszakok, amikor a fizikai kutatások egy-egy szűk területre koncentrálódtak, mint például a kvantum- mechanika vagy a magfizika megszületése idején. Ma viszont a fizika óriási területet fog át, a kozmikus fizikától az anyagtudományon, magas hőmérsékletű szupravezetőkön át a biológiai jelenségekig. Nem túlzás tehát levonni a következtetést: a fizika szerepe nem csökken kétezerig sem a világ tudományában. — A mai emberiség egyik legnagyobb problémája az éhség. Éhség a táplálék és az energia iránt. Ugyanakkor ezen éhség kielégítése nyomán elpusztítjuk a környezetet. Hogyan csillapítható ez úgy, hogy a legkevésbé veszélyeztessük környezetünket? — Valóban, talán ez a legnagyobb feladat a társadalom számára 2000-ig. Mondjam, hogy a megoldásában nélkülözhetetlen a fizika? Maradjunk az energiánál! Az egyik legkomolyabb lehetőség a Nap energiájának egyre nagyobb mértékű felhasználása, s ez nem is szennyezi a környezetet. Mi kell ehhez? Nagy felületű félvezetők, vagy éppen speciális tükrök. A legtöbb energiát a közlekedés fogyasztja, s egyben ez a legnagyobb környezetszennyező ágazat is. Nagyon sürgős a feladat, hogy ezt az energiaéhséget úgy csillapítsuk, hogy ne károsítsuk tovább a környezetet. Űj akkumulátorokat és új hajtóanyagokat kell kifejleszteni. Egy kínálkozó megoldás: hidrogén elégetésével működtetni a robbanómotorokat, mert az égetés során környezetbarát anyag keletkezik, a víz. Persze a hidrogén előállítása vízbontás útján történik, ami maga is elektromos energiát igényel. El lehet képzelni egy Utat, amelyen a Nap sugárzását közvetlenül elektromos energiává alakítják, és ez az elektromos energia vizet bont. Ekkor hidrogén keletkezik, s ezt kellene elégetni a robbanómotorban. Durranógázzal (hidrogén-oxigén 2:1 arányú keveréke) működtetett motor már van. A hidrogén tárolása a probléma. — Persze a durranógáz motornak a magas hőfok miatt új, hőálló anyagokból kell készülnie. Például ez a probléma is mutatja, milyen nehéz feladatokat kell megoldani kétezerig. De milyen, irányban folynak a kutatások az atomfizikában? — Kezdetben az atom elektronburkával foglalkoztak a fizikusok, egy-két külső, esetleg egy belső elektrontól fosztották meg az atomot, s vizsgálták viselkedését. Aztán a kvantummechanika leírta az atom állapotának különböző jellemzőit. Később behatoltak az atommagba, és azt kutatták. Most — tulajdonképpen az 1960-as évek vége óta — ismét visz- szatértünk az elektronburokhoz is. Csakhogy most már nemcsak az egy-két elektrontól megfosztott atomokat vizsgáljuk, hanem a nagy energiájú berendezések segítségével akár a puszta atommagig lecsupaszított ionokat. Ezáltal tudjuk modellezni, mi játszódhat le a csillagokban, a plazmában, vagy éppen az emberi szövetekben, amelyeket gyógyító céllal nagy energiájú részecskék vagy gammasugárzás hatásának tesszük ki. — Ahogyan korábban sem, most sem maradhat ki a természettudósok életéből a társadalmi következmények vizsgálata sem. Erre még az a lelkiismereti probléma is sarkallhat, amelyet a fizikusoknak az okoz, hogy kiszabadították a nukleáris szellemet a palackból ... — Bár magam nem állítom, hogy a kutatóknak át kellene venniük a felelősséget a politikusoktól azért, mert embertelen célokra használták fel a kutatási eredményeket, de meggyőződésem, hogy a kutatók, különösen a természettudományokkal foglalkozó kutatók és műszakiak felelősséget keli hogy erezzenek a társadalom iránt. Nagyon sürgősen tenni kell azért — s itt inkább hamarabb, mint később kell sikert elérni, mint 2000 —, hogy megszűnjön a háború veszélye a világban. Meg kell értetni az emberiséggel, hogy a mai korban, amikor szerte a világon több száz atomerőmű van, minden háború nukleáris háború. Az orvosok nemzetközi mozgalma hangoztatja: „Emberek! Nem tudunk rajtatok segíteni egy nukleáris háborúban. Nincs annyi orvos, annyi gyógyszer, ami ehhez kellene.” Mi, természettudósok tovább megyünk, s azt mondjuk: Emberek, ha vannak is közietek, akik atombiztos óvóhelyen megmenekülhetnek a sugárzástól, a millió fokos hőmérséklet okozta égési sérülésektől, a rátok zuhanó romoktól, a radioaktív pernyétől azokon sem lehet segíteni. Mert a nukleáris háború — közvetlenül és közvetetten a háború az élet feltételét szünteti meg a Földön. Tálán ennek tudatosítása lehet a kutatóknak a 2000-ig előttünk álló időben. Gőz József Josino Kumi utaskísérő mutatja be azt a mini videomagnót, amelyet a Japán Légitársaság nemzetközi járatain készülnek Az elmúlt negyven év során a gazdaságunk egészét az jellemezte, hogy a gazdasági célok és a túlzott szociális ambíciók érdekében abnormálisán^ alacsonyan maradtak a bérek. Ennek következménye, hogy a magyar munkaerő minőségéhez, képzettségéhez nemzetközi összehasonlításban is alacsonyan van megfizetve. Ezt azzal a köz- gazdasági trükkel ellensúlyoztuk, hogy a vállalatok számára a munkaerőt a bérjárulékokkal és a béremelésre kivetett adókkal drágítottuk. Ennek ellenére a beruházási célokkal ide látogató külföldiek szinte nem is akarják elhinni, hogy nálunk milyen alacsony a bérek színvonala. Tudják, hogy mi itt á drága: elsősorban a nagy adminisztráció, a rossz munkaszervezet, a kapun belüli munkanélküliség. A józan ész tehát azt diktálná, hogy először a pazarlásokat szüntessük meg, és ha már az ezekben rejlő tartalékok kimerültek, akkor kerülhet sor a reálbérek és a nyugdíjak reálértékének csökkentésére. Látszólag egyszerű problémáról van szó. Ám a valóságban más a helyzet. Az, hogy a reálbérek rendszeresíteni az üzleti és az első osztályon utazók részére. A hangot fülhallgató közvetíti. csökkentése mit hoz a konyhára, egyszerűen mérhető, és a végrehajtás is adminisztratív szempontból könnyen biztosítható. Ezzel szemben a kapun belüli munkanélküliség felszámolása, az értelmetlen adathalmazokat termelő bürokrácia leépítése bonyolult szervezési és politikai feladat. A megvalósítása sem biztosítható egyetlen határozattal. A múlt adminisztratív gazdaságirányításából fakad a hiba, hogy csak annak tulajdonít a vezetés jelentőséget, ami kvantifikálható, mennyiségileg meghatározható. A jelenkor egyik legnagyobb tanulsága: a feleslegesen tartott munkaerő akkor is drága, ha olcsó bérrel megelégszik annak ellenében, hogy van kényelmes íróasztala, ha az alacsony bér lényegében csak jelenlétét és nem munkáját követeli meg. Ezt ugyan minden magyar kisvállalkozó tudja, és ennek megfelelően a szocialista szektornál lényegesen többet fizet, de többet is követel. Jó lenne tehát, ha az illetékesek néha a sikeres kisvállalkozókkal is konzultálnának. K. S. A szív szíve — a pacemaker Az egészséges szívben az összehúzódást kiváltó ingerek a jobb pitvar falában, az úgynevezett szí- nuszcsomóban keletkeznek. Jóllehet a kamrák maguk is rendelkeznek önálló ingerképző központtal, normálisan ennek az ingerei nem érvényesülnek, mert a náluk erősebb színuszin- gerek elnyomják őket. Ha azonban a pitvar-kamrai átvezetés valami okból — például veleszületett hiba, reumás szívizomgyulladás, koszorúér-elmeszesedés, szívizom-infarktus, mérgezés, daganat stb. miatt — megszűnik, a kamrai központ ingerei szerephez jutnak, és a pitvarok meg a kamrák egymástól függetlenül, saját ritmusukban kezdenek összehúzódni. Az eredmény: a ritka kamraösszehúzódások miatt a szervezet vérellátása és keringési viszonyai megrom- lanak, nemegyszer olyany- nyira, hogy a beteg eszméletét veszti. Az állandósult vezetési zavart, illetve az Adams— Stokes-szándróma életveszélyét ma már egy kis elektronikus készülék, a pacemaker (magyarul: szívritmus-szabályozó vagy ütemszabályzó) segítségével ki lehet védeni. Ilyenkor a szív külső falába, vagy valamelyik vénán keresztül a szív belsejébe vékony elektródát vezetnek fel, mely összeköttetésben áll a has bőre vagy a kulcscsont alá beültetett, az elektromos ingereket szolgáltató elektronikát és az azt tápláló miniatűr áramforrást magában foglaló kis készülékkel. Képünkön a világ pillanatnyilag legkisebb két- kamrás szívritmus-szabályozóját láthatjuk, amerikai szakemberek produktumát. Takarékoskodunk — do mllyon Napkutató szondák mérései A Jupiter ötször, a Szaturnusz csaknem tízszer olyan messze van a Földtől, mint a Nap, mégis a Nap megközelítése bolygóközi rakétával nem köny- nyebb feladat, mint a külső bolygóké. Ennek oka, hogy a Föld 30 km másod- percenkénti sebességgel kering a Nap körül, s ezt a sebességet minden test „örökli”, amely elrepül a Földről valamelyik másik égitest irányába. (Kivétel a Hold, amely együtt kering a Földdel a Nap körül.) A megfelelő pillanatot kivárva ez a tekintélyes kezdő- sebesség nagyot lendít például a Jupiter felé haladó rakétán, de béklyózó nyűggé válik, ha a célpont ,a földpályán belül helyezkedik el. Ahhoz például, hogy a Földről elindított rakéta egyenesen belehulljon a Napba, egy pillanatra nullára kellene csökkenteni a Naphoz viszonyított sebes" ségét. Más szóval: a Föld keringési irányával ellentétesen mintegy 30 km/mp- nyi „lökést” kellene alkalmaznunk, ami technikailag még megvalósíthatatlan. Könnyebb a feladat, ha nem a Napba akarnak lőni, csak a Nap közelébe. Ekkor is a Föld mozgásával ellentétes fékezést kell alkalmazni, de kisebb mér" tőkben. Tekintve, hogy műszereink amúgyis elégnének a Nap közvetlen környezetében, elegendő olyan pályát választani, amely néhány millió km-re közelíti meg Naprendszerünk középpontját. 1974. december 10-én indult az első ilyen automata napkutató szonda az Egye«,ült Államokból, a nyugatnémet Helios—1. Pályáját úgy választották meg, hogy a Naptól mért legkisebb távolság 45 millió km, a Föld—Nap középtávolság 0,3-szorosa legyen. Tíz tudományos berendezésének mindegyike a napkutatást szolgálta, és úgy készült, hogy károsodás nélkül tudta elviselni a Nap közelében fellépő erős sugárzásokat is. A Helios—1 tömege 331 kg volt, átmérője antennák nélkül 270 cm, magassága 185 cm. A kapcsolatot a Földdel egy nagy teljesítményű és irányítható, valamint egy minden irányban egyformán sugárzó antenna biztosította — akár 300 millió km távolságból is (ennél messzebbre e szón' da nem kerülhetett a Földtől). A Földről részben az amerikai követőhálózat három, egyenként 26 m átmérőjű parabola-antennája, részben a hatalmas új nyugat-német rádiótávcső (átmérője 100 m) továbbította a parancsokat, illetve fogta fel a mérőműszerek üzeneteit. Működési ideje alatt összesen 256 alkalommal lehetett parancsot közvetíteni a szonda fedélzetére. A berendezések feladata mindenekelőtt a Napból kiáramló plazma útjának követése volt a Nap közvetlen környezetében. A Helios—1 természetesen egyidejűleg más méréseket is végzett, rögzítette a bolygóközi mágneses tér irányát és erősségét, mérte a mikrometeoritok számát stb. A bő egy évvel később felbocsátott Helios—2, ugyancsak nyugatnémet űrszonda feladata az volt, hogy 43,5 millió km távolságig közelítse meg a Napot, miközben tanulmányozta a napszelet, az elektromos és mágneses teret, a kozmikus sugárzást stb. Ez a pálya 3 millió km-rel közelebb vezetett a Naphoz, mint a Helios—1-é, ás ennek megfelelően napközeiben 15 százalékkal nagyobb volt a hőhatás. A Helios—1-et a napközeiben 132 C-fok meleg fogadta, de a berendezések kifogástalanul működtek. Képünkön: a Helios—1 a szerelőműhelyben.
