Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
1989. április 29., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS KONCZEK JÓZSEF MÁJUSI CAPRICCIO Ez is késik, a zöld lombörvény mélyén, ott fenn a nyári tiszta ég, április májusa lett a törvény, hol esőt, cseresznyeszirmot dönt eléd, a szád szélén keserű-édes szirom ha szélben megtapad, fénnyel ízlelni mindenséget csak gondold el magad. Hiszen a havak évszakában tömegben dörömbölt a hő, nyáron hó hullott általában, mindent olyan tévesztve vett elő, mint lisztes-tollas jó bohóc, elősodorván kincseit, a trombitából barna gyolcs, felvérző sebeid, s barackvirág vérzik, fogan magot emberszokás szerint, itt, ahol Európa van, mindig minden megtörténhetik, hát az is, hogy elégiából vajúdik égbolt szüntelen, hinni elég az égi távol, létezni — bűntelen. BENJÁMIN LÁSZLÓ Tavaszi köszöntés Hosszú álma után ruhátlanul még, langyos sugarak zuhanyában nyújtózkodik a jegenyeakác. Tavaszi ünnep máglyái lobognak, száll az avar füstje magasra, pattog a száraz gally a tűzben. Gereblyét, ásót, fűrészt fog a kertész, a színek, illatok, ízek mestere, újra kezdi az ősi munkát, az életadót; segédei a föld, a nap, a felhők. Körülötte szelíd csibék a feketerigók, a harkály is éppen csak tovarebben előle a szomszéd fa törzsére, azon kutat tovább. Ha szólni tudnának, talán a fák is testvérként üdvözölnék. Köszöntelek, emberiség-bátyám, öreg melós. Elnézem agyagos-maszatos ujjaidat: hogyan terelik emberi cél felé a nagy növényi készülődést. Ezek a munkában piszkolódott kezek tűznek a lányok hajába virágot, ők adnak kényesen-fehér asztalunkra zsenge salálát, csípős fiatal hagymát, vérbélű körtét, arany húsú duránci szilvát. Ezek a kezek írják a verset, rakják fel a vászonra a színt meg a formát, rakják fel a vászonra a színt meg a formát, ők termelik a lelket — E kezek által van örömünk is belőle, hogy emberré szerveződtünk a vak és süket anyagból. Szemtöl-szemben a munkával, a munkással, most is, akármikor, elfog a szégyen: Kiáltozásom a népről, az emberiségről, fogadkozásaim és pátoszaim milyen nevetségesek és esendők! Mintha fa mondaná a földnek: — Mindent megteszek érted! Levél a fának mondaná: — Fölnevellek! Pitypang pelyhe a szélnek: ■— Segítelek helyedet megtalálni! Szivem szerint földig hajolnék meg előtte, mégis csak jónapottal köszöntőm a kertészt. Köszönésemre kurtán biccent — nincs rám ideje. Jár-kél, teszi dolgát serényen, gondtalanul, könnyű dalocskát fütyörészve. Robert Capa 1913-ban született Budapesten. Tizennyolc évesen elhagyta Magyarországot és Berlinbe költözött. Itt egyetemre járt. s közben megkezdte fotográfusi pályafutását mint sö- tétkamra-asszisztens. Amikor hatalomra jutott a nemzetiszocializmus, Berlinből Párizsba költözött. A kezdeti párizsi években a szegény és ismeretlen fotós a harmincas évek baljós eseményeiről készített felvételeket, s küzdött az elismerésért. 1936-ban Spanyolországba ment, hogy tudósítson a polgárháborúról. Egyévi g maradt Spanyolországban, és háborús képei először hozták meg számára yz elismerést. A következő években Kínába utazott, ahol a japán megszállásról tudósított. 1939-ben visszatért Európába, majd — életében először — ellátogatott az Egyesült Államokba. 1941-ben Angliába költözött. A következő négy évben az európai hadszínteret fényképezte a Life Magaziné és más lapok tudósítójaként. 1947-ben Henri Cartier- Bresson-nal, David Sey- mourral és George Rodger- ral, — akikel még a harmincas években kötött barátságot — Magnum Photos néven alapítottak egy nemzetközi fotóügynökséget, amely azóta jelentősen megnőtt: jelenleg nyolc ország húsz fotósa dolgozik nekik a világ különböző részein. A Magnumot azzal a céllal hozták létre, hogy a sajtó- fotózás eszközével örökítse meg és értelmezze a mai világot olyan munkakörülmények közepette, amelyek maximális szabadságot biztosítanak az egyes fotográfusoknak. 1947 és 1954 között Capa elsősorban arra összpontosította energiáját és tehetségét, hogy támogassa és erősítse a Magnumot. Ugyanakkor azonban időt szakított saját maga továbbképzésére is. Bár a II. világháború befejeztével nyilvánosan kijelentette, hogy „munkanélküli hadi- tudósító" szándékozik maradni, döntését két alkalommal is meg kellett másítania. 1948-ban Izraelbe ment. hogy megörökítse egy fiatal nemzet küzdelmeit. 1954- ben egy kollégáját helyettesítve ismét elvállalt egy megbízatást, az indokínai háborúban. 1954. május 25- én egv felrobbanó akna kioltotta életét. „Capa fotói tudatvilágának szülöttei — a kamera csak kivitelezte őket. Művei épp oly összetéveszthetet- lenek, mint egy híres festő vásznai. Capa tudta, hogy minek eredjen nyomába, és azt is, hogy mi a teendő, ha egyszer rábukkant v a Imi re. Tudta például, hogy a háború lefényképezhetetlen, hiszen az voltaképpen érzelmi beleélés kérdése. Az érzelmeket viszont megörökítette fényképein. Egy gyermek arcában képes volt felmutatni egy egész nép rémületét. Kamerájával tetten érte és megörökítette az érzelmeket." — írja róla 1954-ben John Steinbeck. Robert Capa — századunk mozgalmi Múzeumban, a egyik legnagyobb fotóripor- Budai Várban, terének — fényképeiből kiállítás látható a Munkás- Csobod Péter összeállítása ■' *> -»» 0 * flg ' * Százéves a Magyar Néprajzi Társaság SZÁMVETÉS ELŐTT „Többször kérdezték tőlem, hogy a midőn olyan sokat összeírok, nincsen-e titokban valami munkatársam? Igenis van. Ez az eszmékben kifogyhatatlan eth- nographia. A legelső szárnypróbálgatásait a költői működésnek ez vezette nálam." — Többek között e szavakkal köszöntötte Jókai Mór a Magyarországi Néprajzi Társaság megalakulását. Jóllehet, nevét 1892- ben „Magyarországi”-ról „Magyar”-rá változtatták, ám ez nem jelentett nacionalista beszűkülést,- a kezdetektől fogva töretlenül nagy súlyt fektetett a nemzetiségek kutatására is. S bár e száz év alatt többször is nagyot fordult a világ, de bármily erős nyomást gyakoroltak is rá a rendszerek és kormányok, a társaság sohasem vált elvakult indulatok, nemzeti, faji gyűlölködések kiszolgálójává. — A Magyar Néprajzi Társaság az egyetlen olyan szerv hazánkban, mely a kutatókat, az önkéntes gyűjtőket és a néprajz iránt érdeklődőket egyaránt tömöríti. Előadásokat, konferenciákat rendez, kiadványokat jelentet meg, folyóiratokat ad ki — jegyzem Balassa Ivánnak, a Társaság elnökének szavait. — Folyóiratunk, a szintén századikévéhez közeledő Ethnographia az egész magyar néprajzzal foglalkozik, de nagy figyelmet fordít a nemzetiségek kérdéseire is. Társaságunk a magyarországi nemzetiségek néprajzával anyanyelven foglakozó köteteket 1975-ben indította el; és azokból már több, mint harminc jelent meg. Ugyanakkor törekszünk a szomszédos országokban folyó magyar néprajzi kutatásiakat is segíteni. Ezért szeretnénk nyáron szakmai továbbképzésen vendégül látni a szomszédos országok magyar etnográfusait. — Jogilag 1889. január 27- én alakult meé a Magyar Néprajzi Társaság, az első közgyűlését viszont csak október 27-én tartotta. Ez utóbbi időponthoz igazodva ez év október 27. és 29. között emlékezünk meg a századik évfordulóról. Ezen az összejövetelen a magyarországi néprajzkutatókon kívül részt vesznek mindazok az egész világról, akiknek e tudomány magyar ágához valamilyen közük volt vagy van. A centenáriumi közgyűléshez kapcsolódó tudományos emlékülést Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke nyitja meg, amely után a százéves működést értékelő és a jövő feladatait fölvázoló előadások hangzanak majd el. Erre az alkalomra ünnepi száma jelenik meg az Eth- nographiának és a Néprajzi Híreknek, s kiadjuk a Társaság történetét bemutató könyvet. Különösen nagy érdeklődésre tarthat számot az a kötet, mely az egyes megyék néprajzi kutatásait foglalja össze. Üjra megindul a Magyar Népköltési Gyűjtemény, ami 1922-ben abbamaradt. Első új kötete Veress Sándor „Csángó népballadák” című munkája. Ennek anyagát a szerző 1930- ban gyűjtötte. Hét olyan reprint kiadványt is közreadunk, mely eddig az érdeklődők számára alig volt hozzáférhető. Mindehhez most igyekszünk az anyagi alapokat megteremteni. Az ünnepi alkalomból rendezendő műsoros esten kiváló népművészek lépnek fel az ország szinte minden tájáról. A kísérő programban egyebek között a Néprajzi Múzeum és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Skanzen) látogatása szerepel. De ami talán a legfontosabb: alkalom és lehetőség kínálkozik arra, hogy a centenáriumi konferencia összesereglő résztvevői egymást megismerjék, s az új kapcsolatok a további munkát is elősegítsék. Szulovszky János
