Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
1989. április 22., szombat Somogyi Néplap 7 Közelképek Másodéves voltam a kaposvári állattenyésztési karon. Egyik reggel a következő két óra előadóját bemutatva tanárunk azt mondta: úgy fogadjuk, hogy témájában Magyarország első számú szaktekintélye. Vártuk a szigorú, nagytekintélyű előadót, és belépett egy jóságos, nagypapa-külsejű bácsi. Tanárunk a hallgatóság előtt azt mondta: — Tibor bácsi, tied a katedra. Köszönöm. Dr. Kakuk Tibor, a magyar baromfitenyésztés és -itaikarmányozás egyik legnagyobb szaktekintélye háromszor ment el Kaposvárról és ugyanennyiszer tért újra vissza. Még -dr. Guba Sándor hívta először az akkor kialakulóban levő főiskolára. A régi kötődés máig sem szűnt meg. Ma is aktívan dolgozik; hetente Somogyba vonatozik, hogy itteni kollégái között lehessen. Legújabb könyve karácsonyikor jelent meg, s a tavaszi mezőgazdasági könyvhónap során találkozhatott vele a nagyobb nyilvánosság is. Jó ürügy beszélgetésre hivatásáról, sorsáról, kaposvári kapcsolatairól. • — Világéletemben orvos szerettem volna lenni. Érettségi előtt a felvételi lapra is ezt írtam be. De tizennyolc évesen nemcsak a tanulás vágya fűti az embert! Akkoriban találtam rá az „igazira”, szerelmes lettem egyik osztálytársam húgába. Elgondolkodtam: mikor is lesz partiképes egy orvos jelölt ? öt év egyetem, utána még egy év „cselédkönyvesként”. Hát én ennyit nem várok! Szülői tanácsokat is figyelembe véve két hét múlva már az állatorvosira jelentkeztem. Fölvettek. Ez 1942- ben volt. Az „orvosnak lenni” vágy azonban az egyetemi évek alatt, sőt, utána is megmaradt. — Legnagyobb örömömet a gyógyítás adta, s úgy is könyvelt el mindenki, mint akinek a gyógyítás, a klinikai munka a mindene ... 1952-ben történt az első nagy fordulat az életemben : Veszprém megye főállatorvosává neveztek ki. Már az első napokban szembetalálkoztam a legnagyobb problémával: a hatalmas bar omfihull ássál. Nálunk akkoriban próbálkoztak először a baromfi nagyüzemi tartásával és tenyésztésé-* ved, s bizony, mint minden új, ez is számtalan nehézséggel járt. Ezeknek a megszüntetésével kezdtem el foglalkozni, egyik baromfi- tenyésztő barátom segítségével. Az akkori könyvek nem tartalmazták konkrétumokat; csak magunkra, tapasztalatainkra hagyatkozhattunk. Nem volt köny- nyű. Sokat dolgoztunk, de „FELÉLEDT” SZÁNTÓDPUSZTA A XIX. század derekától Szántódpuszta a tihanyi apátság somogyi birtokainak központja lett, ezért számos olyan intézkedés született, amely elősegítette felvirágzását. Abban az időben emelték azoknak az épületeknek többségét, amelyek ma a Siotour kezelésében öt állandó kiállításnak adnak otthont. A hét végétől 9-től 17 óráig látogathatják őket az érdeklődök. Feléledt a puszta. Már a gólya is visszajött a ház kéményére. Ugyanarra a tájra csodálkozhat rá, amely megihlette egykor Csók Istvánt, Szinyei Merse Pált és Bernáth Aurélt; balatoni témájú vásznaik (több más mellett) a kúria nagytermében láthatók. Az írásos emlékekben először 1055- ben említett puszta központi épületének pincéjében a korabeli szőlőtermesztéssel és borászattal kapcsolatos művelési eszközök tekinthetőik meg. Kerti Csaba irodavezető szerint a leglátogatottabb talán a hagyományos paraszti világ értékeit bemutató népművészeti kiállítás; ez a Dél-Dunántúl örökségét tárja elénk. Az esztendőn át a határt járó parasztok szabad idejükben fúrtak-faragtak, „mestörködtek”. A kezük nyomán kivirágzó faragások békésen megférnek a buzsáki és a karádi hímzésekkel, a tulipános láda, a bőrösök meg a fazekasok munkái mellett. Az 1839-ben épült cselédlakás helytörténeti kiállításnak ad helyet. Az úgynevezett közös konyhát sza- badkéményes tűzhely uralja. A földes szobán át juthatunk Pálóczi Horváth Ádámmiak — a puszta valamikori bérlőjének — emlékszobájába. íróasztalán Kazinczyhoz írt levele... A szomszédos szobákban agrártörténeti kiállítás,, a balatoni révhajózás és halászat története, valamint a balatonendrédi csipke talált otthonra. Karámokban nyargalászó lovak, eredeti ruhájukba öltöztetett épületek között visz az út az akváriumhoz, amely a Balaton élővilágát mutatja be. A második világháború éveiben még 40 halfajt találtak a tóban. Ma már van olyan, például az őshonos kecsege, amit csak itt tekinthetünk meg. A lesőharcsa, a tüskés pi- kó, a dévérkeszegek békésen nézegetik a régi korok megmaradt emlékeit: hálókat, varsákat és a kiszáradt bödönhajót. C. A. A tanár visszatérései a vége az lett, hogy az újításaink eredményeket hoztak az ágazatnak, nekem pedig szakmaii elismerést. Egy év múlva már felkértek Békés—Csongrád megye baromfiteniyészitésé- nek irányítására. Elfogadtam. Itt tovább mentem a megkezdett úton, elsősorban az anyagforgalmi betegségekkel foglalkoztam. Nemsokára úgy emlegettek már, mint e terület legnagyobb szakértőjét... Ezután kerültem kutatónak a Vakcinatermelő Intézetbe, a későbbi Phylaxiához. Itt szélesedett az érdeklődésem: már nemcsak baromfival, hanem báránnyal és sertés- sél is foglalkoztam. Ekkor hívtak meg először ide, Kaposvárra, hogy dolgozzak ki módszert a bárányok korai választásához. Valójában ez volt életem második nagy fordulópontja. A módszert kidolgoztuk Veres Lászlóval, és azóta is csak mint „kaposvári módszert” emlegetik a szakmában. Ez az időszak kapcsolt végérvényesen Kaposvárhoz. Három év múltán hiába hagyta el a várost, és azután még kétszer is, mindig visszahúzta valami, amit ő maga sem tud pontosan megf ogailmazni. — A kutatásaimért sok mindent fel kellett adnom. Tíz év alatt átlag kétévente cseréltem munkahelyet, lakóhelyet, és mindannyiszor úgy, hogy többet nem mozdulok. Fát ds ültettem minden házam kertjébe; Amikor a Phyla xia újból ajánlatot tett, hogy menjek ki Marokkóba, vegyem kezembe az ország baromfi- tenyésztését, az számomra erkölcsi és anyagi elégtételt is jelentett, s úgy éreztem, nem szabad kihagyni. — 1977-ibén tértem csak vissza, már Horn Péter hívására. Tanítottam, kutattam, majd 1980-<ban egy évre ismét elkerültem a főiskoláról. Sokáig azonban már nem bírtam máshol. Egy év múltán ismét visz- szajöttem; úgy gondoltam, most végleg. Már dolgoztam ezen az új könyvön, amikor ismét adódott égy lehetőség, Algériába hívtak három évre. Tudtam, az életem utolsó lehetősége; elvállaltam. De ahogy eltelt a három év, már várt újból Kaposvár, ahol azóta is — most már mint nyugdíjas — segítem a fiatalok munkáját. Nem beszélt róla, de szavaiból érezni lehetett: nem mindig saját akaratából hagyta el azt a munkahelyet, amelyet legjobban szeretett. Tüske mégsem maradt benne. Lelkesedése nem lankadt. — Emlékszem, tanszék- vezetőként szigorlatoztait- tam egy hallgatót. A kol- legina nagyszerűen produkált a vizsgán, egészen addig, amíg az adjunktus is be nem jött a szobába. Akkor mintha elvágták volna: egy szót sem tudott szólni. Én biztattam: eddig olyan szépen tudta, hát mi történt, mi a baj? Tudja, Tibor bácsi — felelte —, a Székely tanár úrnál olyan rossz vizsgázni. Ez csak egy példa arra, hogy ott nagyon jó tanítani, ahol a diáknak a tanszékvezető „Tibor bácsi”, az adjunktus pedig „tanár úr”. Hát ezért vállalom a heti kétszeri vonatozást is, hogy olyan kollégákkal dolgozhassam, akiket szeretek. Kilenc olyan könyv jelent meg, amelynek szerzője vagy társszerzője dr. Kakuk Tibor. Most itt a tizedik is, amely egy élet tapasztalatát és tudósát kínálja olvasódnak: a jövő szakembereinek és a már gyakorló állattenyésztőknek. — Míg tanítottam, felismertem : hiányzik egy tömör, jól áttekinthető, köny- nyen használható könyv, a takarmány ozástan témakörből. Régóta jó barátságban voltam Schmidt Jánossal, aki mint mezőgazda jól kiegészítette az élettani-állat- orvosi ismereteimet. Megbeszéltük, és 1983-bam megkötöttük a szerződést. De közbejött Algéria. így csak 1986-ban kerülhetett nyomdába a könyv, és sajnos, két évi^ tartott, míg elkészült. A hallgatók szerint az új könyv nagyon jó, áttekinthető, nem kell egy-egy adatot olyan sokáig keresgélni, mint régen. Minden benne van, amire a szigorlaton szükség lehet. A tanárok szerint is jó, bár még így is meghaladja a kötelező és az elvárható tananyagot; végül is ők döntik el, mit tanítanak meg és mit ugranak át belőle. A nagy mű elkészült, de dr. Kakuk Tiborra továbbra is számítanak a kutatók, az oktatók és a hallgatók is. — Már dolgozom az új könyv javításán, hiszen a tudomány nem áll meg, és naprakésznek kell lenni. Emellett a tanszéken folyó munkákban is segítek, több kutatásban veszek részt mint szaktanácsadó. Odahaza pedig próbálom behozni azt a hátrányt, amibe a gyerekeimnél kerültem — az unokáimon. — Mit tanácsolhatok a fiataloknak? Én olyan területhez nyúltam, ahol köny- nyű volt újat felmutatni és könnyű volt elsőnek maradni. Ma már kevesebb az-3 DR KAKUK TIBOR-DR SCHMIDT JANOS Takarmanyozastan ilyen .szűz terület, nehezebb .^kitömi”, de akiben van elég tudás és lelkesedés, annak sikerül. Mert még mindig — vagy talán újra — nehéz idők járnak a magyar baromfitenyésztőkre. Tojástermelésben még ott vagyunk Európa élvonalában, de a hústermelésben mór van lemaradás. A gond gyökere — szerintem — a nagyüzemi szemléletben keresendő. Még mindig azt számolgatják a gazdaságok, hogy egy négyzetméter mennyi pénzt hoz, és ez visszaveti a termelést, mert a zsúfoltság növeli az elhullást. Ez nem látványos, de ilyen méretekben sokat számít. Farm-méretű családi vállalkozásokban van a jövő, ehhez azonban meg kellene változtatói az egész közgazdasági szabályozórendszert. Ez már nem az én feladatom, de ahol tudom, segítem a kialakulását. Meddig csinálom? Amíg szükségük van rám. — Tibor bácsi, ha vég- zel, légy szíves, gyere át hozzám — nyitott be valaki az ajtón. — Jó; azonnali megyek. Látod? — villant rám a szeme. — Még szükség van rám... Varga Ottó nek velünk a kisimgre, párnákra. A saját örökségünk 20—25 motívum. Már az iskolai tanmenetbe is be kellett csempésznünk megismertetésüket, olyan kevesen dolgoznak tűvel a faluban. 16-an maradtunk, s már csak az foglalkozik Bu- zsákon népművészettel, akinek semmilyen más lehetősége nincs. A faluban azt latolgatják, mi lenne, ha elszakadnának a siófoki központtól. Vajon találnának-e jobb patró- nust, igazi menedzsert a hímző asszonyok? Erre most még senki sem tud válaszolni. — A megyében egyedül mi foglalkozunk népi mo- tívumú díszítőhímzéssel — mondta Széli István, a siófoki háziipari szövetkezet elnöke. — Ez olyan kincs, amit mindenképpen meg kell őriznünk. Sokan a magukénak vallják, de kevesen tettek érte. A szabályozórendszer az élőmunkát sújtja; termékeink árát nem a befektetett munka, hanem a különböző adók, rezsi- költségek alakítják. Ezért nem .közelíthetjük” a fel- vásárlási és eladási árat. Ha a munkabért emelnénk, még drágább, sőt eladhatatlan lenne a buzsáki kézimunka. Mivel a szabályozórendszer faltehetőleg nem változik, törekednünk kél! a gyártmányösszetétel megváltoztatására. Ügy gondoljuk, hogy az alacsonyabb árrésű ajándéktárgyak kínálatát bővítjük. Hajlandók vagyunk áldozatokat is vállalni, hogy a bedolgozók nálunk maradjanak. A kör bezárult. A faluban egyre kevesebben — ősztől várhatóan már csak 8—9-en — varrogatnak majd. Mert 9—11 forintos órabérért dolgoz(tat)ni 1989- ben meglehetősen furcsa — bár biztos van, akinek kifizetődő — dolog. A megnyilatkozások alapján úgy tetszik: senki nem tehet semmit. A buzsáki hímzés sorsa bizonytalan. Czene Attila Mi lesz veled buzsáki hímzés? Veszélyben az örökség A második világégést követően a ma már méltán világhírű buzsáki kézimunka létét erősen veszélyeztette az alapanyagok hiánya. Az „ügyet” — tailán egy, a Szabad Népben megjelent újságcikk hatására — a Dél-balatoni Háziipari Szövetkezet karolta föl. Németh Józsefné, aki a kezdetek óta a szövetkezet helyi vezetője, így vall a 37 évről: — Már csak a nagyon öregek őrizték a hagyományokat. Mivel a szövetkezeti munka abban az időben nem volt népszerű, kilencen kezdtünk. A kutatók azóta kiderítették: olyan örökséget sikerült megmenteni, amely a XVIII. század vége óta létezik. Ekkor építették szláv mesterek segítségével a templomot, és a mesterek a szaktudásuk mellett népművészetüket is a falunak ajándékozták. A hatvanas években magyar és nyugati gyűjtök még a padlásokat is átkutatták, csak hogy eredeti kézimunkához jussanak. Talán ezért is volt nehéz a kezdés. Tíz évvel később azonban már 110 falusi asszony dolgozott a szövetkezetben. — Ma megtalálják számításukat e „hagyományőrzésben”? — Sajnos, kalocsai mintákat és vegyes hímzésű gyermekruhákat készítünk bérmunkában, mert a buzsáki népművészetnek, úgy tetszik, nincs piaca. A legügyesebbek mindössze 180 forintot kereshetnek egy alkotással, s legkevesebb 3 nap kell az elkészítéséhez. Ezért a boltokban 60TT forintot kémek el a vevőtől. Berecz Csabáné, a szövetkezet textilüzemének vezetője Siófokon, elmondta, hogy az utóbbi években az — Nyaranként tele a falu NSZK-beli németekkel. A nem szövetkezetben dolgozók a miénknél is drágább árut és sokszor bóvlit sóznak rájuk az árokparton. Ezzel ugyan rontják a hitelünket, de ez azt is bizonyítja, hogy szükség van a munkánkra. — Boszorkányos, vézós, rátétes hímzés. Mit jelentenek ezek a fogalmak önöknek? — Az igazi buzsáki népművészet alapmotívumai nekünk érzelmileg is nagyon sokat jelentenek. Ezért fáj, hogy más tájakra jellemző hímzéseket készíttetéletszínvonal csökkenése miatt kisebb a kereslet a népművészet, így a buzsáki kézimunkák iránt is. A lakástextíliák nagyon munkaigényesek, ezért a dolgozók magasabb bért szeretnének. Ezt nem tudják nekik megadni, a munka folyamatosságát azonban még akkor is igyekeznek biztosítani, ha a szövetkezetnek ez veszteséget (?) bkoz.^ Tölgyes Lajosné 25 éve a szövetkezet bedolgozója Bu- zsákon. Márciusiban 400 forintot keresett. — Talán azért nem találnak vevőkört, mert drága a kézimunka — mondom.
