Somogyi Néplap, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
8 Somogyi Néplap 1989. április 22., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A z öregember hóviharról álmodott. Ébredés után még sokáig érezte a friss hó szagát, haillani vélte a megvadult szél hu j joga tásait, s a védekező erdő lihegésbe fúló káromkodását. Kikászálódott a dunyha alól, tűnődve nézett az ablakban könyöklő virradat szürke szemébe. Az öregasszony a konyhában sízalonnás tojást sütött, a lábasban már sercegett a zsír, s a száraz erdei gialy- lyal táplált tűzhely ontotta a meleget. Az öregember ivott egy kupica törkölyt, majd kilépett az udvarra és hosszan vizsgálta az eget. Aztán hátraballagott az istállóba, hogy megetesse a lovát. Az istálló tágas volt, sok jószág elfért volna a fényesre kopott jászol mentén, de csak egy ló állt a sarokban. Jó kötésű, egészséges ló voilt, gondosan kefélt szőre fénylett, s ha megmozdult, rengett rajta a hús. — Megjön a hó, Borka — szólt az öregember és friss szalmát hozott alomnak. — Azt mondom, ma vagy holnap véget ér ez a keserves téli aszály ... A ló egykedvűen ropogtatta a szénát, s közönyös oldalpillantásokat vetett a gazdájára. — Megjáratlak — mondta az öregember jókedvűen. — Végigmegyünk az erdei úton, és meg sem állunk a szentgyörgyi templomig. összerakom a szánt, azítán, ha akarod, csengőt is kötök a nyakadba ... Az ég iszapszínű volt, mint egy kiszáradt tó. Az erdő felől mocorgás hallatszott, alig észlelhetően erősödő nesz, mintha heveré- sző szarvasok fészke lődtek volna a száraz bozótosban. Az öregember egy ideig arrafelé nézett, ahol a sók száz hektáros vadrezervátum terpeszkedett, aztán bement a házba. A konyha tele volt a sült szalonna illatával. Lezöttyent a sa- rokpadra, kezébe vette a kenyeret. — Savanyút adjak hozzá? — kérdezte az öregasszony. „ . — Nem kívánom — felette az öregember és elővette a bicskáját. Vágott egy karéj kenyeret, s leszelte róla a barna héjat. Néhány failat után mintegy mellékesen megjegyezte. — összerakom a szánt,, Kató. Az öregasszony nagyot nézett. — A szánkót mondod? — Azt. — Aztán minek? — Köll majd. Ha megjön, a hó. — Hó?! — az öregasz- szony a kötényét babrálta.. — Azfi ugyan várhatod — mondta fakó hangon. — Soha többé nem lesz itt hó, Vendel. Az író előtt vastag viász- gyértya égett,' amit ő — saját belső használatra — „a nyolcvanas évé”-nek nevezett. A 70-es és a 60-as évek gyertyacsonkjai is ott. sápadoztak a vörösborfoltos asztalon, egy szamár- füles jegyzetfüzet és egy „Shaikespeare-osszas” mellett. A jegyzetfüzetet megszokásból hozta magával — írni nem szándékozott többé —, a Shákespeare-t pe* dig azért, hogy az megóvja a' kísértéstől (mármint ha mégis írhatnékja támadna) / nyomasztó nagyságával. ■Az író már régóta menekülőben volt. Egyik nap ■ követte a másikat, s őt nap > nap után láthatták az emberek a szerkesztőségben, a kocsmában és a különböző összejöveteleken, magától értetődőnek tetszett, hogy jelen van, cikket, novellát ír, fröccsöt iszik, kopott farmernadrágot visel és szakálla van, mindenkor azt tette, amit elvártak tőle, magabiztos kifejezéssel az arcán hozzászólt a fontosnak vélt kérdésekhez, szenvedélyesen vitatkozott, mert a róla alkotott „képtői” idegen volt a szenve- délytelenség, a langyos érvelés, neki „lángot illett okádinia”, s éppen ezért azt is megengedhette magának, hogy időnként borközi állapotban alaposan odamondogasson a hígvelejű potentátoknak, közben mintha kívüliről nézte vplna magát, egy másik énje szemével, amely régóta menekülőben volt, amely sebzett vadként tetkintg^tett a bizitos rejtekhelyét kínáló bozótok felé, és kínlódva töprengett... sehogy sem értette, miféle isten vagy ördög manipulálja ... „kinek jó ez, hogy magabiztos arccal sétálok az utcán, hátra dőlök a széken, cigarettázom, koccintok a büfében, cikket írok a szerkesztőségben és közben menekülök, MENEKÜLÖK .. aztán egy nap az íróasztalánál, amikor kezébe vette a ceruzát, hátrahőkölt a meglepetéstől, mert az előtte heverő kéziratlap hirtelen lángra lobbant, s egy pillanat alatt elégett; a fekete pernye szétszóródott az asztalon, a szobában, finom korom rakódott ceruzát tartó ujjai- ra, szakállára, szemöldökére, egy ideig meredten nézett a papírlap helyére, majd eldobta a ceruzát, kirúgta maga alól a széket és lerohant a kocsijához (front van, szólalt meg valaki valahol, valósággal megőrjíti az embert), front, ismételgette útközben, front, és alig várta, hogy ideérjen; két éve vásárolta ezt a kis tömésházat ebben az isten- háta mögötti, Sárszeg nevű faluban, amit bekerített és csaknem elfoglalt már az erdő, a hatalmas vadrezervátum, ahol olyan személyiségek lesnek szarvasra, disznóra, akiknek a neve gyakran szerepel a napilapok első oldalán, no meg NSZK-beli puskások, akik a Mercedes tetején viszik haza a trófeákat; a lövésekre össze -összerándu Inak a sorsukra hagyott házak, a bozótok, cserjék éjszakánként osonnak be az udvarokra, reggelre mindig több van belőlük a portákon, s utánuk mennek a vadak, először óvatosan lopakodnak, majd egyre magabiztosabban sétálnak az utcán, a temetőben, az öreg gesztenyefák között a templomdombon ... Három napja ült az öreg házban, és mindennap elégetett egy gyertyát. Szalonnát evett kenyérrel, hagymával, vörös bont ivott rá, s amikor a kenyere-bora elfogyott, nem volt kedve boltba, kocsmába menni. Szerencsére Kató néni, a szomszéd öregasszony gondoskodott róla: hozott neki kenyeret, vörös bort, Kossuth cigarettát, s időnként főtt étellel is megkínálta. Az ablakot elsötétítette, nem akarta látni a bádoglavór- eget, amely arra ingerelte, hogy ököllel vágjon bele („Shakespeare megtehetné”); nem akart tudomást venni a falakon kívüli világról, bár gyanította, hogy ez lehetetlen t a tömésfalak (akármilyen vastagok is) nem védik meg, átüt rajtuk a merevgörcsbe rándult világ rémületje, „az idő talán egy időnkívüli ötödik évszakba fordult, mely átrendezi a teret”, az agyában néha rideg bádoghang szólalt meg, csontos madarak röpültek neki a kopogós égnek, az erdő mozdulatlan vollt, úgy tetszett, halni készül, s az alig belátható messzeségben pár szál hóvirág emléke hervadozott a szarvasok nyomán ... A szobában a gyalulat- lan asztalon sercagve égtek a sárga gyertyák. Először a hatvanas évek, „szépreményű, eltékozolt huszon- éveim”, majd a nyolcvanasok, „Jágó zászlós, most döbbenek rá, hogy mindig velem voltál, különböző alakban, jelmezben, de mindig ott, ahol én; Jágó vigyorog: miért vagy úgy oda, mondja lekezelő hang- súlllyafl, csak ködösítettem, mindig csak ködösítettem, nem akartam, hogy tisztán láss, ennyi az egész... csak ennyi a vétkem, ha vétek ez egyáltalán! Ködösített... nem akarta, hogy tisztán lássak — máért?! —motyogta az író félálomban, s úgy vélte, fölemeli az öklét... Kopogtak. — Halló! .Falkapta a fejét, és értetlenül meredt a „nyolcvanas évek” gyertyacsonkjára. — Halló! — Nyitom már — szólt berozsdásodott hangon. Feri, a fővadász állt az ajtóban. — Gondoltam, megnézlek, ha már itt vagyok — mondta. Az író örült a vendégnek, kedvelte a fővadászt. — Kerülj beljebb! Mi szél hozott erre? Netán egy dúvad nyomát követted? — A Vendel bácsiék Mariját hoztam Szentgyörgy- ről — felelte. — A Vendéi báosdék Mariját? — csodálkozott az író. — Nem is tudtam, hogy Marijuk is van. — Asszonylány Siófokon. Várandós. Mielőtt lebetegszik, gondolta, megnézi az öregeket. A szentgyörgyi állomáson üldögélt. Elhoztam. Kerültem egy kicsit, de legalább körülnézek a „végeken”. — Jól tetted — mondta az író, és a demizson után nyúlt. — Csak egy kortyot, a becsület kedvéért — mondta a vadász —; kocsival vagyok. — Errefelé nincsenek rendőrök. Az író töltött, aztán rrtfeg- gyújtotta a negyedik gyertyát. — Miért van itt ilyen sötét — pislogott a vadász. Az író nem felelt. — Bevezettethetnéd a villanyt — folytatta Feri. — Egy oszlop elég lenne, azt hiszem. Nyáron el kel majd egy hűtőszekrény is... Ha nem aJoarod melegen ifim a fröccsöt. Bár... isten tudja ... Lehet, hogy mégis johb a gyertya... Italt hűteni meg ott van a kút. Telepakolod a vödröt borosüvegekkel és leereszted. Ahogy apámék csinálták. — Nyár? Hol van az még?! És lesz-e egyáltalán — legyintett az író és fölemelte a demizsont. — Ígyuink még! A vadász a tenyerével letakarta a poharát, ezzel jelezte, hogy nem kér többet. — Te csak igyál — biztatta —, elég jó ez a bor. — Egyszer meg lehet inni — mondta az író, de magának sem töltött, mert most, hogy itt ült a vadász, nem volt kedve egyedül inni. Vadakról, régi vadászatokról beszélgettek. Egyszer- csak Feri hirtelen elhallgatott, maga elé meredt, majd így szólt: — Ne lássak többé szarvast, ha nem esik a hó. — Mit beszélsz? — ké- pedt el az író. — Esik a hó. Gyere és győződj meg róla! Odakint már minden fehér volt. — Fantasztikus — örvendezett az író, és mohón lélegezte be a hószagú levegőt. A küszöbön álltak, és gyönyörködtek a havazásban. — Feltámadt a szél — szólt a vadász. — Még hófúvás is lesz, meglátod! — Legyen — mondta az író. — Azt sem bánom, ha betemet a hó. — Azt azért ne kívánd! — Azt kívánom a legjobban. A vadász nevetett. — Hát ha van elég tüzelőd és élelmed... Erről jut eszembe ... Pár nap múlva eljövök, és hozok valami finomat. Évi majd elkészíti. Most azonban mennem kell. Isten áldjon! A terepjáró pár perc múltán eltűnt az erdőben. Az író a megnyugvás közeledő lépéseit vélte hallani és nyitva hagyta a ház ajtaját. Az ablakot is kitárta, hadd járja át a szobát a felfrissült levegő, majd komótosan végigsétált az udvaron. Begyújtok a kemencébe,. gondolta, és örült, hogy ez a jó ötlet eszébe jutott. A fészerben felvágott égy kosárra való fát (rőzse bőségesen volt a konyhában), s amikor már kellően' kiszellőzött a viskója, nagy körültekintéssel, minden mozdulatot élvezve, begyújtott. Azután rendet rakott a szobában. Eltüntette a gyertyacsonJkokat, letörölte az asztalt, elmosta a poharakat. Az ágyból kivette a szalmazsákot, felrázta, elsimította rajta a lepedőt és megpaskodta a párnákat. Vacsorára fagyos szalonnát evett kenyérrel, vöröshagymával. Megivott rá egy nagy pohár bort és elnyújtózott a paplan alatt. „Szerkesztő úr, édes jó szerkesztő... Ébredjen, szerkesztő úr!”, a kellemes puha kábulat tartott még egy ideig, álmodom, futott át rajta, azt álmodom, hogy valaki dörömböl az ajtómon ..., aztán mégiscsak ki kellett nyitnia a szemét, „valaki tényleg dörömböl és kiabál”, olyan, jól befészkelte magát, olyan jól pihent, hogy minden akaraterejére szüksége volt, hogy megmozduljon, „szerkesztő úr, ébredjen!”, ez a Kató néni hangja, döbbent meg, valami baj történt, uramisten!”; gyorsan ledobta magáról a paplant, fölkapta a nagykabátját, és kinyitotta az ajtót. „Hú a keservét!” Egy marék hóval csapta szembe a szél; „ítéletidő”. A küszöbön csaknem térdig ér a hó. Kató néni kendője behavazva, a szemében riadalom; „mi baj, kedves szomszédasz- szony?!”, jaj, szerkesztő úr, ne haragudjon, hogy fölkeltettem, baj van, nagy baj... elfulladt a hangja, istenem segíts!, suttogta, mondja már!, rémült meg az író, mi történt, talán a Vendel bácsi?!, „a Vendelnek nincs baja» hálisten- nek, de a leány, a Mari lányom ...” az öregasszony lerázta magáról a havat... „szóval a Mari itt van nálunk és vajúdik”, azt akarja, hogy vigyem a lányát kórházba, gondolta az író kétségbeesetten, most meg kell mondjam ennek -a jóságos teremtésnek, hogy az lehetetlen, „Kató néni, aranyom, ebben a hófúvásban az utcára sem tudok kiállni az autómmal, nemhogy Siófokra ...” Nem is köll, szerkesztő úr, így Kató néni, tudom én, hogy autóval most nem lehet... nem is azért jöttem én ide, dehogy, én csak arra szeretném megkérni a szerkesztő urat, hogy kísérje el a Vendelt Szientgyöirgyre a Mózer doktor úrékhoz ... Szánon mennek, az uram máma összerakta a szánt és már befogta a lovat... Azért kell a kísérő, hogy útközben, ha elakadnának, legyen, aki lapátolni segít. Már csak két javakorabeii férfiember van a faluban; az egyik maga, szerkesztő úr, a másik meg a fiatalabbik pásztor. A juhásznak szóltam már, mindjárt jön, talán már itt is van, az •urammal együtt hárman lesznek, ha a szerkesztő úr is elmegy velük ... Megyek, természetesen ... dadogta, és elbizonytalanodott lélekkel állt a hófúvásban; mintha álmodnék, futott át rajta, talán nem is igaz ez az éjszaka, egy szál pizsamára dobott nagykabátban állok itt, és egyáltalán nem fázom, hát lehetséges ez?, a Kató néni is olyan furcsán néz, olyan valószerűtlenül csillog a szeme, dühöng a szél, hordja a havat, én meg egyik lábamról a másikra.., fölveszem a j, vadászbundámat”, a prémes süvegemet, zippzánas csizmáT húzok ... gyerünk, gyerünk... A szán már a kapu előtt állt, egy ember kuporgott rajta, kucsmás, bekecses férfi, a fiatalabb juhász... jó estét!... „benne járunk az éjszakában”. Vendel bácsi, ez a mozgékony kis öregember jókedvűnek látszik, „bej, uramisten, micsoda idő”, jó sok szénát raktam a szánra, mondja és a kezét dörzsölgeti, hóó!, szól szelíden a türelmetlen lónak, „no, szállijon föl, szerkesztő űr, aztán Isten nevében” __az ablakból fényn yaláb esik a hóra, az ablak mögött Mária vajúdik, „csak kényelmesen, szerkesztő úr, akár el is fek- het a jó puha szénán!”, szuroksötét, tomboló hóvihar, az író csak sejti, hogy az erdei úton. haladnak, a ló nyalkában csengő himbálózik, majd meglátják, micsoda ló ez!, az öregember megpróbálja túlkiabálnd a vihart, az út menti fák re- csagnek-ropogmak, „tizenkét éves, almásderes, álmában is ezen az úton jár”, a pásztor ott gubbaszt mellette, a karjával átkulcsolja a térdét, egész úton hallgat és valami megnyugtató szelídség árad belőle, bizonyára ■ halvány, jóindulatú mosoly dereng az ajka körül, gondolja az író, különös emberek ezek a juhászok (ezt Vended bácsitól tudja), kanokul őrzik mesterségük titkait, az utolsó falat kenyerüket szívesen megosztják bárkivel, de a juhászat tudományáról hallgatnak, kérdezheti őket bárki, tsz-elnök, furfangos ku- pec, a birkatenyésztésben nagy pénzt sejtő vállalkozó, ők bizony hallgatnak és titokzatos mosoly szivárványuk az ajkuk körül; most, mintha az őrjöngő erdőből lépett volna ki az útra, a megfeszített Krisztus jelenik meg előttük, szinte tántorog szegény a hófúvásban, „amit akkor elmulasztottam, megemelem a kalapom mélyen”, zendül benne a zsolozsmás Latinovits-hang, ha a „képes fánál’ nem süllyedünk meg, nem lesz szükség a lapátokra,, kurjantja hetykén az öregember és nagy lendülettel keresztet vet. Soha ennél gyönyörűbb utazást, gondolja az író, „csak az a baj, hogy nem tudom megírni”. Kopott térdnadrág, vastag pamutharisnya, bakancs, a gyerekkor fényes hóbuckái közül lép elő Mózer doktor, bőrbekecs, henger alakú táska, drótkeretes szemüveg, alacsony, piros orrú doktor, mindig melegen öltözve, mindig szekéren, szánon, lóháton, motorbiciklin, „legszívesebben lóháton, ugye, doktor úr?”, Mózer doktor, a nyugdíjas körzeti orvos megbillenti kucsmás fejét; valóban, mondja szélfútta hangon, a ló volt az én leghűségesebb társam, lóháton sokszor előbb odaértem a beteghez, mint a halál. Visszafelé már csökken a vihar ereje; kiadta a mérgét, mondja az öregember, nemsokára egészen elcsendesedik; tudja-e, Vendel, mikor született utoljára gyerek a maguk falujában ?,_ az öreg meg- hökken, „nem tudom, doktor úr, sehogy se tudok visszaemlékezni rá, de az biztos, hogy az én unokám itt fog megszületni. így akarta az úristen” Szent- györgyön anyakönyvezik, szól a doktor, de a személyi igazolványába az lesz majd • beleírva; született Sárszegen... Adja a menny- béli uraság, így az öregember, és megállítja a lovat. A doktor lekászálódik az ülésről és besiet a házba. Virradatra a hóvihar elült, és nagy csend támadt. A kopott házakat, kopár kerteket, vén gyümölcsfákat megszépítette a rengeteg hó. Az ég egyre elevenebbé vált az ébredő világosságban. A fák, bokrok mögött őzek, szarvasok füleltek mozdulatlanul. Egyszercsak Kató néni kendős feje jelent meg az ajtóban. — No? — kiáltott rá csaknem gorombán az öregember. — Megvan. — Gyerek? — Kislány. Az öregember arca felragyogott. — Nocsak — mondta át- _ széllé múltén. — Azt mondod, Kató, hogy kislány?! — Néhány bizonytalan lépést tett a gádorban, aztán nekidőlt az egyik oszlopnak. A homlokát a karjához szorította, a válla megmegrándult. Az öregasz- szony összébb húzita magán a kendőt és hunyorogva nézte. Aztán mögéje lépett, és eres, elnyűtt kezét a vállára tette. H ajlott hátú, kucsmás ember, az öregebbik juhász közeledett a ház felé. Ráérősen ballagott a térdig érő hóban. Amikor a fia észrevette, eléje ment. ö is komótos, nehéz léptekkel taposta a havat. Amikor találkoztak és megálltak egymással szemben, a fiatalabb pásztor mondott valamit az öregebbiknek. Az bólintott. Aztán mindketten a ház felé fordultak, és az öreg pásztor megemelte a kucsmáját. Xantus Gyula rajza Szapudi András Téli aszály után
