Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-09 / 58. szám
2 Somogyi Néplap 1989. március 9., csütörtök Megkezdődött az Országgyűlés tavaszi ülésszaka (Folytatás az 1. oldalról) zás lehetőségét. A kormány tanulmányozza a népszavazás előkészítésének feltételeit, lehetséges módját, nemzetközi és egyéb összefüggését. A vizsgálat eredményét a parlament májusi vagy júniusi ülésszaka elé terjesztik úgy, hogy addigra a népszavazásról szóló általános törvénytervezet is — a társadalmi vita tapasztalatai alapján — elkészül, s a képviselők elé kerül. A napirendre tett indítvány vitájában szót kért Szigethy Dezső (Győr-Sop- ron m. 14. vk.), és Király Zoltán hozzászólására reagált. Avar István (Bp., 17. vk.) a kormányfő felszólalásához fűzött észrevételt. Ügy vélte; „nem szabad még egyszer rossz politikai lépést elkövetni azzal, hogy a parlament nem tűzi napirendjére Bős—Nagymaros ügyét, annak bármilyen formájában”. Ezután az elnök határozathozatalra bocsátotta a napirendi javaslatot. A szavazást ügyrendi felvetéseik szakították meg. Végül is a törvényhozó testület az elhangzottak szellemében 337 szavazattal, 7 tartózkodás mellett elfogadta a napirendre tett indítványt. Horváth Lajos ezután javasolta, hogy az 1848—49-es forradalomról és szabadság- harcról március 14-én ünnepi ülésen emlékezzék meg az Országgyűlés, s helyezzenek el koszorút Kossuth Lajos szobránál. Az indítványt — egy ellenszavazattal, négy tartózkodás mellett — elfogadták a képviselők. Az ülés elnöke ajánlotta; ha az ülésszak három nap alatt sem fejeződne be, március 22-én folytassák a munkát. Az Országgyűlés nyolc ellenszavazattal,' egy tartózkodás mellett elfogadta ezt az ügyrendi javaslatot is. ' A törvényhozó testület ezután a képviselői önálló indítványok napirendre tűzéséről határozott. Először Körös Gáspárnak (Bács-Kiskun m., 4. vk.) azon indítványáról határoztak, hogy az Országgyűlés 1989-ben komplex módon tárgyalja meg a lakosság életszínvonalának és élet- körülményeinek helyzetét, annak alakulását. Az indítványt — amellyel a Minisztertanács elnöke is egyetértett — a parlament egyhangúlag elfogadta. Polgárdi József (Pest m., 17. vk.) képviselő azt indítványozta, hogy a Legfelsőbb Állami Számvevőszék jogállásáról, szervezetéről, működéséről készüljön egy koncepciógyűjtemény, s a számvevőszék létrehozásáról szóló törvényjavaslatot még az új alkotmány elfogadása előtt tűzze napirendre az Országgyűlés. Az ülésszak elnöke elfogadásra ajánlotta az indítványt. Az erről szóló szavazás előtt szót kapott Varga Imre (országos lista), Biacs Péter (Bp. 30. vk.) és Antal Imre (Pest m. 19. vk.) — mindhárman az érdemi országgyűlési munkát elősegíteni szándékozó javaslatukat mondták el. E kitérő után folytatódott az egyéni indítványok tárgyalása. Polgári József indítványát többségi szavazattal fogadta el az Országgyűlés. Ezután Bödőné Rózsa Edit (Csongrád m. 3. vk.) és más képviselők előterjesztése alapján a gyülekezésről szóló 1989. évi III. törvény módosítására vonatkozó indítvány sorsáról döntött az Országgyűlés. Horváth Lajos javasolta, hogy azt még a mostani ülésszakon tűzzék napirendre. Az Országgyűlés többségi szavazattal, három tartózkodás mellett egyetértett a javaslattal. Bubla Gyula (Budapest 3. vk.), a Ganz Villamossági Művek központi forgácsoló gyáregységének vezetője több képviselőtársával együtt nyújtott be javaslatot, hogy az Országgyűlés vizsgálja felül az 1988. októberi ülésszakon hozott, a bős—nagymarosi vízlépcső beruházással kapcsolatos határozatát. A soros elnök elmondta, hogy az Országgyűlés bős- nagymarosi ad hoc bizottsága a téma napirendre tűzésével nem ért egyet, s kérte a képviselőket: az Országgyűlés az indítványt ne fogadja el, a témát most ne tűzze napirendre. Bubla Gyula szót kért. Indokoltnak tartotta az építkezés 8—10 évre szóló elhalasztását. Egyetértett azonban azzal a kompromisz- szummal, hogy bízzanak meg szakértői csoportokat újabb tudományos vélemények, tanulmányok kidolgozásával, s májusban felkészültebben vitassák meg a képviselők a beruházás sorsát. Az indítvány második részét azonban — némileg módosítva — fenntartotta; kérte, hogy a nagymarosi gát alapozási munkálatainak folytatásával a vizsgálat lezárásig, a parlamenti döntésig ne okozzanak helyre- hozhatalan kárt az ökológiai egyensúlyban. Elmondta még, hogy az indítványt aláírásukkal támogató 'képviselők: Berdár Béla, Bognár Szavaznak a képviselők március 8-án, az országgyűlés első napján (MTI-fotó — Soós Lajos felvétele) József, Börcsök Dezső, Gregor Péter, Gágyor Pál, Horn Péter,, Juhász Mihály, Huszár István, Nagyiványi András, Szabó Kálmán, Tóth János és Morvay László. Szavazás következett: az Országgyűlés négy ellenszavazat és 36 tartózkodás mellett úgy döntött, hogy a bős—nagymarosi beruházással kapcsolatos kormánytájékoztatót ezen az ülésszakon nem tűzi napirendre. Ezt követően az elnök bejelentette, hogy az ülés megkezdése előtt hét nappal Szirtesné dr. Tomsits Erika (Bp. 22. vk.) egyéni indítványt nyújtott be, ám a házszabályokban foglalt határidő után. Ezért az indítvány napirendre tűzéséről az Országgyűlés március 22-ei ülésén döntenek. Kulcsár Kálmán előterjesztése az alkotmány szabályozásáról Ezután — az elfogadott napirendnek megfelelően — dr. Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter terjesztette elő az alkotmány szabályozási elveit. — Nagy kürültekintéssel kell tehát elemezni a lehetséges célokat és megoldásokat. Van már történeti példánk arra, mik a következményei az ország múltjától, viszonyaitól idegen struktúrák és megoldások átvételének. Ez nem ismételhető meg még egyszer. Elsőrendű nemzeti érdekünk, hogy az alkotmányozás mint konszenzust teremtő — vagy legalábbis kialakulását segítő — folyamat olyan alkotmányt hozzon létre, amely a jövőben a konszenzus fenntartására is képes eszköznek, vagy legalábbis a folyamatos megegyezést biztosító eszköznek bizonyulna. A „történelmi kiegyezést” nem csaK megelőzheti az alaptörvény megalkotása, hanem hozzájárulhat megszületéséhez. Föltéve, ha mindenki kész ebben a rendkívüli felelősséggel járó munkában a felelősségteljes közreműködésre. Az alkotmány jogszabály volta és az ebből adódó következmények segítenek eligazodni egy másik, sokat vitatott kérdésben is: a társadalmi, gazdasági és politikai rendszer jellege, illetőleg e jelleg megfogalmazása problémájának megoldásában, a politikai erők, szervezetek, pártok és az állam viszonyának alkotmányos megjelenítésében is. Ezek a viták ma még nem fejeződtek be, sőt nagyon valószínű, hogy a szabályozási elvekről, a tervezett jogszabályszövegről kialakuló társadalmi méretű vita még sok új szempontot is hoz majd már meglévők megerősítése vagy elvetése mellett. Még egyszer hadd mondjam: nagyon remélem, hogy a társadalmi vita, akár mostani szabályozási elvekről, akár a majdani szövegtervezetről alkalmas lesz arra, hogy széles körű egyetértésre épülhessen az alkotmány e része. Államszervezeti megoldásokra — a legalapvetőbb építkezési elveken túl, mint például a hatalmi ágak elválasztása — találhatók egyformán alkalmazható, jóllehet egymástól jelentősen különböző variánsok is. Társadalmunk karakterét kifejező, az állami tevékenységet irányító elvekben azonban konszenzust kell elérni a lehető legszélesebb mértékben. Inkább kevesebb, de általánosan elfogadott elvet rögzítsünk az alkotmányiban. „A szabályozási elvek” tehát a korábbi, az 1949-es alkotmányhoz képest minőségileg más módon közelítik meg az államot; elválasztják az államot a politikai párttól, úgy rendezik az állam és az állampolgár viszonyát — szakítva a túlsúlyos államfelfogással —, hogy az új alkotmány egyértelműért állampolgárcentrikus legyen. Az állam nem „adományozó”, gondoskodó, paternalista állam, hanem „szolgáltató” állam; az egyén pedig, polgári létéből eredően az alapvető személyiségi és politikai szabadságjogok „birtokosa”. Ezzel a felfogással is illeszkedünk azokhoz a nemzetközi okmányokhoz, dokumentumokhoz, amelyeket 1976-ban a jogrendszerünk részévé tettünk. Az alkotmányszerkesztés formanyelvén ezt úgy fejezzük ki, hogy az alapjogok katalógusa az alkotmányban előrekerül, első vagy második fejezetnek, de mindenképpen az államszervezetet szabályozó fejezet elé. A párt és az állam elhatárolásának több évtizedes • dilemmája, sikertelensége — az alkotmányos hatalom- megosztás rendszerében, mely ma már a pártok és nem az egypárti politikai rendszer alkotmányos intézménye — úgy vélem, sikeresen megoldható. Kialakulhat a társadalmi-politikai és az állami szféra kölcsönös ellenőrzöttsége, más szóval az ellenőrzött, demokratikus hatalomgyakorlás. A hatalom megosztásának régi doktrínáját — amelyet klasszikus formájában csupán a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom elválasztásában és egyensúlyában értelmezünk — négy síkon kell vizsgálnunk és érvényesítenünk. Az első dimenzió a hatalom, általános politikai értelemben. Mennyiben van helye ilyen értelmezésnek az alkotmányban? Ha elfogadjuk, hogy az alkotmány az ország alaptörvénye, hogy csak akkor teremthet konszenzust vagy egyáltalában egyetértést és együttműködést a sokféleképpen differenciált érdekek és az ezekből absztrahálódó politikai felfogásokat, meggyőződéseket „hordozó” társadalmi rétegek, csoportok és szervezetek között, az emberek között, akik az „élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez” való jogaik érvényesítésére törekszenek, akkor egyrészt minden politikai erő számára biztosítani kell a működés lehetőségét, másrészt csak azzal a feltétellel működhetnek, ha nem sértik mások jogait és szabadságát. A politikai érdekérvényesítést és hatalomra való törekvést mindenki számára korlátozni kell. A korlát tehát nem csupán abban a formában állítandó fel, hogy egyetlen, egyébként bármilyen tiszteletreméltó célok megvalósítására tételezett politikai párt vagy szervezet sem kaphat privilegizált helyet az alkotmányban, hanem többről van szó. „A szabályozási elvek” között italálthaitó ama megfogalmazás, amely szerint „az állam egyetlen szervezetének, illetve a társadalom egyetlen szervezetének vagy tagjának a tevékenysége sem irányulhat a hatalom kizárólagos, illetve erőszakos úton történő megszerzésére vagy birtoklására”; nem különben az, hogy „ilyen törekvésekkel szemben mindenki jogosult és egyben köteles fellépni”, ezt a törekvést fejezi ki. A hatalmi ágak elválasztásának és egyensúlyának elve — amely sajnos országunkban és régiónkban lényegében soha nem érvényesült teljesen, így nem gyökerezhet politikai kultúránkban sem. Alkotmányosan működő jogállam számára az állaimhatalmi ágak, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás elválasztása, és egyensúlyuk biztosítása nélkülözhetetlen, s „A szabályozási elvek” ezt következetesen érvényesítik is. A hatalom megosztásának harmadik dimenziójáról kevés szó esik. A három hatalmi ágazat elválasztása és egyensúlya ugyan elengedhetetlen, de mind a hatalomkoncentrálódás veszélyének elhárítása, mind a politikai pluralizmus (amely nem jelszó, hanem mindig is valóságos állapot, még ha létét nem is ismernénk el) következményeinek érvényesítése, mind pedig az egyén jogai szempontjából is fontos a „fékek és egyensúlyok” rendszerének kialakítása az egyes hatalmi ágakon belül, illetőleg ennek biztosítása e hatalmi ágak szervezeti felépítésében. „A szabályozási elvek” — talán nem olyan következetesen, ahogyan sze- szeretnénk, hiszen itt még alternatívák jelennék meg — tartalmazzák az ebből a dimenzióból fakadó követelményeket is. A törvényhozás a népszuverenitás letéteményese ugyan, s ebből fakadó jogosítványai államszervezetünket erősen közelítik is a parlamentarizmushoz, hatalmában három vonatkozásban mégis korlátozott. Egyrészt a népszavazás intézményesítésével, másrészt olyan köztársasági elnöki pozícióval, akit a lakosság választ, végül azzal, hogy az alkotmánybíróság — az alkotmányosság szempontjából — a törvényeket is felülvizsgálhatja. Belső működésében is felmerül azonban további szempontként annak biztosítása, hogy ne rendelkezhessék túlzott hatalommal, főleg hogy biztosíthatók legyenek a parlamenti kisebbség, illetőleg az általuk képviselt lakossági rétegek, csoportok jogai, politikai nézeteinek kifejeződése, hogy a többségi elv ne vezethessen a gyakorlatban visszaélésekre. Ezért merült fel — ismétlem „A szabályozási elvekben” talán nem elég hangsúlyosan — a kétkamarás Országgyűlés gondolata. Sokan, akik az alkotmányozást és a kialakítandó alkotmányt talán túlságosan is a mai politikai viszonyokhoz kötik, és e viszonyokban felmerülő problémák számára keresik a megoldásokat, a kétkamarás ország- gyűlést is ebből a szempontból közelítik meg, helyeselve és ellenezve egyaránt. Ám ilyen konkrét, adott esetben átmeneti politikai helyzetből születhetnek alkotmányos megoldások akár hosszú távra is. A „fékek és egyensúlyok” elve — ha a szervezeti forma és tartalom változhat is — mély politikai bölcsességet fejez ki hosszú távra is, akár nálunk is, ma még előre nem látható helyzetekre. Így ha felteszik nekem a kérdést, hogy mi más indokolhat egy esetleges második kamarát, a protokolláris szompontokon túlmenően, mint a fékezés, akkor a válaszom akár igenlő is lehet. És éppen ebben látom értelmét is, hangsúlyozottan nem vagy nem elsősorban jelenlegi viszonyainkra gondolva. — Arra kérem, tehát a Tisztelt Házat, szíveskedjék ezt az alternatívát is megfontolni, mérlegelni. A második kamara többféleképpen kialakítható, az egyedüli kívánalom, hogy ne az első kamara választására érvényes elvek alapján. Így a jogok pontos körülírásával, az ügydöntő hatalmat mindenképen az első kamarának biztosítva, sok évszázados politikai bölcsesség is kifejeződhet alkotmányozásunk folyamatában. Biztosítandó azonban a hatalom megosztása a végrehajtó hatalom esetében is. „A szabályozási elvek” egyértelműen a köztársasági elnöki pozíció mellett foglalnak állást, s ezt talán ma már nem is kell különösebben indokolni. Mindössze arra hívnám fel a figyelmet, hogy az Elnöki Tanács intézménye nem csupán idegen a magyar jogtól — végtére is nem építkezhetünk és az előkészítés alatt álló alkotmány sem építkezik csak a magyar jogfejlődésben megjelent intézményekre —, hanem az a funkció, amit a legutóbbi időkig ellátott volt idegen, sőt veszélyes, nem kis mértékben lehetővé téve puszta létével is a tekintélyuralmi rendszer működését. Ne feledjük, az Elnöki Tanácsnak az Országgyűlést helyettesítő jogköre volt, s ha volt valami indoka a kollektív jellegének, ez lehetett: ne egyszemélyi államfőben mutatkozó végrehajtó szerv kerüljön a törvényhozói pozícióba. Az imént már utaltam arra, hogy a lakosság által választott köztársasági elnök — a maga ilyen módon megalapozott legitimitásával — bizonyos mértékben jelenthet korlátot a parlamenti hatalom számára. Ahogyan azonban szükség van a korlátra az egyik viszonylatban, ugyanúgy szükség van erre a másikban is. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a végrehajtó hatalom a köztársasági elnök és a kormány között megosztva is tartalmazza, már szerkezetében is . a „fékek és egyensúlyok” ama rendszerét, am'elyre már többször utaltam. A köztársasági elnök természetesen nem lehet „protokolláris” pozíció ebben az esetben, de a kormány úgy véli, hogy nem is ilyen típusú elnöki intézményre van szükség. Egyéb lehetséges jogosítványai mellett — amelyekről „A szabályozási elvek” adnak képet — a köztársasági elnök jelölné ki a miniszterelnököt, aki azonban a parlamentnek lenne felelős, így a parlament is választaná meg (és a miniszterelnök prezentálná kormánya tagjait, akik- nem kinevezését a parlament csupán jóváhagyná a kormány programjának elfogadásával), a köztársasági elnök nevezné ki a bírákat (az alkotmánybíróság tagjai és a Legfelsőbb Bíróság elnöke esetleg elnökhelyettesei kivételével, akiket az Országgyűlés választana), ő nevezné ki a fegyveres erők tábornokait, és ő lenne a hadsereg főparancsnoka is. A végrehajtó hatalom így bizonyos fokig megoszlana a kormány és a köztársasági elnök között, úgy azonban, hogy a kormányzást felelősen a kormány végezné, köz- igazgatási tevékenység irányítású tehát nem hárulna a köztársasági elnökre. A hatalom megosztásának e harmadik dimenziójában felmerül a bírói hatalom belső megosztása is. (Folytatás a 3. oldalon.)
