Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
1989. március 18., szombat Somogyi Néplap ;:.*r V' V* IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS EGY ÉLETFORMA SZENTÉLYE Holdosi József A LÁZADÓ Vecsési Sándor új képeiről A kortárs magyar festészet kiemelkedő egyénisége Vecsési Sándor Munkácsy- dijas, érdemes művész. Közvetlen, őszinte ember, aki küldetést teljesít. A szép, de nehéz gyermekkor emlékeit, a környezet pusztuló értékeit festi meg képein, az érzelmi azonosulás magas- hőfokán. Nyergesújfalun született 1930-ban. s bár az Akadémia elvégzése után a fővárosban telepedett le. Budapest soha nem vált igazi otthonává. Visszajár a régi kedves helyekre, bebarangolja Tolna megye kis faluit. és az év nagy részét Dömsödön tölti. A nagy víz életének és művészetének minden korszakában meghatározó, ihlető erő volt és marad. Régi házak, kis templomok, völgyben meghúzódó települések érdeklik, és a természet védett, ház körüli virágai, vagy a széles horizontú táj, amely az év minden szakaszában más arcát mutatja meg. A Duna és a bíborban vagy sárgában tündöklő táj, az ólomszürke téli égbolt és a szikrázó napsütés minden képén új titkok felfedezésére buzdítja. A címek csak a fogantatás helyét jelzik, és nem jelentenek topográfiai azonosságot. Több emlékből születik meg a kompozíoió. A tornácok, a félárnyékban meghúzódó emberek, az ég felé bámuló gyerekek, az élet és a halál jelenetei álommá szelídülnek az eltűnt időt visszavarázsoló festő érzelemvilágában, aki ezekben a témákban találja meg az egész munkásságát átszövő tartalmat: a tisztaságot, egyszerűséget, az ember formálta környezetet, a tűnő szépségek értékeinek felmutatását. Családjának és felesége rokonainak egykori otthonaiban, Kurd. Tamási vagy Diósberény házaiban, és az ország más tájain keresi meg a motívumokat, amelyek monumentális erejű, sodró lendületű jelenséggé változnak képein. Az embert és a múltat úgy ölelik magukba ezek a képek, hogy esztétikai és etikai igazság lesz a valóságból. „Járom az országot, de itthon küzdők meg a képpel. Nem a konkrét látványt akarom megfesteni, hiszen az megfoghatatlan — mondja. — A természetben csak percekig ugyanaz, amit megpillantok. Jön a vihar, kavarognak a felhők, új hullámokat vet a vízfelszín, azután elcsendesedik minden, kisimul a táj arca, elmegy a felhő, s a nádast már nem borzolja fel a hirtelen támadt szél. Ezt a változást nemcsak az évszakok Sárga falú szoba hozzák, változik a fény, mozdul az árnyék, s velük együtt más lesz a színe a háznak, fának, földnek, virágoknak. Ebben a nosztalgia nélküli élmény-visza- idézésben csak az ember szerepe, jelenléte állandó. Az egykori gyerekpajtások, családtagok, asszonyok, akik az árnyékos ablakok mögött éltek, dolgoztak, szerettek. Az egymás kezét fogó nemzedékek. akik a maguk szegénységében, saját környezetüket a célszerű szépség jegyében alakították, díszítették. Így lettek a házak lenyomatai annak, ami bennük történt. Számomra szentélye, ma már romos és pusztuló mementója egy életformának. Ezt jelentik a Kálváriák is, annak a megszámlálhatatlan lábnak a nyomát, amely a Golgotához vezető utat végigjárta. Könyörgésüket, imáikat is ott érzem a levegőben. Megcsináltam a Magyar falu sorozatot, most pedig a Duna érdekel leginkább. Mert a házakkal együtt eltűnnek a régi látványok ott is. Hiába keresem a táti szigetecskéket, a gazdag vegetációt a partokon, elnyelte őket a mesterséges tó, a kiépített meder. Különös, hogy éppen az ember őrzi rosszul, s hagyja veszni mindazt, amit a festő áhítatos és dokumentatív szemlélettel átemel képeibe. Három és fél évtizedes munkássága e tudatos program vállalását igazolja. Boldog-boldogtalan emberek gyakori és biztos pillérei ezeknek a házaknak, mintha ők akarnák hordani a vállukon értéket mentő szándékkal a múlt örökségét. Ezt festi meg a festő, hogy új képi értékként adja vissza a társadalomnak. A mívesen munkált porták előterében, vagy a nyitott ajtók, ablakok mögött testet öltenek az egykor ott éltek, némán néznek bennünket, arcuk szinte mozdulatlan. Mintha kérdeznének, vagy titkot tartogatnának számunkra. Mint sok jeles falkép alkotója, érthető, hogy Vecsési Sándor táblaképei is nagy méretűek, s a kivágás mindig monumentális. A kisebbek sem nélkülözik ezt a szuggesztív erőt, különböző napszakokban megfestett tornácos képei pedig azt a képi fokozást valósítják meg, amely a nagy sorozatokat, a Magyar falut és a Dunát is — más dimenziókban — létrehozta. Mesteri módon ötvözi a konstruktív formákat a lírai motívumokkal. Az ajtók, ablakok merev vonalait a fény és a mögöttük látszó figurák jelenléte oldja fel, sokszoi csak sejteni lehet, mi történik ott. Máskor az ablak tükrözésével teremt képi feszültséget, visszatartott színek mellé harsány, erős színfoltokat fest. Tájképéin az ég és föld aránya nagyvonalú, a hófehér, a sárga házak, a sziklák vagy a bíborban tündöklő mezők, behavazott nrtdasok — ünneppé emelkednek. A sokszereplős. személytelenebb figurális kompozíciók mellett a lélekbe látó portrék, karakteres arcok bizonyítják a megfigyelés pontosságát Búcsú a kurdi templomtól Öregek ideje az apró részletekben is. „A festőnek szüntelenül munkálkodnia kell, egy kép sohasem igazán befejezett. Én is rendre előveszem a régebbi dolgaimat, kritikus szemmel vizsgálom, s ha kell, újra munkába fogom őket’’ — mondja. Nem is lehet ez másképpen e vallomáserejű, dinamikus festői megfogalmazásban, szubjektív önéletrajzban, amely regény helyett a tényirodalmat valósítja meg, szépséges doku- mentumértókével. Vecsési Sándor új képeit a tavaszi fesztivál alkalmából Sopronban állítják ki. Ragyogó fényár vette körül amikor felébredt. Nem látott semmit, csak a sugarak melengető becézését érezte a testén. Hosszas töprengés után rájött, hogy a mennyországban van, csak az angyalok hiányoznak, vagy azok közül valaki, Akik itthagyták a telepet. Egy éve, tíz éve, száz éve, nem tudta már, mikor. Létező volt számára a hajnal, amikor kiült a kunyhója elé. az esti evés, az asszony, aki a faluból hetente egyszer idebiciklizett, és letette az ajtaja elé a kosarat, amiben kenyér, krumpli, bab, borsó, liszt volt, és zsír kicsike csuporban. Először még kiment elé, később már csak kiszólt neki, hogy él, de egy idő múlva elfelejtette a szavakat, pedig az aszony mintha kérdezett is volna valamiket, amikre csak morran- tott. Aztán már ezt sem kellett, mikor hallotta, hogy az megjött, zörgött valamivel. Most mégis örült, hogy felötlött benne a mennyország képe, és vele a szó, de a Nap megijedve a kiszáradt öreg testtől, mint serdülő lány, akit tiltott játékon kaptak, riadtan visszahúzta a sugarait, és magasra szökkent az égen. ö pedig rádöbbent, hogy kunyhójában, a fából összetákolt priccsen, nyomorúságos rongyaiban fekszik. Nem sokáig kellett a mennyországnak, szomorko- dott. Megrémült ezektől az érzésektől, hiszen már elfelejtette, hogy mi az öröm, a szomorúság. Ki is menekült a kunyhója elé, ahol csa'k az üldögélés van, a maga elé nézés, nincs ég, nincs Nap. nincsenek madarak, csak Ö van az idő megbo- csájtó türelmeként. Zúgást hallott, a hang irányába fordította a fejét, fájdalom hasított belé a mozdulattól. Egy motoros száguldott felé, nagy féknyikorgással megállt előtte. Kopasz, fiatal fiú volt az, fekete bőrdzseki, bőrnadrág volt rajta, ugyanolyan csizma a lábán. Elégedettséggel töltötte el, hogy meg tudja nevezni magában ezeket a dolgokat. Az, ami a fiú derekára volt kötve, ismerős volt neki, de oly hosszú ideig élt a szavak nélküli világban, hogy nem sikerült felidéznie, mi az. Ennek ellenére jó kedve lett, szeretett volna beszélgetni vele. Először is megkérdezni, hogy milyen évet írnak, melyik hónap és nap van, aztán megtudni, hogy mi történt szegénnyel, hogy ilyen fiatalon kihullott a haja. De szavak helyett csak hörgés tört fel belőle. Érezte, hogy folynak a könnyek az arcán ... A fiú meg csak ordítozik, leveszi a derekáról azt a valamit, azzal hadonászik, de mit mond? Üöeeiáooieöee — ezeket a hangokat hallotta először, meg is jegyezte gyorsan. Aztán a többi hangot is felfogta: Bdsttvscg- nyikmtmndmgdgltk! — ha az előzőekhez hozzárakja, megtudja, hogy miért olyan dühös ez a kopasz fiú. Kapaszkodót keresett: az iskola, a tanító, ahogy olvasni tanította őket! Bűd ... tét... ci... ok ... min ... let... egyetlen értelmes szótag felismeréséig sem jutott el, már-már feladta, amikor a kopasz visítozni kezdett, és ez a hang, mint egy hurok, jelentéssel bíró szavakká rántotta össze az addig roncsaiban heverő mondatot: Büdöstetvescigányokmost- mindmegdögletek! — boldogan nevetett, igen, most már érti, csak beszélni nem tud. — Hol vannak a többiek? — üvöltötte a kopasz. A romokra mutatott, és intett, hogy elmentek. Szerette volna magához ölelni ezt a fiút, aki most már biztosra vette, hogy angyal, a mennyországból küldték hozzá, hogy segítsen rajta, elvégre nem mehet úgy oda, hogy nem érti, mit mondanak neki, még azt is megéri, hogy újra beszélni is tud. — Akkor te vagy az utolsó! — nevetett a másik. — Mielőtt megdöglesz, megtáncol tatlak egy kicsit! Gyerünk, vetkőzz meztelenre. Hányszor kellett már az életében parancsra meztelenre vetkőznie: először, mikor nyilas suhancok törtek rájuk, és a jéghideg vízbe hajtották őket, aztán Auschwitzban. Az anyja, apja és a húga gázkamrában végezte, ő megúszta, de nem tudta kitörölni a borzalmakat az emlékezetéből, ezért meg sem nősült, aztán az ötvenes években az ávósok, aranyakat kerestek rajtuk, amik eltűntek a faluból. Mindig úgy érezte, hogy meztelenre vetkőztetik a megbélyegző szavakkal, ezért is mondott nemet a többieknek, mikor hívták, hogy menjen velük új életet kezdeni a városba. Itt legalább nyugalomban élhet, nincs becsmérlő csúfolódás, lekicsinylő szó. És most idejött ez a kopasz fiúangyal a mennyországból, ott sincs igazság! Düh rázta meg a testét. A kő a markában elfért, kitapogatta az ujjaival, éles volt! , — Mi lesz már?! Ne kívánd, hogy én vetkőztesse- lek le! A fejét célozta meg, az vérző koponyával lezuhant a motorról, de felállt, és elindult felé. Most már tudta, hogy amit a kezében ütésre emel, azt régen bikacsöknek mondták, aztán gumibotnak, de ennek vas van a végén ... — Te szemét! — bukott ki belőle, és leköpte az előtte állót. Az eget látta, ami kék volt, színes tollú madarak repültek a vörös színűvé izzó Nap felé. D Törő István Arcunk elől Megfakult kapualjak mögül lépünk a fénybe, szétszeletelte a zaj osztókése az utcát, csobogunk e friss áradatban, jóslatokkal küszködünk, mint koravén kisasszonyaik, s babonaként szédelgünk a tavaszban, akár a kitárulkozó gyümölcsfák örömszerzésre gondolunk — mióta beléptünk, e változó idő folyton hajt előre, szavaktól botladozik a nyelvünk, a sóvárgás beleköltözik a szánkba, s kiénekelhetetlén dalba fog bele — a pillanatba testesültünk, s tengert kereső tekintetünk megfogta a tavasz, jönnek a kiátkozott évek, füvek nőtték be az utat a Golgotáig, lomhán csapódunk, zajtalan életünk senki sem tartja számon, de kitörve a gyűrűből, mint hajtők közül a vad, s menni! mindegy hogy merre; a testnek is van öntörvénye, mely összerázhat, akár a földrengés, örökké magunkat,keressük titkolózó homlokok mögött, a kipattanni készülő rügyek mögött, asszonyok ruhadarabjai mögött, a megérinthető valóságban. . Fehér Zsuzsa Bényei József JÁTÉK Dobozban krampusz Nyelve vér Én félek jobban Ö vacog Kényszerű póz Most játsszuk ezt Egyszer még meggyógyulhatok Búgócsigám mert sohasem volt Most a végtelen pöröghet Gyöngyöz a sötétség fala Könnyek asszonyom könnyek "könnyek Fakutya száguld vas-szigonnyal Tavunk tágul óceánig Játsszunk hát Nádas fűzfasor Szememben a tér virágzik Reménynek tán nem is kevés Lapulni búzavirágban S játszani hogy a fényeket Láttam láttam újra láttam Hazudjunk együtt asszonyom Hazugság reményre szédít S mackók kutyák torz krampuszok A könyvet majd összevérzik
