Somogyi Néplap, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
8 Somogyi Néplap 1989. február 18., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS „Zenével többet lehet kifejezni” Róz$a Pál zeneszerző a Gélemről és az operáról Jancsó Miklós új filmjében filmtörténeti témához nyúl: a prágai Gólem legendáját dolgozza föl, méghozzá az opera műfajában. Az új opera zeneszerzője Rózsa Pál, aki az utóbbi években mind több darabbal jelentkezik a hazai és a külföldi zenei életben. Vele beszélgettünk a készülő filmről és zeneszerzői munkájáról. — Jancsót eredetileg egy külföldi producer horrorfilmre akarta felkérni, de ő erre nem vállalkozott — mondja a komponista. — A témából mást akar psinálni. Számomra ez éppúgy nem meglepő, mint műfaji választása, hiszen tudom, hogy a zenének eddig is nagy szerepet szánt filmjeiben, sőt Olaszországban operát is rendezett már. A Gólem szinopszisa voltaképpen készen volt néhány éve: az elmaradhatatlan alkotótárs, Hernádi Gyula Frankenstein című regényének egyik epizódjáról van szó. Ebből Ko- pányi György készítette el az opera szövegkönyvét, én a zenei anyagot írtam. — Az operafilm számára milyen lehetőségeket rejt az említett téma? — A Gólem legendája összefonódott az európai zsidóság viszontagságos történetével. Az üldözés, az elnyomás, egy kisebbségi népcsoport és a hatalom viszonyának problémája drámai mű számára fontos mondanivalót kínál. Ezenkívül nagy szereplehetőség olyan kitűnő operaénekesnek, mint Polgár László, Gulyás Dénes, Gáti István, Csengeri Adrienne, Tóth János, Gregor József és mások, akik közreműködnek majd a filmben. Ezért is vállalkoztam örömmel a feladatra. — Nem érzi úgy, hogy az opera csillaga leáldozóban van? A műfajt már temették, illetve szerették volna eltemetni. — Tudom, hogy zenei tekintélyek, mint például Pierre Boulez is, arról beszéltek, hogy föl kell robbantani az operákat. Én azonban úgy vélem, a közönség szereti a műfajt, és nemcsak annak klasszikus darabjait, hanem az újonnan születő műveket is. A különböző kulturális-zenei intézmények éppen ezért szorgalmazzák az új műveket, támogatják, ösztönzik a szerzőket. Az eredmény sem marad el: filmen, televízióban, színpadon egyaránt reményteljes produkciók születnek, nálunk is. Gondoljon csak Bozai Attila, Szo- kolay vagy Vajda János alkotásainak sikereire. Vajda művét, a Mario és a varázslót nemrég a televízióban és az Operaház színpadán is láttuk. Mindez talán amiatt alakul így, mert a zenével és az énekkel olyasmit is ki lehet fejezni az életből, az emberi érzelmekből, ami prózában sohasem lehet teljes. S nemcsak Mozart, Puccini, Verdi vagy Bartók, Schönberg, Sztravinszkij idejében volt így, hanem ma is. — Nem ez az első operája. — A műfajban teendő első lépésre Kafka „A per” című regényének élménye 'indított. Josef K. énekmonológjával egy olaszországi pályázaton második díjat nyertem. Kopányi György Profán trió című darabja alapján ugyancsak egy énekesre, noha több szólamban komponáltam a másik operámat. Megzenésítettem Babits verses drámáját, a Lao- dameiát is. Az utóbbinál különösen inspirált egy drámai szoprán szerep kibontásának lehetősége. Rózsa Pál — ön nem végzett zene- művészeti főiskolát. Okozott ez nehézségeket abban, hogy a zenei életben, elsősorban itthon elismertesse magát? — Nem mondhatnám, hogy különösebb akadályt jelentett volna, bár előfordult, hogy szóvá tették a hátam mögött. Műveim megítélésében, elfogadásában nem játszott szerepet. ,— Mi az eredeti szakmája? — Vegyész vagyok. Tizenhat évig dolgoztam mérnökként, aztán egy ideig tol- mácskodtam, végül a Zeneműkiadónál korrektori állásom volt. — Most már „szabadúszó”? — Igen, zeneszerzőként több időre volt szükségem. A jogdíjaim is elérik azt a mértéket, ami a megélhetéshez nélkülözhetetlen. — Ezt a beszélgetést nehéz volt időben egyeztetni, mert sokat van külföldön. Utalt rá, hogy nemzetközi versenyen sikerrel szerepelt az egyik műve. De nem ez volt az egyetlen. — Darabjaim közül több is részesült már elismerésben. Legutóbb a nyáron nyertem első díjat egy olasz- országi zeneszerzői versenyen. Torinói kiadónál jelenik meg'a partitúrám, a művet pedig a jövő nyáron Perugiában adják elő. Remélem, ezen a bemutatón én is ott lehetek. Érdekel, hogyan szólaltatják meg a darabjaimat. Ebből a szempontból nemrég élményt jelentett a világzenei napok keretében • a Hongkongban rendezett hangversenysorozat, amelyen Dubrovay László kollégám elektronikus művével együtt az én kamaradarabomat is bemutatták. — Hogyan fogadták a magyar darabokat? — Kedvező volt a fogadtatás, s ebben közrejátszott a színvonalas megszólaltatás is. Rögtön felkérést kaptam egy japán zongoraművésznőtől, hogy írjak számára új darabot. — Mint zeneszerzőnek, mi a kedvenc műfaja? — Az operaírás mellett legszívesebben versenyműveket komponálok, és szeretek. variációsorozatot készíteni akár saját, akár más által írt témára. Eddig nyolc versenyművet írtam különböző hangszerekre. Az ösz- szes hangszert szeretfíém így kipróbálni. — Lakótelepi lakásában beszélgetünk. Azt hiszem, ez a környezet nem éppen ideális a csendet, koncentrációt igénylő komponáláshoz ... — Engem a külső körülmények sohasem zavarnak. Még utazás közben, ha úgy adódik, repülőgépen is tudok dolgozni. Belső hallás alapján teleírok néhány ol dalt, aztán itthon ellenőr zöm zongorán. Csak ehhez használom a zongorát, mert egyébként be kell vallanom nem játszom valami jól. Eredetileg hegedülni tanultam. Varsányi Gyula Vukán György „Derby” című táncdrámáját — amely McCoy- nak „A lovakat lelövik, ugye” című regénye alapján készült — a napokban mutatták be az Erkel Színházban. A koreográfus-rendező: László Péter. Képünkön Hágai Katalin és Szilágyi Gyula. (MTl-fotó — Földi Imre felvétele) JASPER GYULA TAVASZT LEHELT Tavaszt lehelt a szád, s általad szőttek át fényes sugarak. Most nem tudom, hogy NAP voltál , vagy csak annak mutattad magad. Mindegy... A titkok úgyis megmaradnak, mint rejtett árnyék vagy ragyogás. Te fénybe öltöztél szememben, tavaszt lehelt a szád. 1944 PÁPA Katonák vonultak a házunk előtt. Gyermek voltam, úgy négyéves. Bámultam őket áhítattal, hisz fapuskámmal én is lőttem. Talán, mert ilyenkor a nagyoktól virágot kaptak, az árokszéli füvet marokszám téptem s osztogattam. A katonák mosolyogtak — szinte éles a kép, látom, amint fűcsokraim tűzik rettegő szívük fölé. Győri László KÉRELEM Virág leéri visszakéri adnom vissza nem lehet visszatűzném újra mégis tűznöm vissza nem lehet Virág adta visszakéri kötnöm vissza nem lehet jön a szél és messze tépi mért is adnám vissza azt ő is kapta mit a szél visz felhőből a permetet az se újra könnyen égi csak ha élőt megszakaszt oly ijesztő visszaadja visszaadja éri kár zörgő kóró szél szalasztja könyörögnünk érte kár zsúfolata új tavasszal sárral elteljesedés háló csörren úszva gazzal telése tükörbe vész könyörögnünk nem lehet könyörögnünk nem lehet borulásunk új tavasszal salátafejesedés Két életkép A belváros egyik szűk mellékutcáján cipeltem haza a bevásárlószatyrot, amikor kikanyarodott elém a járdára egy fekete eb, póráz nélkül, utána rögvest egy idősebb hölgy. A kutya, mint egy spanyol őrült bikája, feldobja a farkát, hegyezi a fülét, elö- redúgja az orrát, és szaglász. A fal felé húzódom; kigondolom a harci taktikát. Ha balról jön, jobbal rúgok, ha jobbról jön, a szatyorral ütök ... Már csak három lépés, aztán kettő . . . Megáll. Az orrli- kait mozgatja, tágítja a' viadal előtt. A lábam rúgásra készen ... Megszólal a dáma: — Ne féljen, fiatalember, a kis Árreformom be van oltva elveszettség ellen! Ekkor, a nyilván jobb falatokhoz szokott Árreform, elfordította a fejét a szatyorban illatozó szája Iádéról és friss kenyérről. Hátralépett egyet, vak- kantott kettőt, előrelépett kettőt, vakkantott egyet, majd minden átmenet nélkül átszaladt a másik oldalra egy fekete macska után, de az hirtelen eltűnt egy kapu mögött. Szerencsés -volt tehát a kibontakozás, bár .. . Később megtudtam, hogy a macskát Bérreformnak hívják ... Nekimegy a presszó félig nyitott ajtajának. Pedig előtte jól becélozta: egy helyben imbolygóit, és a szemeit forgatta. Aztán bebotladozott a pult elé. — Hallja, maga már megint itt van?! Nem szolgáljuk ki, menjen innen hazafele! — Én csak ... szó... szomjas vagyok. — Ittas embert nem szolgálunk ki! — De nekem... nini csak, ihol-e ... ,a pízem ... — Menjen szépen hazafele; nem érdekel a pénze. — Nem érdekli?!... A píz??? Hehe... Ja, ídes- anyám! Hova kerültem? Milyen ország ez? En tényleg berúgtam... Saiga Attila Szabados János: Zselici tél Ti ott, vidéken ... Már nem is tudom, mit mondtam budapesti ismerősömnek, amikor olyan mozdulattal, mint amilyennel a karmester leinti a szólamot, félbeszakított. Talán azt mondtam, hogy vidéken ki- . sebbek a bérek s drágább a megélhetés vagy hogy már nálunk is nagy a benzinbűz, a zaj. Ismerősöm a címbeli mondattal szakított félbe, de talán, hogy elvegye annak élét, nem fejezte be. így rejtély marad az is, amit ő akart mondani. Talán azt, hogy „jó dolgotokban azt sem tudjátok, mit csináljatok”, hogy „nem vagytok úgy agyonhasználva, mint a pestiek”. Mindenesetre a mondatkezdő megszólítás megragadt bennem, mint ama tüske a köröm alatt. Valóban: hogyan is vagyunk mi itt, vidéken? Nos, mi itt, vidéken is részesei vagyunk azojtnak a változásoknak, amelyeknek az egész ország. Megtartottuk a városi és a megyei pártértekezleteket. Üj vezetőket választottunk, ahol kellett, és ahol lehetett. Feltártuk feszítő ellentmondásaink egy részét. Mindez nem ment zaj nélkül. Sokat olvashattunk az országos lapokban is a vidéki élet eseményeiről. Olyannyira, hogy az itteni polgárok már-már azt kezdték emlegetni, hogy pikkelnek rájuk az újságírók. Pedig ha egy kicsit jobban körülnéznek, láthatják: nemcsak itt, a mi vidékünkön, hanem ott, a ti vidéketeken, szóval másfelé Js voltak botrányok, olykor kísértetiesen megismétlődő esetek. Itt a tanácselnök, ott a párttitkár... Itt téglát kaptak kedvezményesen, ott nyílászárót, azaz ajtót és ablakot. Itt a fiú építhetett oda, ahol a madár sem járhat, ott a lány kapott tanácsi bérlakást egyedülálló létére. Itt a fiatalok szervezete hágott a reprezentációs kereten fölüli pénz nyakára, ott az idősebbeké. Itt nemlétező mezőgazdasági tevékenységre vettek fel nagyon is létező kamatmentes hitelt, ott a sertések holt Ielkeire élő támogatást. Itt libában utaztak, ott pecsenyebárányban. Két dolog volt ugyanaz: a vadászat meg a foci. Mi itt, vidéken belekerültünk a bundaügybe is. Sajnos, mi itt, vidéken nem nagyon gondoltunk ezekkel a párhuzamokkal. Elfeledkeztünk arról, hogy a fővárosban is volt korrupció, vesztegetés, jogtalan előnyök igénybe vétele, voltak kisebb-nagyobb bűnök. Nálunk megvették a bundameccset, amit Budapesten eladtak. Száz szónak is egy a vége: mi itt, vidéken nagyjából éppen úgy éljük napjaink zaklatott történelmét, ahogyan a fővárosi lakosok. Persze nemcsak negatívumok voltak itt; megcsináltunk egyet s mást. Például már mi is élvezhetjük saját televíziónkat. Igaz, egyelőre csak két-három órát hetente, de ez olykor előny is. Egész nap ad viszont három műholdas csatorna. Mi itt, vidéken több program közül választhatunk, mint a pestiek többsége. A műsorokat nem nagyon értjük, mert kevesen tudnak angolul és franciául, de hát ezzel Budapesten is sokan így vannak. Megjelent a helyi rádió is, szintén szerény adásidővel, de hát valahogy csak el kell kezdeni, lesz az még bővebb is. Teljessé vált a helyi sajtó szentháromsága, az újság, a rádió és a televízió. Az írott sajtó meg szinte megsokszorozódott. Még alig egy-két évet tudhat maga mögött a nehezen kiharcolt városi lap, már versenytársa is akad, s egészen könnyen engedélyezték. Mindössze néhány milliócs- kát kellett összeszedni. Nem, nem vállalati mecénásoktól, hanem részvényesektől, akik némi haszonra is szeretnének szert tenni a glasz- nosztyból, nagyon helyesen. Megjelent a pluralizmus szelleme itt, vidéken is. Az alternatívok, fideszesek, tu- doszosok, egyéb eszesek és oszosok gyűléseket, sőt tüntetést is tartottak. A karsztvizeken keresztül kapcsolatba kerültek a Duna-körrel is, noha Bős—Nagymarost messzebbről figyelik, mint a fővárosiak. A hétköznapi lét problémái itt, vidéken is léteznek a háztetők alatt. Itt is többet dolgoznak az emberek, mint nyolc óra. És az ugyan igaz, hogy itt a vidéki szövetkezetekben (is) terem a hús, a búza, és a zöldség, de ettől még nem jutunk hozzá olcsóbban. Sőt! S hiába van háztáji, a vidéki téeszek dolgozói nem mind ott termelik meg a levesbe valót, hanem ugyanúgy boltban veszik, mint a fővárosiak; furcsa módon drágábban. A politikai és egyéb divatot mi itt, vidéken nem követjük olyan frissen, mint Budapesten követik. E eleganciánkat sem sT vegyesvállalati úréhoz vagy hölgyéhez hasonlítjuk, aki minden második hetét Bécsben tölti, hanem egymáséhoz. Nem is jön olyan gyakran a szánkra a sóhajtás: Menynyivel jobb lenne, ha nem itt, hanem Párizsban, Londonban vagy Los Angelesben dolgoznánk. Hányszor ennyit keresnénk? Egyszóval nem vagyunk mi alapvetően más emberek itt, vidéken, mint „fönt”. (Ez a - fogalom sem veszett még ki a nyelvhasználatból!) Az a tény, hogy a január 9-i áremelések ellen a szakszervezetek megyei tanácsai közül nehá- nyan testületileg tiltakoztak, legföljebb arra enged következtetni, hogy itt kevesebb alkalmuk van az embereknek arra, hogy fizetésüket valamilyen más forrásból kiegészíthessék. Kevesebb az alkalom másodállásra, mellékfoglalkozásra és más, munkaviszonyon kívüli tevékenységre. Csak egyet szeretnénk: ha azt a bizonyos legyintő, leintő kézmozdulatot, s a címben idézett szóbeli kíséretet minél kevesebbszer kapnánk meg... Gőz József
