Somogyi Néplap, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
1989. február 18., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS SZAPUDI ANDRÁS LÁTOGATÁS Tóth Dénes, a csömeszar- vai hanyőr apám barátja volt. Ö szerezte be annak idején vadőrnek, ő találta meg arcra borulva, holtan a Király-tó közelében. És ó hozta haza szekéren. Dénes bácsi és felesége, Bertuska néni tartottak . keresztvíz alá, és nemcsak engem, hanem a testvéreimet is. Amikor belépünk a tanyaudvarra, Bertuska nénit pillantjuk meg. Az istálló felé tart egy ölelésnv.i szénával. Észrevesz bennünket, de nem ismer meg rögtön. Megáll az istálló küszöbén, hunyorogva, bizalmatlanul fürkész a szénanyaláb mögül. — Én vagyok, keresztanyám, Varga Edit — mondom jó hangosan. — Szűz Mária! Hát te vagy az? No nézd csak! — Ez itt a férjem — mutatok Sanyira. — Isten éltesse ... Jaj, ha tudom... — beszalad az,is- tállóba. — Máris megyek — kiált vissza, és néhány másodperc után a kendőjét igazgatva, a kötényét verdesve ismét megjelenik. Megölel, megcsókol, Sanyival kezet fog, és még egyszer mondja: Isten éltesse! — Ne magázzon engem, Bertuska néni — nevet Sanyi, és gyorsan megcsókolja. Keresztanyám boldogan szabadkozik. — Ö, fiam, nem érdemiek én ilyen tiszteletet.— De hiszen rokonok vagyunk, nem igaz? — Igaz. A komaság rokonság . .. Erről jut eszembe: megvolt-e a lakodalom? — Megvolt — mondom. — Szép lehetett a menyasszony ... — Agos Erzsi? Mondjuk rá. — És ti jól mulattatok-e? — Hát... eltelt az idő. Egy kis zavar látszik az arcán. Persze, jut eszembe, Ágo- sékkal ősidők óta haragban vannak. Valami szénalicitán különböztek össze a férfiak, isten tudja, milyen régen, talán még negyvenöt előtt. Azóta sem beszélnek egymással. — Megjött keresztapád — rebben az asszony kendője, és orgonavirág-szemében az izgalom jele villan. Az öregember nem néz a feleségére, nem is köszön neki. — Hoztatok-e kóstolót a lakodalomból? — kiált le a szekérről, virágos arccal. — Erről bizony megfeledkeztünk — restelkedem. — Ne búsulj, ittam már a mennyegzői borból a vőlegény jóvoltából. Asszony, van-e még a demizsonban? — Van. Hogyne volna. Van itthon bor. — De én azt kérdeztem, amit István hozott. — Abból is van. — Nahát! — lekászálódik a szekérről, nyújtózik, s nehézkes, sántikáló járással jön felénk — A férjem — mutatok Sanyira. — Isten éltessen! — Megszorítja, megrázogatja a kezét. Engem megcsókol, és mosolyogva nézeget. Kevés a hús rajtad — mondja —, de azért szép lány van. — Nem lány, hanem menyecske — nevet keresztanyám. Szénaillat lengi be a tanyaudvart. A Rábca túlsó partjáról átinteget az alkonyat. Fél óra múlva sötét lesz. Az öreg hanyőr beköti a lovat, cigarettára gyújt, és azt mondja: — A jövő hónapban beköltözünk. Megrezezn az udvar, a porta. Az öreg fák megin- ganak. A szabad Hány mélyén feltámad a szél, s egy szempillantás alatt itt terem. — Hetvenöt éves vagyok, az aszony hatvankilenc — mondja keresztapám, és szét(Részlet) tárja a karját. Mintha mentegetőzne. — Fáj a lábam, gyöngül a szemem. Megöregedtem. — Mi lesz a házzal? — kérdi Sanyi. — Hát, új lakó nem lesz benne, az biztos. Ki jönne ide? A ház elég réginek látszik. A falakon sok a repedés. — Gyermekkoromban már megvolt — mondja az öregember. — Abban az időben egy Varga Sándor nevű hanyőr lakott benne. Sokszor láttam vadászatokon. Hajtottam is neki. Akkor nem gondoltam volna, hogy én leszek az utódja. Füstöl, és nézi a házat. — Azért sajnálnám, ha eltűnne a föld színéről — mondja. — Sokat költöttek a csornai házra? — kérdezem. — Hát bizony elég sokat. Vagv százezret. — Ejha! — Olyan, mintha most épült volna. Még istálló és köllött. — Városban istálló? — Elfért a telken. A lovat ugyanis magunkkal visszük. — A Linát? — Ez nem a Lina, akit te ismertél. Az, szegény, két éve elpusztult. Nem bírta világra hozni a csikaját. Vátyolos a hangja, a szeme. — Sajnálom —■ mondom. — Okos ló volt. Szuroksötétben, úttalan utakon is hazavitt bennünket. Az öregerrvber bólint. Egy kicsit elméláz, arcát a folyó felé fordítja. Talán lódobogást hall a híd felől. — Ez is jó ló — int az istálló felé. — Már megtanult mindent. Tudja, hol érdemes megállni, és ha elbóbiskolok, hazahoz szépen. Gondoltam, magammal viszem a városba, és néha kijövök vele. — Most van-e kutyája? — Még fiatal, tanítgatom. A konyhában ég a lámpa. Bertuska néni bort tett az asztalra meg poharakat. Az öregembernek füles pohara van, ezt szokta meg, neki csak ebből ízlik a íröccs. — Gondol-e még a vaddisznóra? — kérdezem, mert évekkel ezelőtt arról volt híres, hogy az útjain szelídített vaddisznó kísérte. Malac kora ótá ,nevelte; sokan akarták megvenni tőle jó pénzért, de nem adta. Az állatkertnek szánta, ingyen. Azután valaki lelőtte. Legyint: —' Legény korom óta- puska van a kezemben, de a lelőtt vadnáj mindig jobban szerettem az élőt. — Mostanában lőtt-e valamit? — Legföljebb kóbor macskát. Behasadt a sarkam, nemigen tudtam járni. Sokáig beszélgetünk. Vadakról, halakról, áradásokról, emberekről, akik felfeltűnnek a tanya közelében, meg olyanokról is, akik már sohasem jönftek többé. — Szar az élet, ha az ember megöregszik — emeli keresztapám a füles poharát. — Minden megváltozik, minden keserves. Néha, mintha más ember szemével nézném magamat, csak csodálkozom. Hát ez lett belőlem?! És ilyen gyorsan?! Mintha tegnap hajtottam volna uradalmi vadászatokon. Pedig hajtó csak gyerekkoromban voltam. Mint egy-egy évszak, olyan hamar elment a gyerekkor, a legénykor, a férfikar. Az öregség meg akár a csiga. Ezek a csontfájásos esztendők telnek el a legnehezebben. Nem így van, asszony? Bertuska néni finom ezüst- leie előbukkan a homályból. — Hát, tudod Dénes, azt hiszem, teneked igazad van — mondja. — De én úgy voltam mindig, most is, meg fiatalasszony koromban is, hogy minden áldott napom nehezen telt itt a tanyán, de csak addig, amíg te, Dénes, haza nem jöttél. És bizony, több olyan nap volt, amikor sötétedés után jöttél, mint olyan, amikor világosban. És én hiába dolgoztam reggeltől estig, hiába volt itt mindig az a rengeteg állat. Sohasem tudtam magam annyira elfoglalni, hogy eszembe ne jusson, menynyire egyedül vagyok. Az öregember mereven ül, egy ideig nem szól. — Aztán a Hány sem a régi már — mondja kis idő múlva. — De nem ám! Isten tudja, mi az oka, de valami baja van, az biztos. Megérzi az ember. Nem hiszem, hogy jót tett neki az a sok csatorna, amit az utóbbi évtizedben belevágtak. A Hanv az Hány. Annak nem köll a kukorica meg a glédába állított nyárfás. Megtermi muszájból, kölletlenül! Mert az csak azt szereti, amije mindig volt. Amióta világ a világ. Nem szólok. Sanyi is hallgat. — Szóval a jövő hónapban beköltözünk — sóhajt az öregember. A hirtelen ránk szállt csendben hallani lehet az ablak alatt vetkőző rózsafák finom neszeit. — Itt alusztok, és holnap majd hazaviszlek benneteket kocsival — áll föl az asztal mellől keresztapám. Álompuha derékalj, ropogós, fehér lepedő, dunyha. — Vagy inkább paplannal takaróztok, kedveseim? — A dunyha, meleg lesz — véli Sanyi. — Én inkább pokrócot szeretnék. — Még mit nem? Az kellene, hogy lópokróc alá dúg- jam a vendégeimet. Holnapután az egész falu azt beszélné, hogy a Berta néniteknek még tisztességes ágyneműje sincs. Itt van két pehelypaplan. Még egyiket sem használtam. — Köszönjük, keresztanyám — mondom — félig már levetkőzve, és gyorsan megcsókolom. Átölel, megsimogatja a hátamat, a karomat. — Milyen szép vagy, kislányom — mondja halkan, és elered a könnye. Újra megcsókolom, s most már az én szemem is köny- nves. — Jó éjszakát, keresztanyám! — Jóccakát, kedveseim! — Kezét csókolom — köszön Sanyi a paplan alól. Bebújok az ágyba, élvezem a kaszálószagú csendet, amely a nyitott ablakon árad a szobába. Egyszer csak lövés dörren. Fölkapom a fejem, s egy pillanatig éles fényben látom a magas, vadőrruhás férfit, amint hirtelen megfordul, majd elvágódik a fűben. A kétcsövű puska leesik a válláról, kalapja elgurul. Bokorzörgés, fojtott hangok, sietős léptek. Valaki lémpát gyújt. Fölülök az ágyban, az arcom csupa könny. ,,Apu meghalt” mondom. A lámpa közeledik, mögötte földig érő hálóingben anyám. „Apu meghalt”, mondom hangosabban, és ömlik a könnyem. „Mit beszélsz, kislányom?!” Anyám arca nyúlós sárga a lámpafényben. „Meghalt. Megölték.” „Rosszat álmodtál. Aludj szépen!” A lámpa lassan el- imbolyog az ágyamtól. „Apu meghalt”, sikoltom. „Mindjárt leöntelek, ha nem hagyod abba!” Nem hagyom abba. Anyám a szájamra üt. Sikoltok. „Megállj, hozom a fakanalat”, dühöng anyám, és indul a konyhába. Ebben a pillanatban megzörgetik az ablakot. Anyám megáll a küszöbön. „Ki az?” „Én vagyok, Tóth Dénes”, hallatszik tompán keresztapám hangja. Anyám nem mozdul. ‘„Valami baj van?” A hangja remeg. _ * „Öltözz föl, és gyere ki. István megsebesült.” „Jézus Mária, Szentjó- zsefj” „Gyere ki, Jolán!” Ülök az ágyban, a visítás a torkomon akadt. Odakint össze-vissza léptek, nagyanyám távoli sikolyaj hirtelen feltörő zokogás és recsegő férfihangok. Üj szereplők mutatkoztak be Delibes „Sylvia” című • balettjében az Erkel Színházban. A képen: Hágai Katalin, Eichner Tibor és Balaton Regina Zene, tánc, képzőművészet A BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁLON Nem túlzás a 10 nap, 100 helyszín, 1000 esemény mondatfüzér, amellyel a budapesti tavaszi fesztivált reklámozzák. Kiemelkedő kulturális események teszik jelentőssé a március 17—26. közötti tíz napot. Hetvenhá- rom koncert, huszonkilenc táncos rendezvény és negyvenkilenc kiállítás — a fővárosban, a három fesztivál- városban (Szentendrén, Kecskeméten, Sopronban) és az ország más városaiban — reprezentálja azt a fesztivált, amely szerencsésen ötvözi az idegenforgalmi és kulturális élményeket. Negyedik alkalommal rendezik meg a neves külföldi táncegyütteseket felsorakoztató. Interbalettet. A március 17-i megnyitón a Győri Balett lép föl a Budapest sportcsarnokban, majd a Lodzi Opera balettegyüttese, a Nyt dán táncszínház új hangot képviselő modern műsora szerepel a Thália Színházban. Az Erkel Színházban pedig a moszkvai Állami Sztanyiszlavszkij Színház 45 tagú balettkarát, az egyesült államokbeli stílusteremtő Jósé Limon Tánc- együttest és a Holland Táncszínházát látjuk. A pécsi és a szegedi balett egy-egy estje és a Magyar Állami Operaház balettegyüttesének föllépése ígér élményt a táncok kedvelőinek. Az Opera-balett egy előadásban, három különböző koreográfiával (Harangozó Gyula, Seregi László, Fodor András) mutatja be Bartók táncjátékát, a Csodálatos mandarint. Szeged amolyan „kis In- terbalett” színhelye lesz, a ,szegedi balett bemutatója, a holland és a moszkvai balett egy-egy estje szerepel a programban. Fellépnek az LEITNER SÁNDOR KÉT FESTMÉNYE önarckép Kis festöasztal Interbalettre érkezett együttesek más városokban is: Győrött, Tatabányán, Sopronban, Veszprémben, Kaposvárott, Pakson, Szekszár- don, Kecskemétén, Miskolcon, Egerben és Székesfehérváron. Híven a hagyományokhoz a budapesti tavaszi fesztivál március 17-i nyitó hangversenyén Erkel-, Liszt- és Bartók-művek hangzanak el a Zeneakadémián a Miskolci Szimfonikus Zenekar előadásában. Másnap a Szovjetunió Állami Kis Szimfonikus Zenekara lép föl Ju- rij Szimonov vezényletével. Világhírű vendégeink között itt lesz Maurice André francia trombitaművész, Keith Jarrett amerikai zongora- művész, Teresa Berganza spanyol operaénekes. Opera- paródiával mutatkozik be a londoni King’s Singers, Beethoven-estet vezényel George Hanson, a Magyar Televízió V. nemzetközi karmesterversenyének amerikai győztese, zongoraestet ad Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, föllép a Budapesti Fesztivál Zenekar. A leggazdagabb programot a kiállítótermek ígérik 34 képzőművészeti, 8 fotó- művészeti, 3 iparművészeti és 3 klasszikus múzeumi tárlattal. Ezeken 300 magyar és 170 külföldi művész munkái szerepelnek. Időben a XV. századtól napjainkig, térben Ausztriától Amerikáig terjed a skála. Különleges élményben lesz részük azoknak, akik a Szép- művészeti Múzeumban fölkeresik a Mesterrajzok New Yorkból című bemutatót; anyagát négy, Amerikában élő osztrák műgyűjtő magángyűjteményéből válogatták. Leonardo, Raffaello, Rembrandt, Tiziáno, Degas, Sisley, Picasso, Léger rajzai március 16-tól két hónapig vendégeskednek nálunk. A Goya grafikai kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában a spanyol Juan March Alapítvány gyűjteményéből 218 rézkarcot tartalmaz. Találkozások címmel ugyancsak a Nemzeti Galéria termeiben látható a Budapest—Bécs festészeti kiállítás, 41 magyar és 41 osztrák kortárs festő alkotásaiból. Az anyagot ősszel már bemutatták Bécsben, a Zentralsparkasse und Kom- merzialbank támogatásával. A Műcsarnokban az 1964 óta Párizsban élő és a legnagyobbak között számon tartott festőművész, Csernus Tibor életműkiállítása nyílik meg. Szenzáció ez azért is, mert Csernnsnak önálló kiállítása még nem volt Magyarországon, s mert ezúttal ismerkedhet meg a hazai közönség a művész Párizsban festett figurális képeivel, bibliai és mitológiai témájú hatalmas vásznaival. K. M.
