Somogyi Néplap, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
1989. február 18., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK ? x íwS Wí: <'í>y‘'>y^' ' s”v \ $ v^C'% ^ &*■£*.í 5 ;"■* g ?SsSS®* LEGENDA ÉS BIZONYOSSÁG V an abban valami különös — és ezt főként mostanában gyanítom —, hogy szülőfalumban az anyafölddel sok éve már csak a temetőben érintkezem közvetlenül: akkor, amikor a gyertyákat halottak napján elhelyezem hozzátartozóim sírján ... Sáros, olykor fagyos már az agyag és késő őszi gyertya- gyújtások idején a temetődombon. Bámész krizantémok sárgája rikít a környező sírokon, s régen látott ismerősök köszöntik egymást ... Többnyire öregek, akik talán egy évvel azelőtt találkoztak legutóbb, ugyanitt, s egy év múlva már nem válthatnak ismét üdvözlő szót... Vörös agyag... De nem mindenütt ilyen a föld szülőfalumban! A Hatosban, az Erdei-dűlőben például a homok az úr. Gyengén is fizettek — emlékszem — azok a táblák. Apám előkerült noteszében még följegyzést találtam arról, hogy melyik határrészen mikor kapott a föld istállótrágyát. Ezek a följegyzések azonban 1943- ban abbamaradtak. Az ok: bevonulás, hadifogság, vérhas, jeltelen sír ... A homok kétszerte gyakrabban kérte a szerves trágyát, mint a félig kötött vagy az erősen kötött talaj, s ha nem kapta meg, elsat- nyult rajta a rövény. Ezért aztán meg is lepődött az a falumbéli öreg, aki egyik ősszel a Tolvajvőgyben szántva piros téglát fordított a föld felszínére; első ránézésre vörös agyagra gyanakodott, noha ott ép- penhogy homokbarázdát hasított az eke. Tolvajvőgy ... Tolvajok völgye. Ez a határrész a Németiad—Homokszent- györgy—Kálmáncsa alkotta földrajzi háromszög Kálmáncsa felé eső, déli szegletében van. Hogy a homok- szentgyörgyi téesz táblatörzsköny vében • milyen számmal szerepel, nem tudom, de egykor Tolvajvőgy- nek hívták a területet. Kocsma állhatott ott valamikor — erre következtettek a la- diak a kiszántott téglából, falmaradványokból. Betyárcsárda? Tolvajok kocsmája? A piros téglák hallgatnak, s nincs már a falunak öregje, aki szülei, nagyszülei történetét továbbmesélhetné... A szántóterületet erdő határolta, ez húzott természetes választóvonalat a ladi és a kálmáncsai földek közé. Megközelíteni a dűlőt azon a Ladról Dobszára vezető úton lehetett, amelyik átmetszette, illetve érintette Lajosházapuszta és Kálmáncsa határát. Ezen az úton jártak szekéren a la- diak vásárokra, rokonlátogatóba, no és a dobszai vízimalmot is gyakran fölkeresték őrlésre szánt gabonájukkal. Miért is beszélek én itt az egyszer volt, ma már talán nincs is földútról, amikor írásom elején a Tolvajvőgy vidékére vezettem az olvasót? S különben is: akad-e valaki a ladiakon kívül —, akit érdekel egy somogyi kis település határrésze? Sőt, a ladiakkal is elbizonytalanodom, hiszen alig találni hírmondót is az őslakosságból az öreg, a felújított vagy a néhány vadonatúj házban, a beszár- mazottaknak meg semmit se mond egy határrész neve. Mégis bízom benne, hogy — noha szó sincs „történelmi múltról” vagy más, nagy horderejű indokról, ami rámparancsolná az emlékezést — a Tolvajvőgy ürügyén előhozott múltidézést nem róják fel bűnömül. Mert ugyan ki ellen vétek, ha a falu határának délnyugatra eső részéhez igyekezvén meg-megállok, elidőzve csöppet a régebbi és közelebbi múlt egy-egy stációjánál ... És keresem a kapcsot, ami a régi időket a jelennel összeköti. Mert kár lenne, ha az a kapocs elszakadna. Vakká és tehetetlenné válna a jelen dolgai iránt, aki szem elől téveszti a múltat. Itt van példának okáért — tanújaként a kornak — a ladi katolikus templom. Tudomásom szerint nem műemlék, értékes viszont az oltárképe: a hatalmas olaj- festmény Józsefet, az ácsot ábrázolja. Külön traktus szolgált a falu polgári és egyházi előkelőségeinek misehallgatására, s külön emeleti, üveggel elválasztva, csak az oltár felöl látható rész a grófi családnak, Ho- yos Miksáéknak. (Persze, csak a felszabadulásig, azután már — a plébánostól vagy a sekrestyéstől megszerzett kulcs birtokában — mások is helyet foglalhattak a cirádás padokban.) A szó szoros értelmében kizárt volt tehát, hogy a grófék egy levegőt szívjanak a falu templomjáró, katolikus lakóival ... Lám, hova kanyarodtam megint a TolvajvőgytőJ.... De ha már erdőből-mezöről betértem a faluba, s ott is a karcsú tornyú templomnál állapodtam meg, időzzünk ott még egy kicsit. A templom előterében magasra nőtt tuják állnak őrséget — mi ültettük őket tizenéves korunkban. A plébánia mellől szedtük ki a fiatal fácská- kat s raktuk át a templom elé. Mindezt Gaál Ferenc plébános úr irányításával és segédletével tettük, hittanóra alatt, szorgalommal és serényen, összekapcsolva az istenfélelem diktálta igyekezetét az úttörőkre jellemző buzgalommal . .. Emlékszem, amikor — már. a háborút követően — „összevont” iskolában tanultak a római katolikus, illetve a református elemi népiskola gyerekei, milyen meghitt barátságban jött óráját leadni a katolikus jp'áp és a református tiszteletes. Ez utóbbi matematikát, geometriát és testnevelést is tanított. Nagy tudású, köz- tiszteletben álló emberek voltak, hasonlóan akkori tanítóinkhoz, akik közül — sajnos — legtöbben már csak emlékeinkben élnek ... Szóval a katolikus templom ... Három harangja volt, az egyiket (a középsőt) a háború alatt elvitték. A légiriadót már a nagyharang félreverése jelezte. Azt konditották meg akkor is, ha tűz ütött ki a faluban. Emlékezetem szerint a legrémisztőbb ilyen tűz az uradalmi gőzmalom leégése volt: mint minden malomban, itt is fából készítették a szerkezeteket, a garatokat, a rostákat, a „csőhálózatot”, amelyben a gabona és az őrlemény „közlekedett”. Csak a földszinti gépház maradt úgy-ahogy épségben. A cserepek úgy pattogtak a tetőn az éjszakai lángkavalkád- ban, mint a pattogatott kukorica a rostélyban. A templomtól nézvést megrázó, feledhetetlen élményként vésődött a gyerek tudatába a látvány. A templom déli oldalán helyezték el a falban a jókora táblát a két világháború között, s a táblára több tucat nevet véstek: azokét, akik az első világháborúban elestek. Méltó tisztelgés volt ez a szülőfalujuktól több ezer kilomé- ter nyíre meghalt, jeltelen sírban fekvő katonák emléke előtt. Nem tudom, tervezik-e, hogy — esetleg ugyanúgy és ugyanott — a második világháború áldozatairól is megemlékezik a falu. Mert áldozatok voltak ők is. Nem emlékszem senkire, aki önként ment volna katonának vagy rohanvást futott volna, hogy őt pedig tessék internálni. Sokan voltak, akik a harcokban estek el magyar katonaként; másokat hadifogságban pusztított el a vérhas vagy más betegség — egyikük sírján se gyújthatnak virágot a hozzátartozók halottak napján. S mi lett a sorsa Rosunfeld kocsmá- rosnak és a családjának? Bizonyosságot nem tudok, csak sejtem, hova vitték őket a sárga csillagos ruhában. És hol porladnak a csontjai azoknak az édesapáknak, édesanyáknak, fiúknak és lányoknak, akiket csak azért internáltak, mert történetesen német névvel szerepeltek az anyakönyvben ... Negyvennégy telén történt, karácsony előtt. Kemény hideg volt, de a havat gondosan letakarították a Szigetvár felé vivő útról. Szánok álltak sorban; a lovakról gőzfelhő gomolygott, az ülésdeszkákon kúcsmás férfiak, berlinerkendőbe bu- gyolált nők kuporogtak. Háromnapi élelem volt az út- ravalójuk, meg a bizonytalanság, hogy mi lesz velük, hogyha mégsem a szokásos közmunkára viszik őket. Apa és fia — a két Bauer, három fiútestvér — a He- incz gyerekek, három nővér — a Gruber lányok, s még sokan ültek akkor e szánokon, akik nem voltak német nemzetiségűek, német anyanyelvűek, csak egyszerűen német név szerepelt a keresztlevelükben. Mint ahogyan az egész falu jobbára Hartmannokból, Maurerek- ből, Normannokból, Hube- rekből, Szommerekből tevődött össze, ám a Volksbund- hoz tartozó családok számát egy kézen meg lehetett számolni; ők viszont még a visszavonuló németekkel együtt elhagyták az országot. Sok német nevű férfit és nőt internáltak — a jegyző- ség akkori vezetője adta meg a listát az összegyűj- tendőkről —, s közülük jó néhányan soha nem látták már viszont szülőföldjüket, hozzátartozóikat. Ok is áldozatai — vétlen, szerencsétlen áldozatai — a világégésnek, s értelmetlen halálukkal csonka családok tucatjait hagyták maguk után. Ha lesz emlékeztető tábla a templom falán, az ő nevük vajon rákerül-e? Hogy emlékezzenek az élők, s hogy legyen hol emlékezniük. A gond csupán az. hogy a hozzátartozók az elmúlt egyven évben vagy a temetődombon találtak örök nyughelyre vagy más településre költöztek. Nehéz lenne a gyűjtést, a közadakozást megszervezni egy ilyen emléktábla elkészítésére. Negyven év nagy idő: ennyi idő alatt sok élő meghal, sok halottat elfelejtenek ... S az utánunk jövők törhetik a fejüket, ha valaki a múltról beszél: vajon mit higgyenek el az elmondottakból és mit soroljanak a legendák közé. H ogy a Tolvajvőgyben valóban állt-e betyárcsárda egykor, s a szelíd domboldal alján, a völgyben tényleg tolvajok gyülekeztek-e hajdanán, ki tudja? Az ekevas nyomán felszínre került téglák akár tanyaház maradványai is lehetnek. Bizonyosság híján g legenda látszik erősebbnek... Hernesz Ferenc Pál Varga-dűlő Lenn a völgyben, amikor a Kaposszerdahely határát jelző táblánál balra fordulunk, hirtelen elfogy előttünk az út. ösvény kanyarog tovább a patak mentén. Csálén álló híd keresztezi a víz folyását; azon túl, a rétről már láthatók a Pál Varga-dűlő házai. Fenn, a dombtetőn új présházak, hétvégi nyaralók. Jobbra egészen más a táj. Az út keskeny, de nem túl meredek horhosban kapaszkodik föl a dombra, s íves kanyarral tűnik el a téli erdőben. A fák között fakó falú ház; kéményből füst gomolyog. — Rendetlenség van — tárja szét kezét a ház lakója. — Kiállításra készülök. Asztal lábának, ágynak támasztva sorakoznak festményei. — Ritka errefelé az idegen. A szomszéd is csak néha jön át — mondja Őré Sándor amatőr festő. Szőlőhegy volt ez, kispa- rasztoké. A legenda szerint valaha ketten laktak a dűlőben: egy Pál és egy Varga nevű gazda, innét a név: Pál Varga-dűlő. A kocsiút, a völgyben, Töröcskével kötötte össze. Még megvan a kút is, ahol a fuvarosok megitatták lovaikat. — Hatvanhétben költöztünk ide az édesapámmal. Régebben Tókajpusztán laktunk. Közelebb akartunk kerülni a városhoz. Kellett a föld is; két holdat műveltünk. „Néha csak úgy, magamnak játszom...” Fotó: Csobod Péter Bevásárolni indultak éppen Az udvarban hangos gágogás .fogad Őré Sándor szobafestőként dolgozott Kaposváron. Nyolc éve tette le a korongot. — Harminckét éve kezdtem festeni. Nem kis biztatás után mentem be Kaposvárra Ruisz György hoz; ő tanított meg a különböző fogásokra. Itt, a konyhában dolgozom. Jól befütök, felkapcsolom a neonlámpát, és festek. Négy éve építettem magamnak egy műtermet is, de nincs benne kályha, így télen nem használhatom. A ház körül mindent magam csináltam — mutatott körül az udváron. — A kutat is magam betonoztam körbe. A műterem volt a legnagyobb munka. A ház mögötti gazdasági épületeket is egyedül húztam fel; itt tárolom a festményeimet, a másikban pedig az asztalos- munkát, a képkeretezést csinálom. Nyugodt környék, ideális az alkotáshoz. — Nyárestéken kiülök a tornácra, előveszem a tárogatót, és néha csak úgy, magamnak játszom, régi kurucnótákat. Másnap aztán mondják a szomszédok: „A Sanyi megint muzsikált...” — Elmosolyodik. — Nem sokan vagyunk. Hat házban laknak errefelé. Szerencsénk volt; éppen indulni akartunk fel a horhosba, amikor ketten jöttek velünk szembe. Mór Győző és a felesége. — Bevásárolni indultunk — mondja a férfi. De ha gondolják, szívesen megmutatom a gazdaságot. Négy éve költöztünk ide. Korábban bent laktunk a városban. a Gárdonyi utcában. Mivel én az állatokból élek, kiköltöztünk ide. Most is van tizenegy borjúm, tehenem, két lovam; vannak disznók és birkák. Hangos gágogás fogad az udvarban. Megkerüljük a fehérre meszelt házat, s az útról letérve egy meredek lejtőn érjük el a széles vágatot. Itt van az istálló, az eke, a vetőgép. Arrébb nyitott szénapajtában a takarmány. — Nem lenne ez rossz hely — komorodik el Mór Győző tekintete —, csak hát Kaposvárra járunk bevásárolni. Igaz, Szerdahely közelebb van, de a városban nagyobb a választék. Igazgatásiig Kaposvárhoz tartozunk, sokszor azonban úgy érzem, velünk nem törődik senki. Az út olyan rossz, hogy a múltkor a mentő sem tudatt bejönni... Pedig szükség lenne rá — fűzi hozzá magyarázatként —, hiszen öregek laknak erre. Kényszerűségből magam húzom el időnként a kocsiutat is a lovakkal... Fönn a tetőn a kis ház teraszán Abonyi Gyuláné fogad bennünket. — Jó volt, amikor ide költöztünk — sóhajt. — Most azonban a férjem rokkant- nyugdíjas, és én is az vagyok. Háromezer-nyolcszáz forintból élünk ketten... A kút is száz méterre van. Nehéz olyat találni, akihez fordulhatnánk. Még néhány lépést megyünk. Előttünk az út egyre keskenyebb. Pár ház, és vége Kaposvárnak, a Pál Varga-dűlőnek. Barna T. Zsolt