Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 5. szám
1989. január 6., péntek Somogyi Néplap 5 Toscanini- kiállítás Arturo Toscanini a világ zenei életének jelentős és legendás alakja. A nagynevű karmester, zenekarok és zenei intézmények szervezője antifasiszta személyiségként is közismert. Pedig az első világháború idején még a háborúba lépés híve volt, s 1919-ben csatlakozott Mussolini fasiszta csoportjaihoz — igaz, csak rövid időre. Hogy milyen út vezetett az ellenállásig, nyílt antifasiszta fellépégéig, az nyomon követhető a Munkás- mozgalmi Múzeumban rendezett nagyszabású dbku- mentumkiállításon, s Arturo Toscanini 1915-től 1946-ig a címe. Az Emilia-Romagna tartományban összeállított anyag. Párma, New York és Tel Aviv után érkezett Budapestre. (Január 8-án zárul a kiállítás.) Kétszáz, többségében eredeti dokumentum, kiadatlan írás, fénykép, levél továbbá filmrészletek és hangfelvételek reprezentálják Toscanini életének e három évtizedét. Méltán választották a kiállítás alcíméül a Művészet a politika árnyékában megjelölést, hiszen Toscanini működése, tevékenysége elválaszthatatlan a kor politikai áramlataitól, s a személyes politikai tisztánlátásának és meggyőződésének a kialakulásától. (A kiállítás fővédnöke az olasz köztársasági elnök.) Az első világháború hírére az akkor már világhírű, 48 éves karmester felbontotta szerződését a New Yark-i Metropolitannal, és hazatért Olaszországba. Irredenta érzelmekkel, a háború híveként érkezett. A háború után megkezdte az 1917-ben bezárt milánói Scala újjászervezését. Hallatlan igényességgel megalakította a zenekart, s 1921 decemberében megnyílhatott a Scala, az első önálló olasz operai Toscanini Salzburgban 1930- ban Bruno Walter és Thomas Mann társaságába!) intézmény a Falstaff legendássá vált előadásával. Toscanini ellenérzésekkel viseltetett Mussolini jobbra tolódó politikájával, a fasiszták erőszakos módszereivel; kilépett a pártból, és többször összeütközésbe került a fasisztákkal. Ollyany- nyira, hogy elhagyni kényszerült Olaszországot. Az a nyolc esztendő, amelyben Toscanini a Scala élén állt, az intézmény aranykora. Ősbemutatókat szervezett Boito, Puccini, Pizzetti, Zan- donai és Giordano operáiból, bemutatták Verdi teljes életművét, Sztravinszkij Fülemüléje és Wagner Trisztán és Izolda című operája is akkor került színre. Toscanini 1930-ban a New York-i Filharmonikusok állandó karnagya lett. Nagysikerű európai körútra vitte a zenekart. Ö volt az első nem német vagy osztrák karmester, aki a bayreuthi fesztiválon sikert aratott. Hitler hatalomra kerülése után azonban visszautasította az újabb meghívásokat. 1931- ben Bolognában tettlegesen is bántalmazták, ment megtagadta, hogy egy hangverseny előtt elvezényelje a Giovienzát, a fasiszta párt himnuszát. Ekkor megesküdött, hogy amíg a fasizmus és a királyság fennáll, nem vezényel többet Olaszországban. 1933 és 1937 között a Bécsi Filharmonikusokkal koncertezett Európában — míhdaddig, amíg a fasizáló- dó országok egyre szőkébbre nem vonták működési körét. Svájcban, az utolsó független országban gyűjtötte ösz- sze a száműzött európai muzsikusokat, s vezényelt az akkor szerveződött luíenzi fesztiválon. 1936-ban saját költségén Palesztinába utazott, és a zsidó menekültek zenekarának (a későbbi Izraeli Filharmonikusok) első hangversenyein működött közre karmesterként. Toscanini 1939 őszén az Egyesült Államokba emigrált. (Időközben idős korára való tekintettel megvált a New York-i Filharmonikusoktól, és az NBC SzimfoniToscanini unokájával kus Zenekarának lett a vezetője, egészen élete végéig, 1954-ig.) A háborús években erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott az európai menekülteknek, jótékony célú hangversenyeket vezényelt, dél-amerikai turnékon vett részt. Olaszországba 1946. május 11-én tért vissza, diadalmenetben, hogy a romjaiból újjáéledő Scalát megnyissa. K. M. A Magos beugrott a kocsi- **• ba, és kiszaladt Erzsébetre, Palágyi Béla lakására. Megviseltnek, koránál jóval idősebbnek látta Palá- gyinét. Bemutatkozott az asszonynak; az készségesen beengedte és azonnal hozzáfűzte kesernyésen: — Palágyi Bélának egyelőre még én vagyok a felesége. ön, mint mondta, a rendőrségtől jött. Netán azért, mert történt vele valami baj? — Nem, asszonyom. Én csupán a férjére vonatkozóan szeretnék néhány kérdésre választ kapni. Először is azt kérdezném; mikor ment el ma . reggel a férje munkába? — Erre a legjobb szándékkal sem válaszolhatok, őrnagy úr. — Miért? — Mert — legyintett Pa- lágydné — ő tőlem már majdnem két é.ve elment. Azóta e^'szer sem aludt itthon. Ritkán látogat haza, és a fizetéséből is csak annyit ad, ami törvényesen jár a két gyerek után. Többet egy fillérrel sem. — Ezek szerint felborult a családi életük? — Itt már családi életről beszélni sem lehet. Állítólag van valami fiatal szeretője. Mondják, minden idejét azzal tölti; na meg a fizetését is vele 'költi el. Talán együtt is laknak. Engem nemegyszer megfenyegetett, hogy beadja a válópert. Hogy őszinte legyek: túlzottan nem ijesztett meg, csak hát kéremszépen, itt van ez a két gyerek, szépek, egészségesek, okosak, a fiú kilenc-, a kislány hétéves ... — állt föl az asszony, és résnyire kinyitotta a mellettük levő szoba ajtaját. Magos látta, hogy a másik szobában két kis szőke gyerek egymáshoz közel hajolva dominóval játszik. — Tudja, őrnagy úr — sírta el magát Palágyiné —, engem ez a két szép gyerekem tart életben. Ha ők nem lennének, már rég befejeztem volna földi tengő- désemet. A tengődés, állapította meg IVÍa*gos, a lakáson nem vehető észre. A kétszobás lakás ragyogott a tisztaságtól, a gyerekek is ápoltaknak, gondozottaknak látszottak. Míg Magos ezen tűnődött, az asszonyból hirtelen kitört a két éve felgyülemlett keserűség: — Micsoda lelke lehet az ilyen gazembernek, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi van a két gyerekével! Pedig ezek nap nap után azt kérdezgetik tőlem, hogy mikor jön haza az apuka. Mindig hazudok nekik valamit, mert nincs bátorságom megmondani, hogy soha többet. — Aztán csendesebben, higgadtabban: — Érdekelne, őrnagy úr, mi az oka, hogy fölkeresett. — Szerettem volna a férjéről, a családi életükről informálódni. Én öntől, asz- szonyom, többet is megtudtam, amit akartam. Ám az érdékelne, hogy miért nem fordul a férje viselkedésével kapcsolatban a főnökéhez? — Mert nem akartam neki ártani; mindazok ellenére sem, amit önnek elmondtam. A panaszommal csak rontottam volna, attól ugyan nem változott volna meg. Hiszen ő semmire sem értékelte a rendes, tiszta otthonát, a feleségét, a két gyerekét. Ügy gondoltam, nem ő az első olyan, féri akinek szeretője van, de azért gondoskodik a családjáról. — Ismeri a szeretőjét? — Nem, őrnagy úr, sohasem láttam. Másoktól tudtam meg mindent, de ő maga sem tagadta le, amikor szóba hoztam. — Nagyon szépen köszönöm a tájékoztatást, asszonyom. Annál i.s inkább, mert látom, hogy kérdéseim menynyire felzaklatták. (Folytatjuk.) HÉTVÉGI fajoÜ NINCS! Jó néhány évvel ezelőtt olvasóink kívánságára, a közvéleménykutatás kapcsán vezettük be ezt a — „NINCS” nélkül népszerű — rovatot. Azért, hogy ne csak a már lezajlott eseményekről értesüljenek az emberek Somogybán, hanem arról is, hogy mire számíthatnak a hétvégéken; hova érdemes elmenni, mit láthatnak, mire készüljenek, hol tölthetik el kulturáltan szabad idejüket. A kívánságnak igyekeztünk következetesen éleget tenni. Feltűnt azonban, hogy már harmadik hete nincs mit írnunk az olvasók által megszokott rovatban. December 23-át megelőzően arról tájékoztattak munkatársaim, hogy a karácsonyt persze ki-ki szerettei körében tölti. Nyilvánvalóan arra gondoltak az események rendezői is, hogy fölösleges ajtót nyitni a várható érdektelenség előtt. Belenyugodtam. Aztán készültünk a szilveszter előtt megjelenő, december 30-i lapra. Nem volt — nem lehetett mondanivalónk. Jószerivel hivatkozhattunk arra: a szilveszterestét ki-ki ugyancsak családi körben, a tv, a rádió előtt tölti, netán baráti körben egy-egy nyilvános szilveszter-éji rendezvényen. Ez utóbbiakból volt bőven, de ki állíthatta volna, hogy ezék kulturális események, s feltétlenül a résztvevők épülését szolgálják? Üjév napján? Akkor meg mindenki igyekszik 'kipihenni szilveszter-éji fáradalmait. Érthető. Hanem azóta eltelt egy újabb hét. Ma péntek van, hét vége közeledik — és most sem tudunk mondani semmit e rovat olvasóinak. Ez már gyanús! Szerkesztőségünkbe egyetlen januári műsorfüzet sem érkezett. Nem csengtek a telefonok, nem kapták el munkatársainkat az utcán.: „Azt írd meg, légy szíves, hogy holnap a ...”, és maguk sem fedeztek föl semmi olyan eseményt a megyében, amelyre érdemes volna fölhívni az újságolvasók figyelmét. Év vége volt. Most fáradalmainkat pihenjük? Vagy csak nem élünk a publicitás lehetőségével? Nem tudom. Jómagam képtelen vágyók elhinni, hogy e hét végén semmi sem történik megyénkben, hogy zárva lesznek a kapuk, hogy mindenki szabadságon van, s hogy a programökért felelősek erőgyűjtésre tartogatták az év első hetét... Akárhogy legyen is; ma ismét — immár harmadszor! — nem tudunk kapaszkodót, ajánlatot adni a művelődni, tanulni, szórakozni vágyó embereknek. Persze azért vetítenek a mozik, működik a színház, vannak olyan kiállítások is, amelyekre már fölhívtuk a figyelmet. De ez kevés! Azt szeretnénk elérni, hogy ez a „megüresedett” rovat újra teljen meg tartalommal, jó szándékú ajánlatok sorával, hívogató szóval, tartalmas események „előzeteseivel”. Ezúttal tehát a HÉTVÉGI tájoló: NINCS — rovatunk a leg- illetékesebbék figyelmét szeretné fölkelteni tennivalóikra ... J. B. KÖNYVESPOLC Nagy Alkibiadész Rohanó napjaink olvasási kultúrájának egyik meglepő, érdekes sajátossága az állandó, sőt fokozódó érdeklődés a-z antikvitás iránt. Ennék egyik példája Vera Mutafcsieva bolgár profesz- szor Nagy Alkibiadész című, a közelmúltban megjelent regénye, amely szinte hetök alatt eltűnt a könyvesboltokból. Ki is volt tulajdoniképpen Alkibiadész? Az ókori Görögország egyik íeghírhed- tebb egyénisége, aki meghatározó szerepet játszott a pelopoamészoszi háború második felében, és számtalan pálfordulása után Kisázsiá- ban érte utol a végzet. Nagy A|ki’bjadész (saját magát hívta így előszeretettel) az athéni demokrácia legkimagaslóbb alakjának, Periklésznek az unokaöccse, sokáig Szókratész legkedvesebb tanítványa volt. Ez az utóbbi szál át- meg átszövi Mutafcsieva regényét is. Vera Mutafcsieva életrajzi regényének legnagyobb érdeme — páratlan adatgazdagsága mellett —, hogy nem ítélkezik. A konklúzióikat az olvasóra bízza1. A szerző az életút megrajzolása közben fokozatosan szinte a főhős befolyása alá kerül. (Nemcsak ő, hanem az olvasó is!) Ez a befolyás elsősorban arra szolgái, hogy Alkibiadész ellentmondásosságában is oly sokszínű, lebilincselő egyéniségét minél emberkö- zelebbinek érezzük. S ahogy peregnek előttünk az események, ez a hol hős, hol kalandor nagyon is modern, mai személyiséggé válik. Nem egy régmúlt kor könyvízű alakja már, hanem főnixként újraéledve nagyon is mai gondokkal viaskodik, olyanokkal, mint a helytállás és árulás, a karrier és a becsületesség, a bátorság és a megfuta- modás, az egyéni érdek és a közérdek. Alkibiadész alig 48 évet élt. De el a 48 év (i. e. 452 —404) az ókori Görögország egyik legfonrongóbb idősza-* ka volt, amely páratlan sűrűséggel ontotta az eseményeket. (Különösen arra, aki „maga is kihívta a sorsot.”) „Alkibiadészben nincs sem szégyen, sem félelem: nem állíthatja meg semmi” — mondja a regény elején, szinte látnoki módon Szókratész. Állandóan űzi, hajtja a vére, szerelmi vagy politikai szenvedélye; még akkor is, amikor már maga is szívesen megpihenne. A regény szinte elképzelhetetlenül gazdagon, híven követi a történelmi eseményekét. Nem hoz megnyugvást Alkibiadész számára kis- ázsiai bolyongása sem. Sőt! Tisszaphennész perzsa helytartó börtönében először ismeri meg nemcsak a halálfélelmet, hanem a megaláztatást is. S a börtön óta állandóan visszacsengenek a fülében a helytartó szavai: „Ohrmuzd isten, a Jó hatalmas ura nem bocsátana meg nékem, ha nem büntetném meg korom leghírhed-* tebb árulóját...” „Ahol Alkibiadész, ott a győzelem!” — ezt harsogta évtizedekig a göfög szigetvilág. És Alkibiadész még melisszai magányában is hallani véli. Hallani akarja, pedig magányát már csak utolsó kedvence, a teáik Ti- mandra osztja meg vele. Az elmúlás kunyhóját pedig lassan körülveszik a bérgyilkosok ... Alkibiadész tragédiája lezárult, de Székratészé még hátra van. Az athéniak megitatják vele a méregpoharat. Mert megirontotta az athéni ifjúságot. Mert olyan tanítványa volt, mint Alkibiadész. Gondolkodásra késztető, felkavaró mű Mutafcsieva könyve. Ítélkezésre és állásfoglalásra serkent. Mintha Szákratészt hallanánk: „Ismerd meg önmagadat”! Dr. Sípos Csaba TWzmarás reggel MAG BERTALAN Egy éjszaka története
