Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
1989. január 21., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A fotós Király Azt hiszem, nincs kaposváribb ember Király Bélánál. Aki János, és nem Kaposváron született, hanem Tamásiban. No, de minderről majd később. Épp úgy hozzátartozik a városhoz, akár a nagytemplom vagy a Dorottya-ház. Nélküle ez a hetvenezres megyeszékhellyé dagadt kedves vidéki kisváros kevesebb volna. Ha egyszer majd nem lesz Király Béla, akikor az olyan lenne, mintha hirtelen lebontanák az Anker-házat vagy az Arany Oroszlán patikát. A fotos Király tulajdonképpen nem is ember, hanem intézmény. Cukkoltam egyszer, amikor együtt ballagtunk a főutcán (járda volt még akkor és úttest, tán még autók is jártak, bár a lovas kocsi jobban illett volpa oda): „Béla bátyám, kéne már egy kalapemelgető gép magának, pieg egy tábla a nyakába föí- iratokkal: Csókolom a kezét! Jó napot kívánok! Szervusz kérlek! Szia öcskös! és igy tovább”. — Az, az. Bizony az jó volna. Hej, hogy neked milyen csavaros eszed van!- — dör- mög'te. Mérges is volt, de tetszett is neki a dolog. És emelgette tovább a kalapját, köszöngetett. Annyi bizonyos, beszélgetni nemigen tudtunk egymással az utcán. Inkább ő fűzött köszönéseihez néhány diszkrét, de azért sokat sejtető szót ilyesféleképpen : — Hát ez az öregasszony... Harminchétben fényképeztem. Az egész város szerelmes volt belé. Hogy micsoda alakja volt, hát azt ugye nem kell külön mondanom. Láttad azt az öregurat? Na az talán idősebb nálam. Szálegyenes ember volt. nagy nőcsábász és krakéler. Azután mi lett? Papuc-sférj. - . — Kiről nem tud valamit? — Aki itt is született, arról szinte mindről tudok ezt azt. Persze főleg az idősebbekről. De nem jártatom a számat, az nem váló. Inkább a jót mondom el róluk. Hanem ... — és ekkor megjelent szeme sarkában a huncutság, kivillant ezüstfoga is — ... hanem, te azt elhiszed-e, hogy ezek közül a nők közül legalább a felét láttam meztelenül? Sőt, még fényképeztem is! — Mik derülnek ki! Eddig mértéktartó polgárembernek ismertem. Micsoda botrány törne ki ... — tettem a gyanútlant, ő pedig büszkén kivágta a csattanót: — Már ugye csecsemő korukban, a műteremben. Hetvenhét éves. És nincs olyan nap, hogy be ne jönne dolgozni a szerkesztőségbe. Mindig köztünk van, s csak most, hogy úgy igazán faggatni kezdtem, csak most jöttem rá. hogy milyen keveset tudok róla. És — tíz év után — csak most vettem észre, hogy igazából zárkózott, önmagáról keveset ad ki s nehezen. Pedig beszédes ember. — Kaposvári vagyok. Bár anyám kilenc- száztizenkettöben Tamásiban, szüleihez hazatérve hozott a világra. De ez csak a véletlen műve volt. Annyira kaposvári vagyok, hogy nagyobb útra először akkor indultam innen, amikor Erdély visszatért. Már majdnem harmincéves voltam. Színes diával végigfényképeztem a nagyobb városokat, a Székelyföldet. Színes diát én használtam először Kaposváron, de még Somogy megyében is. Akkor hát ugorjunk a dolgok elejére s még annál is régebbre. Király János Béla édesapja is iény'ké- pészmester volt. Mester a javából. Kincset érő képek maradtak tőle: hadi fényképész volt az 1914-es háborúban Albániában. Amúgy pedig kétbalkezesen nyúlt hozzá a dolgokhoz. Csak a szakmájához értett, az élethez kevésbé. Kétszer szegényedett el, először minden pénzét hadiikölcsön-köt- vénybe fektette, másodszor kezességet vállalt egy váltón, s a bank az adós helyett » rajta hajtotta be a nem kis összeget. — Apámnál tanultam a mesterséget. Az elemit az Anna iskolában végeztem el, azután négy osztályt kijártam a Somssich Pál Gimnáziumban. Akkor lettem János. Ugyanis előttem már beírattak egy Király Belát. S nekem az anyakönyv szerint az első nevem János. Bár otthon is mindig Béla voltam. Volt az osztályunkban egy nem nagyon rossz fotós, bizonyos Gyenes János. Ő pedig ma Juan Gyenes. Van eg.y osztálykép a harmadikból, amit én fényképeztem. Azon látható ő is. A negyedikesen már nem, ugyanis hát. .. Szóval az az igazság, hogy harmadikban háromból megbukott. El is ment a gimnáziumból. De a barátságunk azért megmaradt. Én a negyedik után hagytam ott a Somssichot. Apámnál és Holczer Félix fényképésznél töltöttem az inasidőt. Huszonnyolcban szabadultam, harmincegyben jött a' krach, öt évig raktári munkás voltam, mert apám kis üzlete nem bírt eltartani két embert. Mi pedig öten voltunk testvérek. Kellett a pénz. 1936-ban vette át betegeskedő apjától a fényképészüzletet. S ő már nagyobb tehetséggel nyúlt a 'gazdasági teendőkhöz is. Rövid idő alatt az akkori legkorszerűbb technikával, a Kodak budapesti gyári laboratóriumára alapozva sikeres vállalkozás lett a Király fotóüzlet. —> Mindig iparosnak tartottam magam. Megmaradt a- műterem, de elsősorban az amatőr munkák kidolgozásával foglalkoztam. Műtermi fényképész volt nálam jobb a városban. Több is. Ök művésznek tartották magukat, az amatőrlabort lenézték. Én pedig azt láttam, hogy olcsó a fényképezőgép, még a kevésbé vagyonos - emberek is megvették és fotóztak rengeteget. Akkoriban ez olyan nagy újdonság volt, mint nemrég a videó. Érdemes volt belevágni az üzletbe. Aki reggel behozta a fi'lijiet, az délután vihette a képeket. Először néhány barátommal házilag barkácsoltunk előhívó tankot és nagyítógépet. Azután 38-ban gyári felszereléseket vettem. Annyiba került az akkor, mint egy Opel Kadett. Ezért nem volt autóm, csak motorkerékpárom. — Vajon honnan támadt ez a vállalkozó szellem? — Mindig érdekeltek az újdonságok. Ma is olvasom a szakirodalmat. Annak idején az Agfának volt egy vastag könyve, ami mindent tartalmazott, amit a fényképezésről tudni kell.- Persze csak németül adták ki. Tehát megtanultam németül. Ez a könyv volt a fotósbibliám. Megvan ima is. — És a régi képek? — Rengeteget csináltam az akkori Kaposvárról. Sajnos egy sincs meg. A színes diáim megmaradtak, a fotók nem. Háború volt. . . Azután pedig leáldozott a fényképezésnek. Élelemre nem volt pénz, nem hogy fotózgatásra. Amikor pedig újra föllendült volna az üzlet, akkor ránkparancsoltak, hogy önként lépjünk be a szövetkezetbe. Ötvenkettőben. Bevittem az egész fölszerelésemet. Egymagám annyit adtam be, mint a többiek együttvéve. Még sincs panaszom. Huszonhárom évig megbecsült emberként dolgoztam. 1979-ben szövetkezeti elnökhelyettesként mentem nyugdíjba. — És az újsághoz, hozzánk hogyan került ? — Az- ember élete a véletleneken múlik. Három ilyen véletlent mondok eh Harminchat évesen nősültem meg 1949-ben. Arra kért egy barátom, hogy Fonyódon menjek ki egy érkező hölgy elé a vonathoz, és igazítsam útba. Azt a lányt addig sohasem láttam. • Nem sokkal azután házasok lettünk. A második véletlen a fiam sorsát alakította, Az NDK-ban jártam,, diákat hoztam haza onnan Vetítettem és meséltem. Például a drezdai egyetemi városról. A gyerek fölfigyelt rá, kérdezősködni kezdett. Gimnazista volt akkor. Drezdában végzett utóbb, autómérnök lett. Ha véletlenül nem fényképezem le az egyetemet ... És a harmadik: két hétre hívtak az újsághoz helyettesíteni. Az egyik fotós akkor megbetegedett a lapnál. Véletlenül ... 1977 óta iitt ragadtam. — Azt hiszem, hogy egy negyedik véletlen is ide kívánkoznék. — Azt nem, nem, arról ne. Nem akarok olyan dolgokkal dicsekedni, amilyenekkel ma már szabad. Nem vagyak kérkedő. Nem kell arról írni. De igenis kell. A véletlen hozta, hogy Király János Béla ma nem dr. Király Béla. Nem ügyvéd, nem bíró, hanem fotós. A háború végén mellesleg megtanult oroszul. Előtte angolul. Fölkészült a szövetségesekre. A háború után pedig beiratkozott a gimnáziumba és elvégezte a hiányzó négy osztályt. Majd három barátjával együtt megkezdték Pécsett jogi tanulmányaikat. Az volt a megállapodás köztük, hogy minden-ki vállal egy tárgyat, amiből' fölkészíti a többit. Király Bélára a latin jutott, mert hogy azt is jól beszélte. És az első félév után... — Eltörölték a latint, eltörölték a római jogot. Na akikor egyből otthagytam az egyetemet. De amit az ember vállalt, azt teljesítse! Oroszból végig korrepetáltam három társamat. Belőlük jogász lett. — Ott tudta volna hagyni a fényképezést? — Nem, nem hiszem. Mindig érdekelt minden új ismeret. Csupán érdeklődésből akartam tanulni az; egyetemen is. Tanultam zenét is. Hegedülök, zongorázom ... ■ A zongora az egyik lányomnál van. De a hegedűm, az itthon. A harmincas években a barátaimmal sokszor összejöttünk házi muzsikálásra. Persze operettet játszottunk, nem volt az igazán komoly dolog. Két éve — hetvenöt évesen — még a biztonság kedvéért beiratkozott egy haladó német nyelvtanfolyamra. Mert úgy érezte, hogy ezt-azt elfelejtett. A fényképezésről, a technikáról a legújabb híreket általában ő hozza a szerkesztőségbe. Leül reggel a kávézók közé. Ö maga nem iszik, hanem egy almát ropogtat. És bármikor, bármi történik, szalad fényképezni. — Már annak idején, amikor átvettem az üzletet, minden eseményre elmentem és megörökítettem. Szerettem a riportfotózást. S most, öregen megadatott nekem, hogy fotóriporter legyek. Ez élethosszabbító szákma. Mindig azt csináltam, amit a legjobban szeretek. Pedig soha sem terveztem meg a dolgokat. Minden a véletlenéken múlik. Véletlenül még jó lenne sokáig látni, ahogyan télen barna kalapban, drapp kabátban végigmegy a főutcán témát keresve. Nyáron szürke zakóban... S köszön séta közben rendületlenül. A fotós Király. A fotóskirály. Béla bácsi. Aki János. És Kaposvár fontos intézménye. Véletlenül. Luthár Péter
