Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
3 Somogyi Néplap 1989. január 14., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A feladó: A címzett: Zichy Mihály Tisztelt Mester! Nem tudom, eljutott-e a hír az elí- ziumi mezőkre, ahol ön feltehetően elmélázva sétálgat, s olykor egv-egy remek vázlatot készít a mitológiai tájról, — nem tudom, megmondta-e valaki önnek a fentiek közül, hogy ide- lenn az Arany-balladákhoz készített illusztrációi ismét megjelentek, s e világszép mű kiadására a Téka könyvterjesztővel közösen egy külső somogyi nagyközség vállalkozott, mely az ön egyutcás kicsiny szülőfalujától néhány kilométerre található. (A könyv először Ráth Mór kiadásában látott napvilágot Budapesten 1886-ban.) Feltételezem, hogy a szűkebb pátria meglepő és tiszteletre méltó gesztusa igen jólesett (esik) önnek, annál is inkább, mert életében „hőn szeretett hazája” nem szoktatta hozzá az efféle megtiszteltetésekhez. Éppen ellenkezőleg ... Pedig ön — akit méltán tartottak düreri tehetségnek — egész életében Magyarországon alkart valaki lenni, s e cél eléréséért minden tőle -telhetőt megtett. Az eredmény lehangoló. Munkásságának 62 esztendejéből mindössze kilenc hónapot töltött itthon. Szentpéterváron élt. a leghosszabb ideig (itt is halit meg), négy cár udvari festője volt, külföldi útjai során uralkodók, királyi hercegek látták vendégül, halmozták el megrendelésekkel, s már ifjú korában Önhöz szegődött a siker. Amikor bécsi mestere, Waldmüller, akadémikus ellenlábasait pukkasztandó kiállította az ön ifjúkori két művét, a Meggyógyult leány, és a Haldokló lovag címűt, Közép-Európa szellemi központjában, a császárvárosban egyszerre híres lett a. Zichy név. A bécsi lapok elismerő cikkeket írtak, a képeit megvásárolták. A Pesti Divatlap, melynek Petőfi és Jókai is munkatársa volt, a következőképpen emlékezett meg kiállításáról. „Zichy Miska, fiatal hazánkfia a bécsi fes- tészákadémia egyik tanulója erőteljes színezetű, jel- lemzetes, szép dolgozatai által a bécsi tanítók és művészek figyelmét már olly mértékben voná magára, hogy ők e fiatal festészt a legnagyobb tehetség birtokában vélik lenni, s a bécsi lapok azt állítják, miként fiatal hazánkfia az ez évi pesti mükiállításban olly képpel fog fellépni, melly mindenkit meglepend. És ha úgy lesz, mi is hozsannát fogunk kiáltani a jó festészékben olly szegény magyar haza ez új reménycsillagának.” Az ígért hozsanna azonban elmaradt, helyette lekezelő, vállveregető kritikák jelentek meg a lapokban. Ez volt az első, „hazai pofon”, és nem az utolsó. Elképesztő és torokszorító tény, hogy valahányszor hazatért ön, vagy munkáit küldte Magyarországra, elismerés helyett támadások érték. Közismert, hogy „szent Oroszország” fővárosában talált munkát, -megbecsülést, s éppen a feladat, a megbízatás teljesítése közben fejlesztette tökélyre a később Európa-szerte megcsodált rajz- és akvarell- mű vészeiét, melyről Theophile Gautier, a kitűnő francia literátor lelkendező méltatást írt a Journal de Saint-Petersbourgba és a Párizsban megjelenő „L'Ar- tisté’-ba. „Zichy, akár Dóré Gusztáv, egy monstre de genie, latin kifejezést használva egy portentum és tehetsége állandóan kitörőiéiben lévő kráterhez hasonlít. Cikkünk nem tökéletes, de mégis megérthető belőle az, hogy egyik leg- bámulatosabbika azoknak a művészegyéniségeknek, akikkel 1830 óta, a művészet ezen forduló korszaka óta találkoztunk.” Gautier cikke hozta az európai hírt, s Szentpétervár még nagyobb becsülését, végül a cár fényes ajánlatát, ön 1853 januárjától kezdve hatezer rubel évi fizetéssel, a minden oroszok cárja, II. Sándor udvari festője lett. I. Miklós után (mert ő is elhalmozta megbízásokkal) három Romanov (II. és III. Sándor, II. Miklós) járt az ön kedvében, látta el megrendelésekkel, aranyrube- lekkel. Pedig tudták önről, hogy szabadgondolkodó — sohasem rejtette véka alá véleményét — sőt, nemegyszer előfordult, hogy konkrétan a cárizmust bírálta művében, például a Pusztulás diadalában. (Botrányt kavaró festményét éppen a „szabadság országában", a Francia Köztársaságban vétették le a kiállítócsarnok faláról, s míg Párizstól Pestig cikkeztek ön ellen, Oroszországban még azt sem mondták, hogy ejnye.) Vajon minek köszönhette a cári udvar megkülönböztető figyelmét, szeretetét? Minden bizonnyal lefegyverző, lenyűgöző zsenialitásának. Miközben a hazai művészeti élet fanyalogva fogadta minden gesztusát, Szentpétervár a lángészt látta és tisztelte önben, s a szabadság-eszméktől leginkább irtózó, hírhedt elnyomó a legkevésbé sem korlátozta a szabadságában. Fejedelemként élt műterem- lakásában, felmérhetetlen pompájú műtárgygyűjtemény körében, s rajztolla, mint a villám, cikázott a különleges, a csakis ön számára készített rajzpapírokon, s odakint az utcákon szánok csilingeltek, hozták-vitték a drága bundába öltözött hölgyeket, urakat, művészetének őszinte, odaadó csodálóit. Közben ön Magyarországra gondolt. Tervezgette, építgette a távoli otthont, azon tűnődött, mit tehetne a hazai képzőművészélet fellendítéséért, szenvedélyesen levelezett, hazakészülődött. Harminchat évi külföldi tartózkodás után ért haza. Nem pihenni, hanem dolgozni jött szülőfalujába, s a szíve mélyén azt remélte, hogy itt fejezi be életművét és életét is. Nem Önön múlott, hogy másként történt ... Néhány jó képet festett Zalán, és itt kezdett hozzá orosz kiadók felkérésére páratlan Lermontov és Rusztaveli illusztrációihoz is, melyek a Madách-mű és az Arany-balladáik ihlette rajzokkal együtt a műfaj felülmúlhatatlan remekei. Kilenc hónapot töltött a faluban, s közben tapasztalhatta, hogy nem igen vesz önről tudomást a hazai kulturális élet. Tapasztalhatta, hogy Magyarországon sem a jó szándék, sem a tehetség, csupán az alkalmazkodó képesség és a megalkuvó szellem érvényesül, ön — szerencsére — híján volt az utóbbinak, következésképpen akár bele is fulladhatott volna a somogyi sárba. Amikor a Kaukázusba indult, hogy illusztrációihoz motívumokat gyűjtsön, azt hiszem, már menekült... Visszatért oda, ahol becsülték és sohasem bántották. Ahol nem voltak ellenségei. 1905 októberében írt haza utoljára, 1906 március elejére virradó éjszaka halt meg. Tetemét a magyar kormány hazahozatta. A szertartás pompás volt. . . Tisztelt Mester! A tabiak most két tiszteletpéldányt küldenek önnek, az úgynevezet „fac-simile" kiadásból. Fogadja szeretettel, s az egyiket adja át szerzőtársának. Arany János mesternek. Igaz híve. Szapudi András SZIRMAY ENDRE Látszik-e még...: Lehetnél jó is, rossz is, de ki la rossz és ki a jó? — íiz indulatok vadvizéről visszatér (velünk ß ,hajó? Lehetnél szép iis, rút :is, de mi a rút és mi ja 'szép? — 'értékrendünk hegycsúcsairól látszik-e még a imesszeség? Voltál ember is :meg kő /is, de a kő vak embert ifarag; — anyagot, eszményt is 'megőriz vágyunk — ha még velünk maradt. A holnap esélyei A tudat szálkás tartóléceit rozsdás csavarok /fogják össze, emlékek, sejtések, hitek futják a menet útját körbe. A lécek ihajlanak, topognak, törnek, eszi a rozsda a imúlt fényeit, de a csavarok körbe kígyózva mutatják a holnap esélyeit. Rómeó és Júlia Gounod Rómeó és Júlia című operájának máso.dik szerep- osztása január 6-án mutatkozott be az Állami Operaház Erkel Színházában, Gulyás Dénes rendezésében. A képen Rost Andrea főiskolai hallgató, Kováts Kolos, Gulyás Dénes (MTI-fotó — Földi Imre felvétele) A gazdaság válaszai A KULTÚRA KÉRDŐJELEI Egyetemisták tüntetnek, pedagógusok bért követelnék. vállalatok művelődési házat árulnak. A kultúra pénzért kiált! A közfelfogásban pedig elterjedt egy reálisnak látszó vélemény: ha már nincs több pénze az országnak, akkor osszuk el azt, ami van, kutassuk fel a felesleges kiadásokat, szüntessük meg a bért pazarló haszontalan íróasztalokat. Mit tegyünk végül is? A tragikusan időszerű kérdésre csak nagyon felelősen lehet válaszolni. Felkerestük dr. Werner Gábort, a Gazdaságkutató Intézet igazgatóhelyettesét, hogy a kultúra kérdőjeleire a gazdasági szakembertől kérjünk választ. A vele folytatott eszmecsere után írjuk le ezeket, a rövidítés okán nyilván egyszerűsített. ám alapvető gondolatokat. A meglévő jövedelmek újraelosztásával a magyar gazdaság gondjai nem oldhatók meg. A jövedelem- termelést kell növelni. Ügy látszik, a magyar gazdaság történetében makacsul visz- szatérő tévedés az újraelosztásba vetett hit, és az, hogy ennek a szerkezetére jobban figyelünk, ahelyett, hogy a hatékonyságra, a haszonra figyeltünk volna. Jól-rosszul másoltuk a világgazdaságban lezajló makroszerkezeti változásokat. Elsősorban azt kerestük, hogyan lehet strukturális változásokkal minél hjamarabb. minél jövedelmezőbb gazdaságszerkezetet kialakítani, s elfelejtettük, hogy ez a szerkezet rugalmasan idomul a hatékonysághoz. Ha a világpiacon a legkorszerűbb termék 20 százalékos haszonnal volt gyártható, akkor joggal remélhettük, hogy ennek hazai gyártásával — ilyen szerkezetpolitikával — képesek leszünk 10 százalék feletti profilt elérni, mert a gyenge hatékonyságunk ezt is leértékelte. Az energia- termelés túlzott fontosságának tudata látszik a legmakacsabb. legkárosabb szerkezeti maradványnak. Egyáltalán: a gazdasági közgondolkodásra jellemző egyféle tragikus jelen idő, s majdhogynem rövidlátók lettünk a távlatokhoz. De hol van a szerkezet- váltáshoz, a jövő gazdaságához, az életképes, modern, hatékony termeléshez vezető út? Ezek a strukturális irányok: a tudományos kutatás és műszaki fejlesztés, az óvodáktól a diploma utáni továbbképzésig az oktatás egész terjedelme, valamint e kettőnek az infrastruktúrája. Utóbbiba az informatika, főként a modern telefonhálózat is beletartozik. Ez az a fejlődési vonulat, amely nélkül nem lehet a jövő számára „kiművelt emberfőket” nevelni, akik egyáltalán képesek lehetnek helytállni a jövő vezérelte társadalmi-gazdasági mozgásokban. Ennek az iránynak közvetlen haszna is van. Az információ ugyanis egyre inkább eladható áru. Ennek termeléséhez a kiművelt emberek nélkülözhetetlenek. Másfelől a külföldi működő tőke is keresi a befektetési lehetőségeket. Mi az, ami számára vonzó lehet? Nem a puszta két kezünk, hanem a „tudás", a találmányok, szabadalmak, a korszerű gyártási eljárások. A külföldi tőke csak akkor mozdul meg számunkra, ha már most látja a magyar gazdaság jövőjét. A külföld extraprofitot vár, s azt — ismerve a hazai adottságokat — elsősorban a kutatásfejlesztés ígéri. Ez sajnos megelőzi az „emberi értékbe” történő befektetés többi részét is, például az egészségügyet, a művészeti életet — de az oktatást nem! Ha ma Magyarországon egyáltalán működhet gazdiasági szerkezetpolitika, akkor ez az — szemben az eddigi, végeredményében energetikára, alap- anyagiparra súlyozó szerkezetpolitikával, mely annak ellenére alakult ki, hogy államilag számos egyéb területet kedvezményeztünk, de ezek a kedvezmények egymást oltották ki. A jól-rosszul kialakult-ki- alakított gazdaságszerkezetünkön tehát a korábbinál egyértelműbb struktúra- politikával némileg segíthetünk, de ezzel nem tudjuk orvosolni a fő betegséget, a gyenge hatékonyságú termelést. Ez a mechanizmus egészének problémája. s csak a megfelelő érdekeltség kialakításával gyógyítható. A költségvetési újraelosztással, illetve a költség- vetés kiadásainak csökkentésével is előbb a deficitet kell lefaragni, és csak kevés marad arra, hogy az említett alapháromszög: a kutatás—oktatás—infrastruktúra féjlesztésének réseit betömjük. Azt is csak azzal a tudattal, hogy a lényeg a hatékony termelés, s nem önmagában a szerkezet. Csakhogy a hatékony termelés a jövő lehetősége, a termelési szerkezet pedig már kénytelen-kelletlen ránk maradt örökség, súlyos jelen idő. Ezért mégiscsak meg kell kísérelni, hogy a költségvetés kiadásai szerkezetét átrendezzük, bár ez nagyon nehéz. Az alapokból — például a mezőgazdaságból — nem lehet a támogatásokat elvonni, de minden támogatott területen is létezik pazarlás. Ezt kellene igazán kiiktatnunk. Erre szolgál a vállalati támogatások már megkezdett csökkentése. Vagyis vékony pénzszeletékből össze lehet rakni egy nagyobbat. A fejlődés elősegítése végett azonban célszerű ezt az összeget az említett gazdaságfejlesztési alaphármas javára fordítani. Elképzelhetők bizonyos ésszerű visszalépések a felhalmozási támogatásból, elsősorban az energetikából és alapanyag-termelésből. Ennek a beruházásokban — noha adottságaink ezt egyáltalán nem indokolják — magas, sőt az elmúlt években növekedett is az aránya. Persze ehhez vállalni kellene; hogy megkockáztassuk az energiaellátás biztonságának bizonyos csökkentését. Az is biztos, hogy az államigazgatás és a társadalmi szervek költségvetése ugyancsak csökkenthető, sok az erre feleslegesen kifizetett pénz. E tekintetben azonban nem a létszámot, hanem a feladatot érvényes csökkentenünk. Mindez azonban csak kényszerű súlypontozás jelenidőben. A jövő az egész, gazdaság. teljesítőképességének megsókszorozása. Az pedig téveszme, hogy a költségvetés átcsoportosításával ezt a csatát meg lehet nyerni. Amit mégis lehet, azt. célszerű a létfontosságú kutatás—oktatás—infrastruktúra fejlesztésére fordítani. Mindezeknek azonban az az alapfeltétele, hogy a gazdasági fogyókúra éveiben elkerüljük a meglévő gazdasági szerkezetek végzetes újratermelődését, s helyette kialakítsuk az életképes érdekeltségi rendszert. Földessy Dénes
