Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-14 / 12. szám

1989. január 14., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS T zenikét, tizenhárom éves koromban, mely véletlenül az ötvenes évék elejére esett, mindennap, kemény, véres csatákat vív­tam a Klauzál téren. Az isko­lából hazamenet éppencsak lecsaptam a táskámat, be­habzsoltam a félig melegí­tett, előző napi vacsorától maradt ebédemet, és már rohantam is: gyülekeztek a fiúik, és he az ember a kez­dő csapatokból kimaradt, órákig is várhatott, míg va­laki elment, és beállhatott a helyére. Valósággal megszál­lottja voltam a focinak. A téren csak egyetlen tá­gasabb terület, focizásra al­kalmas hely akadt. A többi részt összeszabdalták a hin­ták, betontuskó-lábú padok, homokozógödrök, agyon- bicskázott kéngű, nyomorult fák, a Vásárcsarnokkal szembeni oldalon pedig a tér egy jó részét elfoglalták a lepányvázott krumplihal- mok, szutykos ládabegyek, és a délutánra már összetáncolt kerekű tolókocsik. A térhez tartozott még a zöld házikó, melynek emlékezetessé té­telére sok dicsérendő ener­giát fordított az alkalma­zott, az általunk Klozettün- dérnek nevezett vénasszony, aki ha észrevette, hogy a taksát megspórolva, inkább kívülről vizeljük le házikó­ját, csöpögő vécékefével és valamilyen iszonyatos táj­szólásban ordítva oktatott ki bennünket a finom úri mo­dorról. És messzi környéken ez az egyetlen tér; Budapestnek ezen hetedik kerületében, miind a mai napig, több négyzetmétert foglalnak el a kocsmák, mint az úgyne­vezett zöldterület, több a pá- linkáspoihár, mint a fűszál —, akkoriban még gyerekek is születtek a világra; siet­ni kellett, ha az ember be akart kerülni valamelyik csapatba. Nem mondhatom, hogy kisasszony-futballt ját­szottunk volna. Minden kö­lyök, aki lejárt a térre, győzni ákart, nap mint nap győzni, minden áron: itt nem létezett {airplay, a ki­sebbek vagy gyengébbek iránti kímélet, az ellenfelet játszótársnak tekintő nagy­vonalúság. A tér arra tanítot­ta mindenre kiéhezett gyer­mekéit, hogy csak a minden­napi győzelem, a bármi áron kicsikart győzelem az, ami kiszakíthatja őket innen. Lámpagyújtásra, amikor ha­za kellett mennem, már alig álltam a lábamon, hajam csapzottan lógott koszos homlokomra, vérzett a tér­dem, néha az orrom is, síp­csontomon újabb kék .puklik dagadoztak, levágott szárú hosszúnadrágomból készült sportfelszerelésemen újaibb szakadások keletkeztek. *Az MTI—Press pályázatának III. díjas alkotása novellakate­góriában. Üvegből és vasbetonból több emeletes székházat épít­tetett a vállalatunk. Ami­kor átköltöztünk az új épü­letbe, nem győztünk csodál­kozni. Ez igen, ez a modern építőművészet remekműve! — mondogattuk. Mi, munkatársak legjob­ban a felvonónak örültünk. Nem csoda. Ugyanis a régi épületben gyalog kellett föl­másznunk az emeletekre. Most meg itt az ember még fel sem ocsúdik, a lift sur­ran egyet, és már meg is ér­keztünk! Nyílik az ajtó, az ember belép a felvonóba, megnyomja a gombot, és már repül is a szerkezet... Csak annyi ideje van, hogy elolvassa a falon függő fi­gyelmeztetést. felvonó csak négy személyt szállít!” Így utaztunk az új liften nap nap után, hétről hétre, egész hónapban, megállás nélkül. Egy szép napon aztán a felvonóban megjelent egy Egy kora nyári délután, valószínűleg szombat lehe­tett, alighogy belelendültünk a csatározásokba, megjelenít a téren három harcedzett Csepel teherautó. Az első ízlésesen kidekorálva: jobb­ról nemzetiszín, balról vö­rös zászló, középen, a hűtő- rácson! az akkori, sarlós-ka­lapácsos címer. Valgy - fél percre megszakadt a küzde­lem, nem az autók, hanem a rajtuk ülők miatt; durva deszkából ácsolt padokon fekete ruhás, fehér inges emberek ültek, mindegyi­ken, eddig csak a filmeken látott csokornyakkendő, lá­buk között fura, idétlen alakú bőrön dszerűségéket szoron­gattak. Kezdtek lekászálód­ni a kocsikról, úgy néztek ki, mint a pingvinek, mi pe­dig játszottunk volna to­vább, de a helyzet előterem­tette az ily alkalmakra rendszeresített rendőr törzs­őrmestert, aki gumi botját kezébe véve, eltanácsolt bennünket a pályáról. A pingvinek, miután le­szálltak, leszedegettók a pa­dokat, és félkör a Iákban el­helyezkedtek a pályánk kö­zepén, a furcsa tokokból hangszereket szedtek elő. A dolgok ilyetén, való alakulá­sán, bosszúból mindenfélé­ket odakiabáltunlk nekik, viccesnek meg jópofának szánt dolgokat, de ők elen­gedték a fülük mellett. Saj­nos, a rendőr törzsőrmester is, ha giUimibotjával hado­nászva néhányszor megker- getett volna bennünket, az olyan jó hecc lett volna! A zenészek aztán hangolni kezdtek, sípoltak, cincogtak, tülköltek, erre kinyitottak a térre néző ablakok. Sokan lejöttek a közeli házakból, széket, sámlit cipelve, a ze­nekarhoz minél közelebbi, jó helyet keresve, lábúik előtt kisgyerekek kuporogtak a földön. Néhány ablakban szőnyeget terítettek a pár­kányra, a kényelmesebb kö­nyöklés, no meg az esemény ünnepélyesebbé tétele vé­gett. Akkoriban még nem létezett a televízió, senki­nek sem volt autója, telke, egy ilyen esemény, egy iga­zi zenekar megjelenése ki­vételesnek és nagyszabású­nak látszott. Mii ordítoztunk, a kicsik rohangásztak, a felnőttek jöttek, huzigálták a széke­ket, néhol összeveszték: a rokonszenves férfi. Értelmes tekintettel ült a sarakban himbálódzó asztalka mellett. Az asztalon számológép, stopperóra, különféle papí­rok. A férfi feje fölött tábla: „Utasszámlátás”. Ettől a naptól kezdve ke­vesebb hely lett a felvonó­ban. A munktársak egy da­rabig morogtak emiatt, az­tán lassan megszokták. Telt-múlt az idő, és a lift másik sarkában újabb em­ber tűnt fel. Az ő asztalán kérdőívek, tájékoztatók, kü­lönböző tesztlapok hevertek. Fölötte újabb tábla: „Szo­ciológiai felmérés”. A felvonóban még keve­sebb hely lett. A munkatár­sak ismét morogtak egy ki­csit, de aztán lecsendesed­tek. Bizonyos idő múlva a lift­ben megjelent a harmadik ember. Az asztalán följegy­zésekkel teleírt papírlapok, műszerek. Az asztal fölött tábla: „Pszichológiai megfi­bangverseny még el sem kezdődött, de már botrány­ba fulladni látszott. Ám ek­kor megjelenít a karmester: az első kocsi vezetőfülkéjé­ből, a talajfogás biztonsá­gára ügyelve, liekászálódott egy hatalmas, másfél má­zsás ember, öltözete még különösebb volt, mint a többieké: kabátja hátul két keskeny szárnyban végző­dött, míg elöl, a hason ösz- sze sem ért, vastag arany­lánc fogta össze. A szaba­don maradt pocákon széles, fehér selyemsál feszült, ta­lán ez tartotta a nadrágját. Leszegett fejjel, pompás to­káit kidüllesztve, senikire sem tekintve a zenekar és a közönség közötti kis rész­re lépdelt, mindenki tiszte­lettel utait nyiitott neki. Für­gén felpattant egy ódáké- szított kis dobogóra, a zene­kar 'felállt, hangszereiken kocogtatva üdvözölték. A karmester intett a zenekar­nak, hogy üljenek le, és a közönség felé fordult. Vé­gigpásztázott tekintetével a tisztelt megjelenteken: bo­zontos szemöldöke alatt szinte izzott a szeme, és akire rávetette, összehúzta magát és elhallgatott. Ránk, az egy csoportba verődött kamaszokra, háromszor is kellett néznie, de harmad­szorra még minket is el­hallgatta tót t: var á z slátos szemeivel talán, még a tér feletti kicsiny égholton fel­tűnő felhőik futását is ő irányította Akkor a beállt teljes csendben meghajolt. Derékban alig, de hatalmas fejét egészen a mellére ejt­ve. Dübörgő, lelkes taps köszöntötte. Az első sorok­ban néhányon bátortalanul felálltak, és ütemesen kezd­tek tapsolni, de a világ dol­gaiban járatosabbalk visz- sZaráncigáLták őket, hogy most nem kell. A taps utolja még tartott, amikor valahonnan, hátulról, a zenészek közül előlépdelt egy magiam korabeli lány. Szőke volt, világosszőke, ar­ca akár a porcelán babáké, vakítóan fehér és tiszta, enyhén ívelő szemöldök, vérpiros ajkak: • ilyen szép lányt még életemben nem láttam. Piros nyakkendőt viselt, ugyanolyant, mint mi ünnepi alkalmiakkor az iskolában, de a nyakkendő alatti fehér blúz nem egy­szerű vászon volt, hanem az gyelés”. Ezután a liftbe csak nehezen tudott bemász­ni az egyetlen utas. A munkatársak ismét mo­rogtak, de aztán ezt is megszokták. Aztán nemsokára a leg­utolsó utast is kitúrta a ne­gyedik ismeretlen. A legelő­kelőbb helyen, a felvonó kö­zepén ült, az asztala fölé pe­dig táblát akasztott: „A ku­tatócsoport vezetője.” Azóta vállalatunk munkatársai, a felvonó utasai ismét gyalog kapaszkodnak föl az eme­letekre. Érthető, hogy eleinte egy kicsit morogtak, de az­tán ismét megszokták a gya­loglást, s a végén már el is feledkeztek a felvonóról. Egy szép napon aztán a felvonó mellett egy hirdetés jelent meg: „A tudományos kutatócsoport vizsgálati cé­lokra sürgősen fölvesz a lift­re utasokat”. ' . Oroszból fordította. Kiss György Mihály egész szinte finom csipke, sötétkék szoknyája bársony és bokáig érő. Csengő han­gon, minden félsz nélkül köszöntötte a tisztelt egy­begyűlteket, majd mindany- nyiunik nevében hálás kö­szönetét mondott szeretett vezérünknek, népünk nagy fiának, hogy ilyen nagysze­rű kezdeményezésekkel, mint ez a hangverseny is, lehetővé teszi a munkásosz­tály kulturális felemelkedé­sét. Itt intelligensen várt egy keveset, hogy tapsol­hassunk, aztán bekqnferálta az első számot. A karmester lendületesen és igazi művészi átéléssel vezényelt: húsos orra he­gyéről nemsokára csöpögni kezdett az izzadtság, még hátrább állva is jól hallot­tuk a hatalmas test bálná­kat utánzó légcseréjét. Ami­kor a végén egy fehér ken­dővel magtörölte az arcát, és felénk fordulva ismét meghajolt, óriási üdvrival­gással üdvözöltük, füttyög- tüinik, tapsoltunk, s csak ak­kor hagytuk abba, mikor a megjelent munkásosztály tagjai ránk szóltak, hogy vi- sel|kedjünk rendesen, vagy menjünk a francba. » D e engem már nem ér­dekelt a jó hecc, én már csak a lányt fi­gyeltem. Mielőtt ismét elin­dult volna középre, megkö­szörülte a torkát, és meg­nyalta a szája szélét. A hosszú bársonyszoknya alatt valamilyen puha selyemto- pánka volt a lábán, talán ilyenekben szoktak baüettoz- ni, mindig finoman lábujj­hegyen lépett, ruganyos, könnyed mozdulatokkal, egyetlen kavics sem nyjiik- kant meg a talpa alatt. Mi­előtt elindult volna, közö­nyösnek, talán unatkozónak is látszott, csak az első lépé­sek után öltötte arcára a nagyon öntudatos, kedves­kedő baba-mosolyt: amikor ezt észrevettem, tudtam, hogy képmutató. Képmuta­tás a vörös nyakkendő is a nyakán. Idegen zeneszerzők neveit mondta, furcsa ze­nemű címeket, éreztem, hogy helyesen ejti ki ezeket a sziavakat: ez a lány nyelve­ket tanul, baléttoziik, hege­dülni tanul vagy zongoráz­ni, saját szobája van, és Amerikából küldött csomag­ból csokoládét eszik. Ez a lány soha, még szóba se állna velem. Aztán évekig, ha a rádió­ban szimfonikus zenét hal­lottam, ő jutott az eszembe. Kitartóan gyűlöltem, őt is, ezt a zenét is. Gyűlöltem, hogy nekem soha semmi közöm nem lehet hozzájuk, születésemkor elrendelte­tett, hogy meg sem közelít­hetem őket. Évekig annyira vágyakoztam Utána, hogy legszívesebben megöltem volna. Szepesi Attila Vén Januárius rögökbe-bújt borong tövisbe-tört a nyár vacogj vén Januárius kolduskirály tiéd az álcák évszaka búval-bolcmdozó cibáld ezüst szakállad kaput nyitó-csukó a hosszú éjszakában ütöttek társaként bolyongok itt bár én adom napod lángját-hevét tán ifjabb vagyok nálad? bátyádként kuncogok túlélsz s rám nem is emlék­szel horgas vén ahogy cigány a máglyatűznél kezét melengeti de hagy a rőzse tölgy? akác? mindegy neki Cézanne emlékezete Százötven éve született Paul Cézanne, a modern festészeti törekvések úttörő mestere, a posztimpresszio­nista festészet Legnagyobb egynisége. A zárkózott, má­niákus gyötrelemmel saját útját kikínlódó, szegény, ki­nevetett mester, aki már csák halála előtt ismerte meg a siker ízét, forradal­már volt. Elvetette az imp­resszionisták látványfesté­szetének csillogását, képein visszatért a szilárd formá­hoz, megszervezte a rende­zett teret. Ritka az a mai festő, akinek képe közvetle­nül vagy közvetve ne lenne kapcsolatban a magányos mester heroikus vívódásai­val. Az ő térelméletéből egész is|kola sarjadt ki, a ku- bizmus. A Vadak csoportja is az ő törekvésedből indult ki. Minden, idők egyik leg­nagyobb koloristája volt, különösen lehelle tfinam, összegző akvarelljein, me­lyek közül a Szépművészeti Múzeum is birtokol néhá­nyat. Az az expresszív kifejező­erő, mely műveiben lobo­gott, csodálatoson gazdaggá teszi legszegényebb tárgyú képeit is. Alkotásain min­den részlet egyformán fon­tos, nincsenek a klasszikus festészet szabályai szerint kiemelt dolgok. Pedig ha- gyománytisztelő volt alapjá­ban; a formák stabilitását, a körvonal szerepét ő adta vissza az impresszionista festők fényimádata után, mely illuzórikussá tette az egész világot. Nagyon tuda­tosan dolgozott keserves és szakmai csalódásokkal teli ifjúsága óta: „A természetet hengerrel, gömbbel és kúp­pal kell alakítani, mindent távlatba állítva, úgy, hogy a tárgynak vagy vázlatnak va­lamennyi oldala egy centrá­lis pont felé irányuljon. A láthatár párhuzamos vona­lai adják a kiterjedést, a természet egy szakaszát, a látványt... A láthatáron le­vő függőleges vonalak a mélységet adják.” Aix en Provance-ben szü­letett, és ott is halt meg 1906. október 22-én festő­höz méltóan, szinte a festő- áillvány előtt. A leányosan érzékeny, finom idegrend­szerű fiút édesapja inter­nátusbán neveltette, ahol életre szóló barátságot kö­tött Zolával. Apja akarata ellenére lett festő, Párizsba utazott, de az École des Beaux Art felvételi vizsgá­ján elbukott. Megismerke­dett az akkor induló imp­resszionistákkal. Közülük Bissaróvaű állt legtovább ba­rátságban, aki a táj'képfes- tésre tanította. Rendszerte­lenül, megszakításokkal ta­nult, legtöbbet az Académie Suisse-ben. Az impresszionisták se­gítették először a nyilvános­ság elég 1874-ben Nadar fényképész műtermében ren­Csendélet önarckép dezett kiállításukon. Ekkor még Párizsban élt, később visszavonult Aix-be, melyet osak ritkán hagyott el. Már első képein is a tér­beliséget hangsúlyozta. Csendéleteit — köztük a Szépművészeti Múzeum 1873—77. között festett re­mekét, a Buffet-et — a szer­vezett rend és az érzékele- tes előadásmód jellemzi. Rálátásos kompozíciói a ku­bisták kezén .a század tízes éveiben az egész európai festészetben elterjedtek. A nyolcvanas években főmű­vei egymás után sorjáztak. 1888-ban festette ugyancsak hosszú utóéletű, nagy vász­nát, a Húshagyó keddett (Leningrad), a modern festé­szet útjelző remekét. 1892- ben alkotta meg a Kártyá- zókat, mélyet több változat­ban készített el. Gyűjteményes kiállítással 1895-iben lépett a közönség elé, de a közönségből sokan úgy érezték, hogy a belépti díját kilopták a zsebükből. Ekkor már ötvenéves volt. Utolsó korszakéiban önarcké­pei hosszú sora mellett több portrét is festett, elsősorban barátairól, Vollard műkeres­kedőről, aki sohasem hagy­ta el, Gasquet-ról, a „Vörös- mellényes fiú”-ról a Fipós férfiról (1895—1900). ­Az utolsó évek megrendí­tő erőfeszítéseit őrzi két, für- . dőző nőket ábrázoló kompo­zíciója, a cézanne-ii építkező festészet legmagasabb csú­csain. Az alakokat három­szögletű kompozícióba szorí­totta, hengérekké, és kúpok­ká merevítette. Ezek a mü­vek vezetnek a kubizmus kapu jához, bár a mester be­fejezetlennek tartotta őket. Az 1900—1906 között festett Malmos tája már-már abszt­rakt módón bontja szét a te­ret. Térbeli törekvéseinek összefoglalása ez a mű, me­lyen az egyértelmű formákat ötvözte össze egymással. A helyi színek, fokozatosan egyre többet jelentettek szá­mára. Nem rajzzal, hanem színnel alakította ki a for­mákat. A szín kezelésében soha nem álmodott gyengéd­ségről tanúskodnak késői művei.. A színek finom ösz- szeasendülése ércből kala­pált kompozícióit éteri ré­giókba emeli. Brestyánszky Ilona Artur Dzsalan A FELVONÓ Marosi Gyula Hangverseny a Klauzál téren*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom