Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
1989. január 14., szombat KÖZELKÉPEK Somogyi Néplap 7 KISMESTER, HAGY CSIZMA Egy szakajtó (ezüst)emlék ÖREGLAK ÖNÁLLÓSÁGA A bőr- és ragasztós zagú műhely mintha világosabbá válna a mondataiból áradó meleg fénytől. Néha bekopogtat egy didergő kuncsaft (estére megszigorodott az idő), szatyrába rakja a megreperált csizmát, cipőt, pénzt számol a mester markába, jó éjszakát kíván és kilép az utcára. Az emlékekből áradó fény bevilágít a műhely homályos szögleteibe, a kaptafahal- mo(k, bőrmaradványok közé, szinte illegetik magukat a sallaingos karikás ostorok („a nyelüket is magam faragtam”); no, elég nagy itt a rendetlenség, mondom, mire a mester elhajítja a kalapácsot (jó, nagy zajjal, ahogy annak idején a solt- vadkerti csizmadiáktól tanulta), „első mesterem, Bugyi Sándor, mindig azt mondta: ha rend van a műhelyben, tönkremegy az iparos, az a jó, ha nagy a fölfordulás, meg a nesz, mert akikor van megrendelés, munka, és ugye, abból van a kenyér.” — Van ebben igazság, ma is vallom — mondja Szekeres János siófoki csizmadia és cipész, a Kálmán sétányon található szolgáltatóház egyik műhelyében. — Persze — teszi hozzá —, akármekkora felfordulást is csináltunk — serény segédurak és kussoló inasgyerekek — munka után rendet kellett ám tenni, a szúrtos suszteréiból tisztaságtól ragyogó műhelyt varázsoltunk. Addig nem fekhetett le az inas, amíg ki nem takarított, mégha (mint vásárok előtt) hajnalig tartott is a csizmák ,,pü- fölése”. Szakmája (legalábbis a csiizmadiamesterség) kihalófélben. Ö azonban életerős, vidám ember, noha az az idén betölti a hatvanadik évét. — Mostanában egyre többször gondolok a gyerekkori tájra, ahol hasig érő hóban jártam iskolába a régi boldog feléken — mondja. — Mert tanyán laktunk, s az iskola 4 kilométerre volt a házunkhoz, s az én gyerekkoromban még igazi nagy, hófúvásos telek voltak. Egy jókora fatusikó, amit oda-vissza húzoitt a ló a dülőúton, csinálta nekünk az utat, s a nagy hóban olyankor sokszor fogtunk nyulat; aki a lovat hajtotta, értette az efféle rabsickodás módját. (Havas teleken mindig sok nyulat ettünk.) Az a hely, amelyről én most beszélek, ahol születtem, a N.agy-Al- földön van, közel Kecskeméthez, Kiskőröshöz. Kicsi falu. Régen Prónafalva volt a neve, később Tázlárra keresztelték át. Ehhez a néhány utcás kisközséghez tartozott az a szép tanyasor, ahol 8 testvéremmel együtt felnőttem. Apámnak 17 katesztrális hold földje volt, és szőlője is, vagy négy holdra való. Arrafelé a föld nem a legjobb minőségű, de azért megtermett benne a család és az álllaitok elesége. Mindent termeltünk. Gabonából is többfélét — rozsot, árpát, zabot a búza mellett —, s a tanyasi életben minden családtagnak (a legkisebb gyereknek is) megvolt a tennivalója, a felelőssége. Emlékszem: Mátyás bátyámé voltak a lovak. Antalé a tehenek. Józsi és én a disznófalkával voltunk elfoglalva-, Etus. néném a bat romfiakat látta el. Hajnalban elvégeztük a munkát az ólak körül, aztán leültünk a konyhába „früstö- kölnd”. Addigra a kemencében megsült a krumpli, ott volt a tele tepsi savanyúkáposzta, no, meg mindenkinek egy szelet szalonna. Naponta kétszer ültük körül az asztalt: früstökkor és ebédkor, ami nálunk délután volt, vacsora helyett is. Igen szerettük a. savanyú káposztát, amit magunk tettünk el télire. Kellett bele birsalma, bors, de az volt a legfontosabb, hogy jól meg legyen taposva. Miután legyalültuk ■ a káposztát, apám nagy gonddal, körülményességgel, lábat mosott, és elkezdte a taposást. Fejes káposztát is raktunk a hordóba, mert disznóöléskor kellett a szármához, vagyis a töltött káposztához. A disznóölés nagy ünnep volt a tanyán. Ott voltaik a szomszédok, segítették a munkában, majd resztvettek a disznótoron. Hajnalig tartó torokra emlékszem, nagy vigalmakra, a vendégek kurjon- gialtásaira, amint a csörgő szánokon hazafelé indulnak. Azt mondja: a tanyasi gyerek ezerféle ismeretet tanult a természettől, meg az apjától. A föld-, a szőlő- művelés, az állattenyésztés, a gazdálkodás munkafolyamatait, fogásait, hagyományait, no meg a kézművesség sokféle fortélyát. Mert a gazda tudott kosarat fonni, seprőt kötni, szerszám- nyelet faragni, vályogfalat építeni, nádtetőt rakni. — Pálinkafőzés közben egyszer leégett az istállónk nádteteje (a nagy tanyánk cserepes volt), s a biztosító ugyancsak firtatta a tűz okát. Apám, Szekeres Mátyás istenfélő, templomba járó ember létére, azúttal nem tartotta értelmes dolognak a teljes őszinteséget. Ha megvallja a pálinkafőzést, szó sem lehet kártérítésiről, annál inkább a büntetésről. Ki tanított. „Azt mondod, a padláson cigarettáztál, kukoricahajból csináltál magadnak szívnd- valót”, (ez persze, gyakran előfordult, most azonban ártatlan voltam). Jöttek a csendőrök, aztán a biztosító ügynöke, egy falubeli ember, aki később többször is meglátogatott 'bennünket, egyszer-kétszer becsípett nálunk, aztán nagy körültekintéssel, apám segédletével elkészült a jegyzőkönyv. Idézést kaptunk a bíróságra. Egy biciklink volt, egyet a szomszédban kértünk kölcsön, aztán bekerekeztünk a városba. Bizony, megijedtem, amikor a bíró lazt kérdezte édesapámtól, kívánja-e a megbüntetésemet?! Erről nem volt szó az egyezségben — gondoltam. Apám azt mondta erre, hogy ő már kellően megpofozott a dohányzás miatt, s ezzel véget ért a tárgyalás. Bennem a .szokatlanul hosszú biciklizés öröme maradt meg... Aztán elmentünk nádat aratni, hogy megkeressük a tetőre valót, apám pedig megcsinálta gyönyörűen. Később a biztosítótól egy szakajtóra való ez,üst két- pengőst kaptunk. Mesebeli kincs volt. — A nádtető alatt érik meg a szalonna, ott van a legjobb helye — néz fel a munkából —, ezt bárki bizonyíthatja, aki kóstolt már nádtető alatt érlelt alföldi szalonnát. Én ugyanis azt szeretem, azt szoktam meg, sült krumplival, lila hagymával nem lehet megunni. 1943-ban inasnak állt. Egy soltvadkerti nagyműhelyben vetették meg szerény fekhelyét („a műhelyben aludtam, ott ettem meg az ebédet, vacsorát”), tréfás kedvű segédurajk „agre- círoztiatták”, egyengették vele az elgörbült szögeket, — A kereskedő Az ünnepek forgatagában találkoztam egy tisztességben megőszült kereskedővel. Kanizsai Imre, az Atád Áruház élelmiszeres zsályának vezetője negyvenkét évvel ezelőtt vette föl először a fehér köpenyt. Akkor egy magán- kereskedőnél dolgozott, akit jobban érdekeltek a pártja ügyei, mint a bolt forgalma; így a segédnek kellett mennie a nagykereskedőkhöz és intéznie a napi problémákat. A kereskedés Kanizsai Imrének a lételeme lett. Hallottam, egyszer rosszul lett a pult túlsó oldalán, kórházba vitték, de két nap múva ismét munkára jelentkezett, bár pihennie kellett volna. Azt mondta: „Én nem tudok a bolt nélkül meglenni.” — Az előbb vásároltam, és kissé bosszúsan fizettem; a pénztárosnő közben ugyanis a kolléganőjével beszélgetett. — Ne csak a fiatal boltosokban keresse a gondok okát! Valaha, amikor én kezdtem a szakmát, megbecsülték a kereskedőt; szép fizetése volt. Ma viszont... Mondja: alig háromezer forintért átjönne a pult másik oldalára? Nem hiszem! Mint ahogy azt sem, hogy ünnepnap délutánján kenyérért rohangálna, esetleg tejért futna... A mi boltunk, kapcsolataink folytán, kissé szerencsés helyzetben van; nálunk nem. lehet hiánycikk sem a kenyér, sem a tej. De menni kell érte... E negyvenkét év alatt próbálmeg vizet öntöttek a vacka alá, miután késő éjszaka, vásár előtti nagy munkák idején aludni küldték; egyikét pofont is kapott a mestertől, aki pedig nem tartozott az igazán szigorú emberek közé, talán mert borikereskedéssel is foglalkozott („annyi pénzt sohasem láttam, mint az ő vasládájában egyszer, amikor árut vásárolt föl a szőlőtermelő paraisztolktól”); az inas a pincében is segédkezett, például kimosta az óriási hordókat, ugyanakkor a műhelyben is sok feladat hárult rá; — 46-ban szabadultam fel, de előbb még a cipészetet is kitanultam — mondja Szekeres János. — A háború sok műhelyt szétvert Soltvadkerten is, másutt ds, a mestereket, segédeket behívták katonának, aztán fogságba ikerültek, később meg — már a Rákosi rendszerben — még azok a műhelyeik is megszűntek, amelyek a háború után egy ideig még működtek. Mentünk, amerre nagyobb karéj kenyeret sejtettünk. En Pécsen dolgoztam négy évig szénbányában ,(még a technikum első osztályát is elvégeztem), a feleségem pedig a Zsolnai- gyáir alkalmazottja volt. Közben sok mindent megpróbáltam: vetettem vályogot, arattam, csépeltem á szabadságom alatt, otthon Tázláron (ahol egy kis házat is vettem), aztán elkerültem ide, a Balaton mellé, Sokféle munkát végeztem itt is, négy évig például halász matróz voltam, és jártam a vizet. Végül — most már ez az idő is meghaladta a 30 esztendőt — visszatértem a szakmámhoz. A készülő csizma 46-os („egy vízi rendőr ismerősömé lesz”), a szára nem comb-, inkább derékvastagságú („ezután magamnak készítők egy remök, magas- kérgű lovaglócsizmát, noha nem lovagollak, hanem szőlőt művelek Kintiben, ahol jövőre kemencét fogok építeni az udvaron, a présház elé; 60 éves leszek maholnap, ha úgy hozza a sors, meg az adórendszer, nyugalomba vonulok, elhajítom a kalapácsot, itthagyom a suszterműhelyt”). Akárcsák most. A kalapács nagyot koppan a padlón, abba marad a beszélgetés. Mintha a villanykörte sápaditabban világítana ezután. Szapudi András Csöndes a januári utca öreglakon. Valahol a falu derekán egy meleg szobában Kardos István községi párttitkárt hallgatom; — Ez a nép mindig szorgalma révén jutott előre. Villanyt azért kapott, mert versenyt nyert. A vizet az összefogásának köszönheti, öreglakon nem talál olyan utcát, amely ne volna lekövezve, és járda is vezét minden házhoz. Buzsáikról naponta 15—20 autóbusz viszi munkába az embereket. Öreglakról szinte senki sem utazik el: itt találtak kenyérkeresetet az emberek; s akiket a hivatásuk mégis máshová szólított, azok számon tartják a falut, és segítenek, amikor tehetik. öreglaknak alig valamivel több mint 1800 lakója van. Akik itt élnek, és készek tenni a falu sorsának javításáért, azt állítják, hogy több mint kétezren vannak. A különbség abból adódik, hogy többen „elfelejtettek” bejelentkezni az állami gazdaság szolgálati lakásaiba, és szaporodik is a falu. A pánttitkár mondja: szeretnék, ha a fiatalok nem Bog- lárleMén vagy Fonyódon építkeznének, hanem itt. Csakhogy tizenegy évig nem alakított ki új telkeket a tanács, a régiek pedig elfogytak. Az állami gazdaság nyolc telket bocsátott áruba, egy év alatt valamennyin megkezdődött az építkezés. — öreglak január elsejétől önálló — mondja a párt- titkár.. — Van tanácsa, és lesz tanácsháza is. Igaz, mindössze hét tanácstag irányítja most a falut, de ha dönteni kell, véleményt mondanak a póttanácstagok, a társadalmi szervezeték képviselői is. A falu 1910-ig jegyzőség volt, de Jankovich gróf nem szerette a jegyzőt. Elintézte, hogy a buzsáki körjegyzőséghez kerüljön, önálló tanács alakult 1950- ben. Később a tsz is egyesült öreglakkal. Én voltam a tsz- elwök. Mindent megígértek, de másnap lezárták a falut ellátó kutat, mert a tsz területén volt. 330 ezer forintért újra meg kellett venni. 1987-ben megszűnt a tanács. Lengyeltóti lett a központ, de nem tudtunk ösz- szemelegedni. Tavaly váltunk. Horváth Endre, társadalmi megbízatásként a községi tanács elnöke. Hivatását tekinitve pedagógus: az iskola igazgatója: — A pénzt az idei évre megkaptuk a megyei tanácstól. Lengyeltótival azonban hiányzik még a vagyonmegosztás. Vita folyik a gépkocsikon. Azt mondják, a nullán nem lehet osztozni. Vannak nullára leírt autóik, de szerintünk fel lehet azokat értékelni, és az értéket terü- letariáinyosan elosztani. A vagyonban benne van a mi pénzünk is. A tavasszal a pénzmaradványon is osztozni akarunk. Úgy akarunk elválni Lengyeltótitól, hogy tiszteletben tartjuk. Amikor bejelentettük a szándékunkat, megkérdezték, ml indokolja a döntésünket? Elmondtuk: Lengyeltóti a sokszorosát kapta annák, amit öreglak, pedig a két település között — a lakók léleksz'ámát illetően — talán másfélszeres az arány. A VI. ötéves tervben a lengyeltóti tanács költségvetéséből összesen 1,8 százalékot kapott öreglak. Ha valamit szerettünk volna elérni, .akkor a megyén azt mondták: a pénzt megkapta Lengyeltóti, ott kérjük. Ha 18—20 százalékot kaptunk volna az 1,8 százalék helyett, akkor aligha került volna sor válásra. A falu gazdátlannak érezte magát, amikor megszűnt a tanács. — Hogyan lesz tovább? — Megvannak a terveink. Első 'feladatunk az, hogy pótoljuk a lemaradást. A kultúrházat például elkezdtük felújítani, de elfogyott a pénz. Javítani kellene a járdákat is. Az egyesülés után óvoda lett a régi tanácsházból, most kell egy új. Szeretnénk egy szép községházát is, házasságkötő teremmel. Kell pedagógus Laká s, h a meg akarjuk tartani a 97 százalékos szakos ellátást. Gázt szeretnénk — Somogy- várral közösen. A Iákossá,g támogatja terveinket. öreglaknak 13 és fél millió forint az idei költségvetése. Beruházásra, fejlesztésre 2 millió »forilnt jut, a többi kell az intézmények gazdálkodásához. A falu kétkezi munkájával, leleményével, segíti megsokszorozni a pénzt. — A jövő lehetőségeit keressük — mondta a párttitkár.. — Azt gondoljuk, hogy a választásokon az új generációnak kell átadni a munkát. Az alapok meglesznek a falufejleszitéshez. Minden megvan, ami egy falu működéséhez kell: az országos buszjáratok itt mennek keresztül, van orvosa és jó hírű iskolája, tud munkahelyet biztosítani az embereknek, és lehetőséget arra, hogy értelmesen költsék a pénzüket. Dr. Kercza Imre tam tisztességesen végezni a dolgomat. A feleségem és a menyem is kereskedő, egyformán gondolkodunk. A menyemet is én neveltem boltossá. Mikor hat évig vezettem egy új boltot, hatszor kaptunk kiváló címet. A pult másik oldalán kevesen tudják, hogy már a gyári csomagolású dobozban sincs any- nyi áru, mint amennyire számlázták. S lopnak is az üzletben, egyre többen! Oda is figyelnie kell az embernek, mert a zsebe bánja a hiányt. — Azt mondta, kereskedőnek készült, de amit most elsorolt... — Igen, kereskedőnek tanultam, de ma alig lehet kereskedni. Ma eladók vannak, akik -azt kínálják, amit a nagykereskedelmi vállalatoktól kapnak. Tudja, a kereskedelem ott kezdődik, amikor a gyártó kínálja a portékáját, s azt veszem át tőle, ami jó, amit keres a vevő. Ez ma, sajnos, nincs meg. — Sértődött kereskedő lett? . —^ Az év utolsó munkanapján nyugdíjba mentem. Boltot sem akarok látni! Van egy nagy keriem, és az unokák ... — Biztos abban, hogy ha kell, akkor nem áll ismét a pult túlsó oldalára? Megkérdezhetem a főnökét, Torma Istvánt? — Inkább ne! Mert ha nincs, aki odaálljon, akkor ... Nagy Jenő
