Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

1988. december 31., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS FERENCZ S. ISTVÁN VALLOMÁSAI A Berzsenyi társaság közgyűlésén Berzse­nyi-dijat adományozott azoknak, „ ... akik tetteikkel, etikai tartásukkal példaként szol­gálhatnak". A három díjazott között van a Csíkszeredán élő Ferencz S. István erdélyi költő is. 1972-ben megjelent első verseskö­tetében igy nyilatkozott: „1945. január 1-én, valójában öt nappal újév előtt születtem. Ta­lán ez az öt nap törvényen kívüli lét életem legboldogabb időszaka. A szülőföld... Szépapám hiába próbált szőlőt termeszteni rajta, csak keserű, méreg­zöld gyümölcsöt adott a hűvös csíki táj. Hiá­ba, fanyar időnek a gyümölcse is fanyar." •«-A&AKJKrf­*■ Tjé ^ 'SS- *­Ablakok. — M. Tóth Éva grafikája A szerelmi jóslások ideje ÚJÉVI NÉPSZOKÁSOK darabkáikba ! Ha szemét ­„A Hargita című napilap újságírójaként járom a megyét, és verseiket írok. Persze, ettől nem lesz na­gyobb a burgonya hektár- hozama, s az állatlétszáim sem emelkedik. De talán emberségben gyarapszik to­vább e föld, ha megérti egy-két szavam.” öisaínlte .ragaszkodásáról, szülőföld iránti szeretetéről tesz vallomást önarckép cí­mű versében : „Szálfenyők és villámok közé szorítva, arcom / hozzád csontosodik, apám / Gyenge állkapcám- ba huszonhatodikszor recs- csent / valami bűnös, ősi dac, I Hiába vándorolt vi­lággá az esetlen kamasz, / a hite mégis itt maradt. / Megnyesve állig, testemben csorbult ] fejszeél, / pince­hűvös éjszakák, tüzelték el gályáim, / most már tudom, minek és kiért álmodom / s azt is, hogy mennyit ér / ... / Huszonhat évet él­tem, / zsebemben egy köl­csönkért ötös / s ez a vers, hogy lássatok bármikor; f ez vagyok j ingó alkonyok, in­gatlan fájdalmak tulajdono­sa: j nemúr, nem szolga.” Azóta, ahogyan Csíkban mondják, sok víz lefolyt az Oltón. 1978-ban az Agronó- musok Házának alkalma­zottja tett. Tulajdonképpen természetrajz szakos tanári képesítéssel itt talált mene­déket, miután ő sem „fért bélle” a lap szerkesztőségé­nek megreformált keretébe. Ennek ellenére, mint költő, tovább viseli, hordozza a keresztét. A Nyári vándor­lások után, 1978-ban jelent meg az Utolsó kenyér című verses-kötete. Éveiről és a jövendőről készült, a kötet­ben, található Leltár: „úgy élek itt / mint akit j meg­tagad I a szeme is / már nen% látom / csak nézem már nem féltem / de félem”. Mert a költő már akkor meghirdette : nemsokára mindennél fontosabb lesz a helytállás. S a jelek szerint már derengett az ítélet: „nem nyerhetünk / bebo­csátást / az ősz tisztítótü­zébe j ezredikszer elmúlt arcodért / itt kell hogy él­jünk / ebben a meghirde­tett / nyárban t .. Igen itt! Hirdette élőszó­val Is, bár tényék igazolják, hogy voütaik, vannak és lesz­nék Átváltozások: J ... / tündöklő harmat, tízezer éve, hogy őrzi a nyugal­mas szónkat de mindig csak kátrányos ördögök, megváltók / jöttek el ér­tünk, i mázolni sással bar­bár-vörösre alkonyok j ki­tiltott kékjét... fájdal- minkat csak nézte, csak nézte 1 a huszadik szá­zad ... r A Törökídők-'höz hasonló átváltozásokban érezte a fe­nyegető veszélyt: „karma nő a tűznek / vércsecsőre kő­nek ] cápafoga serken or­das az időknek / jégesők pánsípján / hull alá a ron­tás / táncol a láthatár / járja a bolondját j ítéletidő jön / az elárult égről / isza­pos tócsát ver / asszonyunk szeméből / ... j talán meg­maradnál / hogyha elrejtez­nél / talán nem is félnél hogyha menekülnél / aj ha menekülnél / kőbálvánnyá válnál / poklod pereménél”. Hát igen. Ferencz S. Ist­ván jól tudta: egyfajta meg­váltást ígér a menekülés. Csupán a bölcsőt, a szülő­föld melegét, azt nem pó­tolhatja semmi. Visszanczés A kivándorlók emlékére Mikor Csíkból elindultam kőből fából vért hullattam varsát szőtt a nyírfa árnya hurkot húzott fűzek ága kaszatömlec-fenyőerdők vérpad krumplimezők között madár nézte kenyeredet pók fonta a bilincsedet Szemed a tarkódig égett nem látott de fázott nézett Szabad vagy mint tüzek füstje kiolt majd a hó ezüstje mögötted a hamu-darát kenyérnek keleszti anyád — tetején forrott csontra szád... Most egyedül csak neki fáj e megvesszőzött égi táj 1983-ban újra pályát cse­rélt a költő. Időközben el­végezte a bukaresti egye­tem újságírói fakultációját, és a fővárosban megjelenő Falvak dolgozó néipe című hetilap Hargita megyei tu­dósítója llett. Aligha kerül­hetett volna jobb kezekbe a téma. Publicisztikájában kiváló érzékenységgel örö­kítette meg a székely pa­rasztember hétköznapjait. 1984-iben újabb versesikötet- téi jelentkezett. Ki virággal megveretett című könyvé­ben különös versbeszédet épít ki. „A jel-játék végül min­dennapi életünk és vilá­gunk nem látható részére utal, arra a részére, amely­ről tapasztalatunk nem le­het, csak benyomásunk” — elvágom a kiadói ajánlás­ból. S lám, így éli át volta­képpen a Lelkihadgyakor- lat-ot: „Kedvesem, ma kezdetét vette a frontátho- nulás. / A napiparancs után kiosztottak egy csajka ro­mot is. , Aztán helyre iga­zítottak. Engem a páncélta- lan / daldárhoz merényeltek ki. Transzmiszionáriusaink hódolták a riadószedőket s megkezdődött a / vissza- ámítás... Az éjjeli bárkász egységek j tökéletes köd­függönnyel bálcázták a lakknamezőket, / a bank­csapdákat és a verbunkere- ket. Majd. / megszólaltak a nehéz üzérség ütlegei. / ... Mit mondjak még? A sza- nitészek / megszámlálták ebesültjeiket, elhiheted, ke­vesen / holtak. A bellenség, miután alábirtuk vélük a / békeszerződést, elismerte, nincsenek ősi halottjai. Búcsúzom kedves, üszke le­hetsz rám, a mellem tele van kibüntetésekkel. (U. i.: írj, mi hír a rovóhelye­ken.” Nehéz válogátni mindab­ból, amit annyi hittel alko­tott meg Ferencz S. István. Játékos a versbeszéd, aho­gyan gyermek-barátai leiké­be rejti a csíki táj szere- ietét. Utolsó találkozásunkkor magányosan jött el búcsút venni. Könnyekkel átitatott tekintetével,, nyugtázta azt, amit mondott: „Áldjon meg az Ég benneteket. Utolsó leszek, aki elvonul erről a tájról. De még az sem biz­tos.” Páll Bálint A Somogy megyei Kapo- lyon újév reggelén így kö­szönteik a házakhoz : „Adjon Isten három bé-t, három f-et, három pé-t, bort, búzát, békességet, faint főző feleséget, pipát, puskát, patronázst, meg egy bütykös pálinkát!" A mai „boldog újévet!” — gyakran megszokásból, udvariasságból mondott — évkezdő köszöntésünk ré­gen, faluhelyen mulatságok­hoz, szerelmi jóslásokhoz, tél temetéshez kapcsolódott. A „boldog újévet!” jókí­vánságunk csak kezdete volt a szerencsekívánatok hosszú sorának, hiszen a házakhoz szilveszter este és újév hajnalát» bezöngető le­gények a köszöntést szóval- verssel is megtoldottak. Néhol falun ma is lármás csapatokban — kiJki mes­tersége szerszámait muto­gatva —, élénk hangula tban köszöntik az újévet. Évszá­zadokkal ezelőtt köszöntő mesteremberek serege vitt ajándékot újévkor a király­nak. Jókívánságaikat a király arannyal viszonozta. Ez a szók ás — több régi­vel együtt — előbb a cse­lédek és pásztorok, később pedig a gyenmékék újévi szórakozásaként élt és éli ma is tovább. Ilyen a fiúcs­kák, legények újévi ostor- durrogtatása vagy zábbinté- se : ilyenkor fáluszerte szór­ták a zab mellé a jókíván­ságokat is. A karácsony előtti időszak rövid nappalai és hosszú éjszakái türelmetlenné tesz­nek minkét, ha tudnánk, kabátunkkal együtt a télből is kibújnánk. Nemcsak mi érezzük ezt ! A tél kiker- gétését, „kiverését”, a hi- dagltől'-sötéttől szabadulás vágyát őrzik régi téltemető népszokásaink is. Hazánk­ban és szomszédai nknál sok helyütt nem vártak a télte- metéssel farsangig, hanem már szilvesztei' ■ napján nagy lármával, kolompszóvai űz­ték a telet. A század elején Szegeden öregasszonynak öltöztetett szalmabábot dob­tak a Tiszába. A télfői sza­badulni akaró, tavaszt, na­pot váró szlovák, cseh vagy orosz parasztemberek ha­sonló módon „bosszulták meg”, gúnyolták, kergették a telet: „Odaviszem, odavi­szem ezt az átkozott telet, idehozom, idehozom azt a meleg nyarat". — Észtor­szágban azonibjan megke­gyelmeztek az újévi szal- mobáíbnak, mert azt tartják róla, hogy védi a barmokat, és őrzi a határt. Szilveszter és újév a sze­relmi jóslások ideje. De nemcsak ilyenkor, hanem Luca napján és karácsony­kor Is azt kutatták a lá­nyok: férjhez mennek-e, s ha igen, kihez? A sokféle szerelmi jóslás egyik legis­mertebb módja a gombóc- vágy derelyetfőzés. Tizenhá­rom gombóc közül tizenket­tőbe férfinevet rejtették, s amikor éjfélikor megfőzték őket, kíváncsian várták, melyiket dobja föl legelő­ször a víz, mert az rejteget­te a jövendőbeli .nevét. A várva várt vőlegény mes­terségét ólomöntéssel tud­hatták meg. A hülő ólom alakja szerszámokra, tár­gyakra hasonlított — és ha nem, akkor is mi mindent léhet beleképzelni az ólom­dombra álltaik és a kutya­ugatást fülelték, azt is meg­tudták, merről jön a vőle­gény, s kit menne visznek férjhez. A Dunántúlon és Erdély­ben — ma mám kicsit ke­gyetlennek tűnő — szilvesz­teri szokás volt a véhlány- csúfolás és a szüzguLyatere- lés. A legényök „itt a tör­zsök, húzzad!” — felkiál­tással tüsköt húztak el a férjhez nem ment lány há­za előtt. Mulatságuk gyak­ran hangos, zajos vonulássá vált; az előc»adogatott vén- lánydkhoz kötözték a tüsköt, azok pedig húzták-vonszol- ták végig a falun. Előfor­dult, hogy lakodalom-paró­dia keretében gúnyolták a férjhez nem ment lányo­kat, akiknek még azt is el kellett viselniük, hogy csúf tárgyakat dobáltak a kert­jükbe. Néha ennél is ke­gyetlenebb módon bántak el a vétnlányokkal : gulyába terelitek őket, s ostor pattog­ta tás közben gúnyolódtak vélük. Nem csoda, ha min­den lány igyekezett a kö­vetkező szilveszterig, férjhez menni. Az ilyen óévbúcsúztató, újéviváró szokások — kö­szöntők, vidámságok — többsége * régi, változatlan formában ma már kevés helyen él. Él viszont szil­vesztert és újévet ünneplő kedvünk, s ha azt mondjuk egymásnak : „boldog új évet!”, a kapolyi gyerekek­nél ugyan rövidebben, de semmivel' sem „szegényeb­ben” köszöntjük egymást — ha azt komolyan is gondol­juk. Csók Márta Galambos Szilveszter Papírtrombita Délután 2 óra Nem akarok ünneprontó lenni. Szeretem a szilvesz­terit. Hiszen önmagát általá­ban minden ember szereti, s számomra ajz év utolsó napja a névnapomat is je­leníti. Az utcán jókedvűen sétáló emberek, a háziasszo­nyok pótbevásárlásra siet­nék a közértbe, a körúton rám mosolyog egy papír­trombita-árus, szimpatikus, derűs képű ember. Hang- szegeit kínálja eladásra; .Vé­sziek tőle egy nélgylevelü tó- herét. Azt nem kell fújni. Zongorázni tanultam, de senki .sem .kívánhatja, hogy papírtrombitáin játsszam. 3 óra Olvasom a népszerű étte­rem féliratát : Ma estére minden asztalunk foglalt. S ékkor egy ötven év körüli siheder papírtrombitáivá! a fülembe fúj. Ejnye. Beme­gyek (kedvenc trafikomba cigarettáért. A trafikosnő elfelejt visszaadni a hú­szasból; de papírtrombitát ragad, és ő is a fülembe fúj. 4 óra Még korán van ahhoz, hogy felmenjök Rezsőéfchez, akikhez meg vagyok híva. Tavaly fordított piknik volt náluk. Reggel vette észre a háziasszony, hogy ki-ki el­vitt valamit. Beülök egy presszóba. A káivé elég gyenge, de a .kávéfőzőnő erősen a fülembe trombi­tái. 6 óra A Korú ton már nagy em- beráínadát hömpölyög. A fe­le trombitál, a másik félé meg hallgat. Felmegyék Re- zsőékhez, hogy ott töltsem a szilvesztert. Az ajtóban, cédula fogad, melyen, köz­ük, hogy disznótorra utaz­tak Paksra, majd jövőre találkozunk. 9 óra Minden mellékutcában mindenki trombitál. Fülsi­ketítő a nyivákolás. Én, aki imádom Beethovent, Csaj­kovszkijt, sőt Fényes Sza­bolcsát, Horváth Jenőt, most menekülni szeretnék a zene elől. Lehet, hogy ké­nyes az ízléisem, de a trom­bita nálam Benny Good- mannál ikezdődik. 10 óra Az egész város trombitál. 11 óra Taxi fékez mellettem. Trombitáló szereim espár szélül ki belőle. A kocsiba ugróm: a Kamaraerdőbe le­gyen szíves. Ki a rengeteg­be, szelíden suttogó fák kö­zé. Végre, fékezünk az el­ső bükkfánál. A ,sofőr trom­bitával köszönd meg a bor­ravalót. Aztán hús, ózon­dús levegő csapódik az ar­comba, majd egy másod­perc múlva trombitahang- vensenyt hoz féléim a kósza szél. Hova tudnék mene­külni, ahol nincs trombita, csak feldeci van? 0 óra 1 perc Ismét a körúton vagyok. Ezt a viszontlátást meg kell ünnepelni. Egy szerencse- patkó-árusnál kéz alatt ve­szek egy fél törkölyt. Egész­ség! Egy vadidegen, íóden- kabátos férfival összecsóko- lózom. Általában az embe­rek puszizlkodnak az utcán. Tán olyan is van, aki a sa­ját feleségével csökolózik. Hurrá! Éljen 1989! Egészsé­getekre! Odarohanok az is­merős papírtrombita-árus­hoz. Óriási szerencsém van. Még az utolsót sikerült megkapnom. Iigjaz, hogy fel­árral. Aztán belefújok a papírtrombitáiba. Hát olyan gyerek vagyok, akiben nincs kellék tív érzés? Azt hiszi­tek, én kivonom magam a közösségből? Veletek együtt fújom, embertársaim, amíg lehet. Előre, huszárok !... Nem igazi magyar, aki ma é jszaka nem trombitál !

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom