Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

1988. december 31., szombat Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK NYUGALOMBA KÉSZÜL Az első siófoki gondozónő 1953-ban egy Békés me­gyei kisközségben, Almás­kamaráson idény bölcsődét nyitottak. Ugyanakkor a napilapokban arról lehetett olvasni, hogy Budapesten csecsemő- és gyermekgon­dozó iskola nyílott, s a Zó- ja kollégium várja a fiatal lányok jelentkezését. Ilike, az almáskamarási tanács 19 éves adminisztrátora elhatá­rozta, hogy pályát változ­tat, majd elküldte a felvé­teli kérelmét a fővárosba. — Akkoriban erről a pá­lyáról tulajdonképpen sem­mit sem tudtam a bölcsőde fogalma is ismeretlen volt — mondja az egykori ad­minisztrátor lány, ma: Stel­ler Jánosné, a siófoki 2-es Számú Bölcsőde nyugalom­ba készülő vezetője. — Ré­gebben egy faluban elkép­zelhetetlen volt, hogy a csecsemőket az anyák „ide­genek” kezére adják, noha a szegény zsellércsaládoknál egyáltalán nem kényeztet­ték el a kicsinyeket. En­gem a minisztérium Siófok­ra helyezett, miután- elvé­geztem a-z iskolát, s én vol­tam a község (akkor még község volt Siófok) első szakképzett gondozónője. Siófdkon 1952. május 1- jén nyílt meg az első idény­jellegű bölcsőde a Batthyány utcában, s 20 gyermek szá­mára adott helyet. Május 1-jétől október végéig: tar­tott nyitva három esztendőn át, majd 1954. december 1- jétől megkezdte működését az állandó bölcsőde a Már­tírok útja 2. szám alatt. (Itt sem volt több hely 25-nél.) — Én még. az idényjelle­gűben kezdtem meg a mun­kát 54 májusában, majd de­cembertől 13 éven át vezet­tem az egyes számú intéz­ményt. A „hőskorban” együtt dolgoztam Hukk Mi- hálynéval, Fekete Józsefűé­vel ^ Meixner Istvánnéval, Mihály Andornéval és Bódi Ilonával. Rukk Mihályné és Bódi Ilona ma is munkatár­sam a 2-es Számú Bölcső­dében. Sok év telt el a kez­det óta, s ma már az egy­kori gondozottjaink gyerme­keivel foglalkozunk, s van kollégám is olyan, akit va­laha istápoltam. A szó szo­ros értelmében úttörő mun­kát végeztünk. A lakosság itt sem lelkesedett a bölcső­déért, pedig egyre nagyobb, szükség volt a szolgálatunk­ra. hiszen ez idő tájt, mond­hatnók, tömegesen álltak munkába az édesanyák. Az „ellenpropagandát” sajnos alátámasztotta az a tény is, hogy rendkívül kezdetleges, korszerűtlen körülmények között voltunk kénytelenek fogadni a gyermekeket. Egy 2 szobás lakás állt rendel­kezésünkre, s a lehető leg­primitívebb eszközökkel dol­goztunk. Ezért gyűjtést in­dítottunk, s ily módon pó­toltuk a hiányt. A munka­társaim a nehézségek elle­nére nagy lelkesedéssel vé­gezték a számukra is új, szokatlan munkát. 1967. január 10-e óta a 2-es számú, korszerű bölcső­dét vezeti. — Az elmúlt 20 eszten­dőben megvalósíthattam mindazt, amit a hivatásom sugallt, segítőtársaimmal, a bölcsődei dolgozókkal él­tünk a lehetőségekkel a gyerekek érdekében, s arra törekedtünk, hogy a leg­jobb tárgyi és szellemi fel­tételeket teremtsük meg. Nagyon jó érzés számomra, hogy a kollégáim szeret­nek, hogy nehéz szívvel bú­csúznak tőlem, akárcsak én tőlük. Hozzánk mindig szí­vesen jötték tapasztalatcse­rére, szakmai beszélgetésre a más bölcsődékben dolgo­zók is, kiállításokat rendez­tünk, baráti találkozókon, szülői értekezleteken mélyí­tettük el kapcsolatainkat a várois lakóival. Intézmé­nyünkben megalakítottuk a szakszervezeti csoportot, a KISZ-szervezetet, és — hi­vatásunkhoz méltóan — a vöröskeresztes alapszerve­zetet. Igen fontosnak tartot­tam, hogy önképzés révén is gyarapítsam szakmai tudá­somat; e célból tanulmá­nyoztam a gyermeklélek­tant, a legújabb kutatások eredményeit, igyekeztem az új módszereket megismerni. Mégis: azt tartom, hogy a mi pályánkon a legfonto­sabb az anyai szív. Én min­dig annak az édesanyának a helyébe képzeltem magam, aki először hozta „szeme- fényét’’, a gyermekét hoz­zánk. Átéreztem szorongá­sait, aggodalmát, s megpró­báltam megnyugtatni. Ma­gam is két gyerméket ne­veltem. Ök felnőttek már, éln pedig most elbúcsúzom a hivatásomtól. 1954—1988... Sok, küzdelmes, de gyönyö­rű esztendő. Elégedetten, bú­csúzom ... Sz. A. — Jöjjenek csak beljebb — hív kedvesen Mariska .néni — tudják, jön aiz ün­nep, muszáj egy kicsit ta­karítani — teszi le jöttünik- re a ruhát. Az ablakok már kristálytisztán ragyognak, nem különbül a konyha, ahol a házigazdával, Metz­ger Ferenccel és feleségével beszélgetünk. — Az a legnagyobb baj, hogy kihal a falu — mond­ja Feri bácsi elöljáróban. Laissan negyven éve, hogy építettük a házat, akkor még csak a csupasz föld volt itt. Nagy falu volt Ga- máis több minit háromezer- lelkes közsiée, ma már oly an háromszáz ház lehet, tán valamivel több. Ha végig­mentek a falun., látták: min­den harmadik ház majd­hogynem üres. Ahol meg laknak, ott jobbára öregek, mint mi .is. A házigazda eljárt éve­iket sorol, egykori gazdákra emlékezik, s beszélgetés köz­ben próbáljuk közösen ke­resni, de úgy látszik, egyi­künk sem látja a megol­dást. — Olyan lesz Gamás is, mint Gyűrűfű — mondja nyugodtan, öreges megfon­toltsággal a szavakat, s lá­tom hogy mögöttük évek tapasztalata .áll megdönthe­tetlen érvként felsorakozva. A falunak még van .taná­csa, orvosa, gyógyszertára, de munkaalkalom már ke­vésbé. Az általános iskola alsó és felső tagozatán ti­zenkét .tanító, tanár oktat­ja a nebulókat. Jó a közle­kedés, naponta többször is jön busz mindkét irányból, Balatonboglár és Kaposvár felé is. A helyiek azt be­szélik, nem sokáig marad meg a tanács, olyan híre­ket hallani, Babodhoz kerül maid. A termelőszövetkezet már ott van, s ez sokat ár­tott a falunak. Van ugyan egy bakelitüzem. de sokan eljárnak dolgozni a Bala­tonhoz. vagy be — ahogy itt mondják — Kapósba. A szórakozási lehetőség kevés, s a fiatalok, amint elvég­zik az iskolát, szinte mind éllmennék. Végigjártuk ,a falut, keres­tük, mi az, amitől ez a so­mogyi település Gamás, mi teszi gamásivá. Talán a ■rendezett, tiszta udvarok, a takaros házak sora? A két­oldaliról futó járda melletti gondosan elkerített vi rágós - kertek a házak előtt? Eset­leg az „1928 Gamás község” feliratú egykori tűzoltóko­csi? Nem. Külön-külön da­rabjai ezek a falunak, s nincs, már igazi arca csak házak sora van egymás mel­lett. nagy-nagy kerttel. Szekér csörög végig a ga- máisi úton, s a bakon ülők nem először hallják a lovak fújtatását. A kérges kezek között szinte észrevétlen si­mul a gyeplő. — Van itt hetemként egy­szer filmvetítés — gondol­kodik hangosan a gazda­asszony. Meg a könyvtár­ban, az iskolában is van­nak rendezvények, de a fia­talokat sokkal több rendez­vénnyel sem lehetne itt tar­tami. Nekünk is két gyere­künk van; a fiú a Délász­nál, a lány a húskombinát­ban dolgozik, ők se marad­tak itt. Volt itt nemrégi­ben egy kertészmérnök Pestről, megnézte a házat, tetszett is neki, de amikor a hozizá tartozó területről esett szó, azt mondta, ő bi­zony egy kapavágást sem csinál ekkora földben. Metzgerék nagy területen, több mint háromezer négy­szögölön gazdálkodnak. A hetven ősz és nyár már las­súbb munkát követel, de a pajta otthonos rendjét, az istálló gondoizottságát so­kan megirigyelhetnék. A két fríz tehén friss szalmán, a fejes utáni pihenés perceit tölti, mellettük példás rend­ben a széna. A bejáraton tábla hirdeti: a házigazda kiváló tejtermelő. — E körül sincs ám min­den rendben — tárja szét karjait Metzger Ferenc. A téesz leveszi a hasznot a kistermelőről, a hízón is nyer két forintot kilónként, de a tejen is megvan a nyeresége. Ügy látszik, a kistermelőik teje nem egy­forma — bosszankodik, s tudjuk, hogy igaza van. Az előző két, három évihez ké­pest csaknem felére csök­kent a tejtermelés a falu­ban, s Metzgerék is elad­ják a teheneiket. Nem tit­kolják : felszámolnák az egész gazdaságot, szívesen beköltöznének Kaposvárra. ö,k is, mint ahogy már so­kan a faluból. Kénytelenek abbahagyni a munkát, s ez­zel pontot tenni egy élet­forma végére. Búcsúzunk, s még egyszer végignézünk a falun, végig a takaros por­táikon. A központban fázó­san topog egy árus. Naran­csot, zöldséget, káposztát és tojást árul. Balogh P. Ferenc A bolhái Héphaisxtosz Héphaisztoszt a monda szerint atyja, Zeusz mérgében ledobta az égből, mert a fiú állandóan belekotnyeleskedett szüleinek vitáiba. A frappáns ellentétekben kedvét lelő népfantázia azt tartja a kovácsok istene ettől kezdve nem­csak .a szüleit, hanem az isteneket sem szerette. Ahogyan csavaros eszéért, gúnyolódó mondásaiért az Olümposz lakói sem kedvelték őt. .. Amikor a patkószög át­bújt a lókörmön, elnevet­tem magam: — Mester uram, üthetném akár én is; ekkora lólábba csak beletalálniék... Rám néz a kovácsmester — amúgy fölfelé, mert ala­csony az istenadta, s van abban vastag gúny, ahogy munkához invitál1: — Csak tessék, tesisék ! Gondolja, hogy áki léckerí­tést szögeit, az már lovat is paitkóllhait... A patkószöget aiztán fino­man vissziahajíiítja, s leen­gedi egy pillanatra a jám­bor állat lábát, rá tud-e jól fogni. — Rajtam kívül itt min­den kihaló ban van! — mondja, már a tűz mellett Pinterics József kovácsmes- ter. — Mert ugye, a patkót félkészen kapjuk, és egyre silányabb. Mi magunk csi­nálunk belőle egészet a Rába acéldanabjából ráhe- gesztve. A paticószög sem ér egy fabatkát sem — s e szavaiknál a zömök kovács a markába fog fél1 tucat pat­kószöget. Való igaz, híján vannak ezek az egyenes­ségnek és a simaságnak. Az egyik ilyen, a másik olyan. Józsi bátyánk ujjavai ma­géihoz int, s mint aki most összeesküvésbe ákar befog­ni, mutat valamit: — Ezeket nézze meg ! Svéd valamennyi. Egyik hajdani foldlim küldte. Ez szög a javából... A szürkéskék acélszögek szinte csillagnak, a szög fe­jén pedig kicsi monogra- mois jelzés adja tudtul, a gyártójának nincs mát szé­gyellnie. — Benkő Istvánná! tanul­tam ki a mesterséget. Nem­csak a patkolókovácsságot, hanem a vasfőltozást meg a kerítéskováosollást is. Hit­tem abban, hogy ha mind­ezt jól tudom, akkor eggyel kevesebb hiba lesz a világ­ban. Mostanra nincsenek már patkolóko vácsok : Barcs­tól Somogy udvarhelyig jár­nak az otthoni műhelyem­be a fogatosok, hogy igazít­sak vasat a lovuk lábára. — Akkor jól kereshet a kovács ? — Valamelyik kovács biz­tos, de Pinterics József na­gyon rosszul. A négyezer forintot éppenhagy átlépem. Ha nem lennének lovak a bábócstaá itsz-jben, talán ne­kem is „gyalogosnak” kéne lennem. Munkát nem vál- lállhaitok, sújt az adó, meg vissza is adtam az ipart. — Hol van az az idő, amikor a kovács pénze le­pipálta a tsz-elnöikét? — kérdi a mester. S meséli, hogy iámig beteg vofllt, még a rúgás ló lábéit megtartó kötelet is ellopták a műhely faláról. — Kutya egy világ.; min­den dolog le van értékelve! — Maga hagyja, hogy így legyen? — Dehogy hagyom ! Egy gazembert sem hagyok fö­lélni kerekedni ; csak attól tűröm el a leszűrést, aki jobb munkás nálam. Attól, aki megtartja adott szavát napsütésben meg viharban is. A kovács megtörii a hom­lokát, a lovak meg indul­nak az új patkókkal a húszeemtis sárban a bolhói tsiz-udvaron. — Hát a fiát kovácsnak adja-e? kérdem tőle. mi­előtt kezet fognánk. — Azt mondtam neki, kő­műves legye®. Az se. köny- nyű, de arra mindig szük­ség. van^ és meg is fizetik. Ne kelljen negyvenévesen megérnie, hogy más szak­mák után pislog, s csak az tartja ebben a „régiben”, hölgy iszonyúan szereti. Békés József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom