Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

1988. december 31., szombat s NYELVTUDÁS NÉLKÜL Mint ismeretes, készülő­ben egy rendelet, mely ar­ra készteti (kényszeríti?) a magyar főiskolásokat, egye­temistákat, hogy idegen nyelveket is tanuljanak, mert 'különben nem kaphat­nak diplomát. Pontosabban : az 1992-ben beiratkozó hall­gatók közül csak annak ad­ják át majd az oklevelet, aki egy idegen nyelvből leg­alább középfokú, egy má­sikból pedig alapfokú álla­mi nyelvvizsgát tesz sike­resen. A rendelet — illetve az abban megnyilvánuló fel­ismerés és szándék — oka egy már-már behozhatatlan hátrány, amelynek aggasztó tünetei minduntalan meg­mutatkoznak társadalmi és gazdasági életünkben. Nem csoda, hogy a budapesti műegyetemen úgy döntöttek, hogy nem várják meg az 1992-es esztendőt (oly mesz- sze van!), hanem már a jövőre (1989-ben) kezdő mémökjelöltektől megkö­vetelik, hogy legalább egy idegen nyelvbő tegyenek középfokú nyelvvizsgát. Te­szik ezt a hallgatók (és a népgazdaság) jól felfogott érdekében, s talán nem túl­zás azt állítani, hogy az utolsó órában. Közhely: ha egy kvalifi­kált szakember nem tanul meg legalább egy világ­nyelvet, elzárja magát a külföldi tájékozódás lehető­ségétől, következésképpen nincs módja megismerni a szakmája legújabb, legkor­szerűbb eredményeit, óha­Többen kutatnak Gyűjtik tatlanul lemarad, „begyepe­sedik”, s tulajdonképpen diplomája is elavulttá vá­lik. E tájékozódás fontossá­gával tisztában voltak már a középkori céhes legények is, akik gyalog járták be Európát, hogy mestervizsgá­jukhoz kellően felkészülje­nek, s magától értetődő kö­vetelménynek tartották egy­kor az értelmiségi pályákra készülő diákok, akik az itt­honi fiőskola, egyetem be­fejezése után külföldi inté­zetekbe igyekeztek, hogy egy-egy nemzetközi hírű professzor előadásait meg­hallgathassák, látókörüket szélesítsék, tudásukat gyara­pítsák. Ezt megtehették szü­lői segítséggel, ösztöndíjjal, vagy anélkül, padlásszobá- ban nyomorogva, éhkoppot nyelve (sok kiválóságunk ké­szült fel pályájára mostoha körülmények között), de semmiképp sem tehették volna nyelvtudás nélkül. Kérdezhetnénk : va j on 50— 60 évvel ezelőtt miért nem hoztak efféle „diplomatámo­gató” rendeletet? Akkoriban netán szívesebben tanulták a diákok az idegen nyelve­iket, vagy jobbak voltak a nyelvtanárok, tehetségeseb­bek a maiaknál? Nem va­lószínű. Annál inkább, hogy akkor az oktatási rendszer­ből következett: aki az egye­temi, főiskolai felvételire jogosító érettségit (akár elégséges eredménnyel is) letette, három nyelvből leg­alább a ma alapfokúnak el­ismert tudással bírt. Ez volt a pártarchívumban ugyanis a követelmény, enél- kül senki sem kaphatott jo­gosítványt a továbbtanulás­hoz. Ezért aztán a ma már 70 év körüli, nyolc gimnázi­umot (vagy felsőbb reálisko­lát) végzett egykori diákok méltán mosolyognak raj­tunk, idegen nyelvet alig, vagy egyáltalán nem beszé­lő „értelmiségieken”, a megszámlálhatatlanul sok doktoron, akik a disszertá­cióhoz szükséges kutató­munkát — sajátos módon — idegen nyelvtudás nélkül is elvégezhették. (Ez azért is különös, mert ha a múl­tait vizsgáljuk, a levéltári búvárkodáshoz — legalább­is nálunk — a latin és a német nyelv ismerete elen­gedhetetlen, a jelen illetve a jövő lehetőségeivel foglal­kozó közgazdász, mérnök pedig egyszerűen nem ke­rülheti meg az angol nyel­vű szakirodalmat, például az amerikai csúcstechnológiá­val kapcsolatos tudnivaló­kat.) Eleink arcán a lesaj­náló mosoly indokolt tehát, hiszen ők (akár szereztek felsőfokú végzettséget, akár nam) még ma is kapásból fordítanak Tacitusból, vagy éppen Marx Károlyból) va­jon a politikai főiskolán, vagy a szakosítón szerzett felsőfokú képzettséggel há­nyán olvassák eredetiben a marxizmus klasszikusait? (!), és szívesen idéznek az Iliászból is, természetesen görögül. Nyelvtudás híján arcpirí­tó, kínos esetek is megtör­ténnek az emberrel. Egyszer például tanúja voltam, ami­kor egy tekintélyes beosztá­sú gazdasági vezetőnket (idegen nyelvű névjeggyel és doktori címmel) egymás után három nyelven szólí­tott meg egy külföldi part­nercég nálánál jóval ala­csonyabb rangú képviselője — hiába —, mire, feltehe­tően kínjában, a mi embe­rünk azt ■ füllentette, hogy ő csak oroszul beszél. A külföldi úr arcán öröm su­hant át, és — mindnyájunk megrökönyödésére — Tolsz­toj nyelvén folytatta az egyoldalú társalgást. Persze, egy, vagy több személy ku­darcérzete (s az ebből kö­vetkező kisebbségi komp­lexus) magánügynek tekint­hető, ha nem egy ország (az említett esetben egy nép- gazdasági „húzóágazat”) képviselőjeként éri a „hi­degzuhany”. „Ma már egy vállalati vezetőnek három, de leg­alább két idegen nyelvben kéne járatosnak lennie ah­hoz, hogy egyáltalán tár­gyalóképes legyen”, mondta ismerősöm, egy fiatal keres­kedelmi szakember, akinek már megadatott, hogy kül­földön is gyarapíthassa szakmai tudását, ám itthon egyelőre csak tolmács lehet olyankor, ha a főnöke kül­földi partnerrel tárgyal. A „főnök” pedig mostanában került a céghez, eddig egé­szen más területen munkál­kodott (ott sem követelték meg tőle a nyelvtudást), és — reform ide, reform oda — rögtön a legmagasabb irányítási poszton kezdte ta­nulni a szakmát... De ez már egy másik téma, s nem kevésbé figyelemre méltó az előbbinél. Szapudi András I RÁDIÓ3EGYZET Fecsegő-recsegő SAS néven iskolarádiót működtet a siófoki Perczel Mór gimnázium ifjúsága. Hogy mit jelent a SAS, azt csütörtökön délután mind­azok megtudhatták, akik be­kapcsolták és a Petőfi adó műsorára „hangolták” ké­szüléküket. Siófoki Amatőr Stúdió néven mutatkoztak be Fecsegő-recsegő című hangos újságukkal a siófoki diákok. Két nappal szilvesz­ter előtt már próbára tették nevetőizmainkat a műsor készítői. Az iskolarádiók bemutat­kozó sorozatában a siófokiak kellemes fél órát szereztek hallgatóiknak. A húszéves város arca elé tették tükrüket a Perczel gimnázium humorral meg­áldott diákjai, akik csipke­lődve is azt bizonyították, hogy szeretik Siófokot. Sze­retik, éppen ezért föl is fe­dik hibáit, torzulásait, s tudják, hogy ha „ül a po­én”, azon nem szabad sen­kinek sem megsértődnie. Milyennek látják a siófo­kiak a városukat? A diákok mikrofonja előtt egészen szélsőséges vélemények fo­galmazódtak meg, többek között ilyenek: — Ez egy bugaci puszta. Vagy: —Tré. Mások így vélekedtek az el­ismerten legszebb dél-bala­toni parti városról: — Ez egy betonváros. Parkosítani kellene. Megszólalt Siófok sze­relmese, Kenedi Feri bácsi is. Lokálpatrióta. Ismeri Siófok történetét, minden utcáját, házát. Nem humor­ba foglalta véleményét, mint tették előtte és utána sokan mások, hanem kerek­perec megmondta, a város képén mér nem lehet vál­toztatni, olyan, amilyen, le­hetett volna másmilyen is, megőrizhette volna sajátos arculatát Siófok, ha nem áldozza föl a főutcáját autó­parkolóknak. Az iskolará­dióból megtudhattuk azt is, hogyan vélekednek a diákok Varga Imre új köz­téri szobráról. A szobor árán egy kicsit fönnakad­tak ... Néhány közömbösnek mu­tatkozó riportalannyal szem­ben a műsor készítői éppen­séggel élénk érdeklődésüket, közéletiségüket bizonyítot­ták — humorban pácolva. Hogy milyen módon mond­tak véleményt például gim­náziumuk bővítéséről, azon sem csodálkozom. Nyitott szemmel jártak a fiatalok, ha tehetik, szóvá teszik ta­pasztalataikat, így sikerült eleven, élő képet fölvázolni­uk iskolájuk építőiről. A paródia hiteles képet nyúj­tott, s nemcsak Siófokról. Azt is igazáni meg kell ér­tenünk, hogy ők másként látnak sok mindent, mint mi, felnőttek. Érthetetlen a Perczel Mór gimnázium ta­nulói előtt például az, hogy az új tantermeket miért nem ők használhatják, mi­ért az általános iskolásokat ültették a padokba. A műsort hallgatva vár­tam azt a pillanatot, miikor szólaltatják meg a város vezetőit. Ök hogyan látják Siófok fejlődését? Vagy mi a véleményük a siófoki ka­rikatúráról ? Okosabbak voltak ennél a gyerekek. Hiszen csak vic­celtek. Ám érdemes elgon­dolkodni azon, amit mond­tak, kifejeztek. Egy igazi siófoki történettel lftt csat- itanós a műsor befejezése. Fölkutattak egy spanyol anyanyelvű, négy nyelven beszélő takarítónőt, akit azért nem foglalkoztatnak hivatalos tolmácsként, mert gyenge magyar tudása mi­att képtelen államvizsgát tenni. Krizsán Sarolta, Debre- czeni Melinda, Heiling Zsolt, Reichardt Edina, Vida And­rás, a műsor készítői jeles­re vizsgáztak iskola ődióból. Tessék nekik beírni a nap­lóba, tanár bácsik és tanár nénik. De nem ám a tanár- mentes világnapon ! Horányi Barna a visszaemlékezéseket KÖNYVESPOLC Széphistória Egyre nő az érdeklődés az 1945 utáni történelem, a páirttönténet iránt. Érződik-e ez a megyei pártarchívum tevékenységén, nagyobb-e a nyitottság, mint eddig? Er­ről kérdeztük Szántó Lász­lót, a megyei pártarchívum vezetőjét. — Egyik alapvető fel­adatunk, hogy összegyűjt­jük a párt Somogy megyé­ben működő szerveinek öt évnél régebbi iratait, s nyil­vántartásba vesszük, illetve a régebbi iratokat levéltári elvek alapján rendezzük. Most kezdtük meg az MSZMP megyei bizottsága 1957—1970 közötti iratainak a levéltári rendezését. A másik alapvető feladatunk a kutatómunka segítése. A ku­tatók számára témajavasla­tokat, -ajánlatokat is ké­szítünk. A Politikai Bizott­ság határozza meg. mi mó­don segítsük a párt törté­netének a kutatását. A me­gyei pártbizottság határozza meg éves rendszerességgel a konkrét feladatainkat, s te­remti meg a feltételeket a munkához. A párt múltjá­nak alaposabb ismerete a megyei pártarchívumban is újszerű feladatokat jelent. — Milyen az érdeklődés az itt őrzött inatök iránt? — Mind a párt munkatár­sai, mind pedig a külön­böző helyekről érkező ku­tatók egyre többen tanul­mányozzák az iratokat, akár a politikai szervek történe­tét, akár helytörténeti té­mákat dolgoznak fel. — Mindent megkaphat­nak-e a kutatók? — Az archívum anyaga teljes egészében kutatható. A személyekre vonatkozó szigorúan titkos, illetve tit­kos megjelölésű anyagok kutatására az állami levél­tári szabályok érvényesek, csak a 25 évesnél régebbi iratokban lehet kutatni kor­látozás nélkül. — Milyen témákat dol­goznak fel az itt kutatók? — Többek között a párt megyei szervezeteinek tör­ténetét, az 1945 utáni idő­szakban. Gyakorta keres­nek adatokat a helytörténe­ti munkákhoz az egyes te­lepülésekre vonatkozó párt­iratokban. Megemlíthető még a gazdasági, a kulturá­lis élet, ezen belül az isko­larendszer, a művelődéspoli­tika. Néhányan a két ka­posvári felsőfokú intézmény marxizmus—leninizmus tan­székének megbízásából, szakdolgozat-készítés céljá­ból kutattak nálunk. To­vábbra is várhatók ilyen igények. Van egy olyan el­képzelésünk, hogy a közel­jövőben megjelentetnénk a megyei pártarchívum tájé­koztatójának második köte­tét. Ebben nyilvánosságra hoznánk ismét, milyen párt­iratokat őrzünk, s esetleg ajánlást is tudunk tenni az eddigi tapasztalatok alap­ján. — Folytatja-e az archí­vum a politikai vezetők visszaemlékezéseinek gyűj­tését? — Sajátos feladatunk, hogy megőrizzük a mozga­lom, a pórtélét korábbi év­tizedeiben fontos szerepet játszók emlékeit. Vissza­emlékezéseket gyűjtöttünk a volt megyei, illetve váro­si, járási politikai vezetők­től, s ezt a munkát tovább folytatjuk. Ez különösen 'az 1945—1956 közötti időszak­ban tölthet be hiánypótló szerepet, hiszen különböző okok miatt nagyon hiányo­sak az 1948 előtti pártiratok. Sajnos, az 1948 utániakban is vannak kisebb hiányok. — Mi az, ami már meg­van? — Somogy munkásmoz­galmának 1945 előtti törté­netével, illetve szereplőivel kapcsolatban elég sok uísz- szaemlékezés gyűlt össze, s megkezdtük az 1945 utáni időszakkal, közéleti szerep­lőivel kapcsolatos anyagok gyűjtését. Ezt segíti —mint­egy ösztönzést adva —, hogy az MSZMP Párttörténeti Intézete kijelölte a szer­kesztő bizottságot, s meg­kezdődött egy magyar mun­kásmozgalmi életrajzi lexi­kon összeállítása. Célunk a megye 1945 utá­ni törénete szempontjából fontos pártdokumentumok rendszeres megjelentetése is. Ez már megkezdődött az Útközben című folyóiratban. Az Oktatási Igazgatóság év­könyvében hamarosan meg­jelenik egy nagyobb össze­állítás a munkáspártok 1946- os pártértekezleteiről. A Soros Alapítvány támo­gatásával az Artunion és a Széchenyi Könyvkiadó gon­dozásában jelent meg Han- kiss Agnes Széphistória cí­mű kötete. A könyv lapjain egy négy évszázaddal ez­előtti szerelmi történet ele­venedik meg. A pergő, egyé­ni látásmóddal megkompo­nált cselekmény két szálon fut. A három főszereplő — a szépasszony Forgách Zsu­zsanna, a férj, Révay Fe­renc és a hódító Bakics Pé­ter — életfonalával párhu- zpmosan a regény Köztörté­neti Kitekintő című részei­ben Illésházy István hűt­lenség! perének lehetünk a tanúi. E két szál át- meg átszövi egymást, s így a közéleti események motívu­mai a magánéletben, ismét­lődnek. A századokkal ezelőtti Széphistória drámaian sűrí­tett légkörében zajló cselek­ménylánc — igaz, más mó­don —, de a mához, a má­nak szól. A kitűnő tollú író­nő a korunkra oly jellemző énzelemsivár, ingerszegény környezet helyett a XVII. század legendákkal átitatott, kalandos világába vezeti az olvasót, aki az első hasábok elolvasása után közeli szem­lélőként szinte otthon érzi magát a múltban. A gazda­gon árnyalt személyiségraj- zofcból tipikus XX. századi jellemek bújnak elő: az ér­zéki fiatalasszony, a befelé forduló, akamatgyenge, de lobbanékony és — nem alap­talanul — féltékeny férj, valamint a család kedves rokona: a mindenre elszánt, megnyerő külsejű, szenve- déjes szerető. E három személy izgalmas boldogság-, szeretet- és sze- relemháborújáról szól a re­gény ; eseményeit néha a szószátyár bújtogatók, a ké­tes értékű híreket kiterege­tő, irigy „jóbarátok” alakít­ják. Ám a történet végén Fongách Zsuzsanna és Ba­kics Péter esetében az „Om- miia Vincit aimor” örök igaz­sága érvényesül. A két egy­másra talált szerelmes min­den ajkadályt legyőzve, a külvilágtól eltávolodva, ma­gány-erdőbe burkolózva éli boldog, csöndes mindennap­jait ... Hamikiss Ágnes könyve ar­ról győz meg bennünket, hogy írója igazi szóművész, szóbűvész. Sorait olyan lí- naiiiság, kifejező- és tömörí- tőkószség itatja át, amely leginkább Kosztolányi sa­játja volt. Szereti a szokat­lan szókapcsolatokat, a játé­kos fordulataikat, és a zenei­ség — amely fontos eleme a műnek — remekül érvé­nyesül az aUiterác ió-h almo - zabokban. Nyelvi láttató ere­je már-már prózaversekhez közelít: „Boldogság, boldog­ság csörgődobja, cintányéra, csókcsiliaga, csipegető csa­logánya, csillogás fellegvá­ra (citadellája), csínyes csí­ziója — vajon meddig volt megőrizhető? Cirka meddig tarthatott kettőjük között a szabadság kényszerkaliács- lákomája?” Az írónő líraian, kedves könnyedséggel illusztrálja a folyton-folyvást visszatérő, lebilmcselően szép erotikus jeleneteket is, melyekkel az őszintén kitárulkozó, tiszta, szenvedélyes szerelem mel­lett vall. Hanlkiss Ágnes Széphistó- riálja a legnemesebb érte­lemben szép história. Nem­csak a nosztalgia iránt fo­gékony „örökifjú” olvasók­nak, hanem az álmodozó kamaszoknak is emlékezetes ikönyvélmény. Lőrincz Sándor L. G. Új, állandó kiállítás Üj, állandó kiállítás nyílt a Magyar Mezőgazdasági Múze­umban A kertészet története Magyarországon címmel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom