Somogyi Néplap, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-26 / 282. szám
1988. november 26., szombat Somogyi Néplap 9 I í SS v ggj föftg v '-S&í. M sg gjgjj ? I 'vt ' m s‘s> 'í#- ' » 8j *88888888« 88 M ; é&f IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS UJKÉRY CSABA A • r ■| A semmi nyomában Alit az ablak, előtt és nézte a széláramlatban sodródó színes faleveleket. Jöttek felülről, a semmiből s eltűntek alul, két emelet között. Eső permetezett az üvegre; alkonyodon. Szürke felhők gomolyogtaik a belvárosi templom zöld tornya felett. A kereszt tetején a villámhárító szinte beléjük karcolt. Varjak károgása hallatszott, és feltűnt fekete seregük a magasban, örvénylettek a park fái felett. Lent villamos csilingelt, kattogtak kerekei, s a járdasziget előtt a fékezés hangja beleradírozott az autók suttogásába. A nagyváros közepén, egyedül. Cigarettája csonkig égett megsárgult ujjai közt, s az árva őszi légy bizonytalanul egyensúlyozott kávéspohara szélén. Ezsiás megfordult, és tekintete megakadt a képen. Annyit látta, hogy maga elé tudta képzelni behunyt szemmel is, teljes részletességgel. Az alig fényben, a fél könvékre támaszkodó nő a nyitott könyv előtt mintha megmozdította volna a fejét. Szőke hajfonata meg- lebbent, s a mögé festett táj megrezdült. A bokron a levelek, s a madár szárnya a barlang felett. Micsoda egy kép. Kecsesen fekvő nő, előtte könyvvel és mellette a halál jele. egy koponya. Mögötte szikla, melynek sötéten tátong ürege, felül a madár és a kék ég. A főorvos azt mondta, amikor elbocsátotta, ne sokat gondolkodjon; ami volt, elmúlott. Ügy kell felfogni az életet, ahogy van. Különben idegei újra felmondják a szolgálatot, s ki tudja, mi lesz a vége. Lesz-e jó ember. aki az utolsó pillanatban megfogja a kezét. Bár ő nem emlékszik, hogyan keveredett a sínek közé. Azt sem tudta, hogy ott jár. Csak a szelet érezte, amint előrehajló arcába vágott, és a zúgást hallotta. Éppúgy, mint fiatal korában, amikor kiugrott a gépből. S várta az ernyő nyílásának semmivel össze nem téveszthető csattanását, és a hevederek rántását. S utána a csodálatos érzést, a süllyedés gyönyörét. A kórházban tért magához. Sokat altatták, s végül aláírta a nyilatkozatot. Lemond róla, hogy még egyszer megkísérli,.. Papírok. Mit számítanak a papírok, kuncogott magában akkor is. A fogadalmak azért vannalk, hogy megszegjék őket, tudta ezt keserű tapasztalatból. Az asztalhoz ment, töltött a vodkásüvegből. Tulajdonképpen utálta a vodkát, mert egyszer nagyon régen rosz- szul lett tőle. Mostanában mégis azt issza; oka van, ezt más úgysem érti . . . Kiitta a poharat, s összeSZEPESI ATTILA rázkódott. Tekintete újra a képre tévedt. Ha most mindez valósággá válna, elindulna az alagúton, melynek bejárata a sziklában tátong. Bár ott a nő és a halál jele. Menne, mert egyszer minden alagútnak vége kell legyen. S a kijáratnál várja Grisel. Ott nem esik az eső, meleg a napsugár. Tisztás mellett az út, s az autó. Minden kék, mint ezen a képen az ég és szabad, mint a madár. — Késtél — mondaná most Grisel. — Pedig hogy siettem. Annyi minden összejön, csoda, hogy ideértem ... Féltem, hogy nem vársz meg. S akikor hol keresselek? Megvonná vállát, és indulna a kocsi felé. — No, jössz? Suhannának a fák, halkan szólna a zene, s keze fehér ujjaira tévedne a sebességváltó fekete gombja felett. Napszemüvegét levetné, arcát a fénybe tartaná. Íme, ismerjetek, én vagyok, s ő ... mi ketten. A szoba csendes, fény alig jut be a függönyök mellett. A heverő bársonyán egybefonódott testük harmata hagy nyomot, s őrzi csillanó hajszálukat. — Megváltottál... — suttogta Ézsiás. Grisel mosolygott, s arca távolodott. Hiába rebbent utána keze, a látomás tovatűnt. Csak a kép, rajta a nő, a halál jele, és a tátongó alagút. Élesen berregett a bejárati csengő. Hiába tett papírt mellé, nem tudta tompítani. Agyáig hatolt. Újra megszólalt, most már bátortalanabbul. Nem várt setjkit. Amióta otthonról elköltözött, nem volt látogatója. Egyedül élt, az arccal. — Nagyon szép vagy ... — hányszor mondta, miközben ráfeledkezett, s nem hallotta a választ. Semmi nem volt érdekes, csak az ívek, hajlatok, színek. Miből is áll az arc... Nemcsak vonalakból, hajlatokból és színekből. Van rajta valami megfoghatatlan, ami megkülönbözteti minden mástól, hogy nem lehet levenni róla a tekintetet. Ha mosolyban oldódik fel, sírásban törik össze, vágy lob- bantja fel. — Itt vagy ? Figyelsz rám ? — Persze hogy figyelek, ikire figyelnék . .. Újira csengettek. Felkapcsolta az előszobavillanyt, és az ajtót résnyire nyitotta; csak annyira, amennyire a biztonsági lánc engedte. Ormótlan bakancsokat látott. Vásottak voltak. Az egyiknek orra spárgával volt átkötve, a másik se volt jobb állapotban. Har- monikaszerűen ereszkedett rá a nadrág, s fölötte posztókabát. Szürke, csomóra kötött sál fölött ősz, barázdált arc, amelyet tüskés szakáll keretezett. Az öreg megemelte lyukas kalapját, és a szíjon függő régi iskolatáskát hátrább taszította. — Dicsértessék ... szánjon meg, jó uram — mondta reszelés hangján, és nedvező szemét megtörölte dióbarna, eres keze fejével. — Mit tehetnék én — mondta csodálkozva Ézsiás. Aztán kitárta az ajtót. — No, jöjjön... — Az öreg belépett. A szobában kis asztali lámpa világított. Az ernyő tetején a fény kör alakban szökött a mennyezet felé. Az asztalon a vodkásüveg alján egy kevés ital, s a két pohár talpa lucskosan, a fényezett lapon. Az öreg kezében vastag, gyűrűs szivar, kalapja térdén, miközben kéklő füstkarikát köh- hentett a plafon felé. — Ügy van, uram, nekem elhiheti — mondta, miközben karvalyszerű k'isujjkör- mével óvatosan lepöccentet- te szivarjáról a hamut. — Jártam én ott — intett fejével a kép felé. — Az alagút nem vezet sehova. Szánalmas lelkek sínylődnek benne, s mindez miért... Mert az ember gyarló, ábrándokat kutat és délibáb- hidakon akar eljutni a mennyországba... Az élet nagy találkozásokkal teli, csakhogy nem lehet mindig felismerni... Maga is őt keresi, ugye? Ézsiás arcára mosoly ült és bólintott. — Mi találkoztunk — mondta. — És tudtuk, hogy kik vagyunk. Csakhogy elment, nagyon messze. Azóta hiába ugróm ki a repülőből, és késleltetem az ernyő nyílását. Hiába vagyok a legbátrabbnál is bátrabb, nem lelem. Csak ez a kép itt a falon, ez még a reménységem, hogy egyszer megelevenedik. Én tudom, az alagút túloldalán megtalálom. Az öreg nem mondott ellent. Lehajtotta fejét, és inkább csak maga elé mondta. — Az átkok megfogannak. Vissza ne szálljanak annak fejére, ki a száján kiejtette ... Hát köszönöm a jóltartást. Mennem kell. Besötétedett. Hadd vigyem el a gondját, tán könnyebb lesz — és nehézkesen felállt. Ézsiás megértette. A falhoz lépett, és leakasztotta a képet. ’ — Tessék. — így van jól — mondta az öreg, és hóna alá fogva, lassan kicsoszogott a lakásból. Távolodó léptei, sokáig hallatszottak a lépcsőházból. Ézsiás kezét karba- tette, és nézte a falat. A kép helye fakó volt, szeme elkalandozott a semmi nyomában. — Gizus, megint el kell válnunk! — mondta a férj hirtelen. Üvegművészet SZABÓ ERZSÉBET KIÁLLÍTÁSA Törékeny harmónia, a színek leheletfinom költészete, a technika tökéletes ismerete jellemzi Szabó Erzsébetnek a műfaj széles skáláján mozgó alkotásait az Ernst Múzeum termeiben bemutatott kiállításán. Korunk legnevesebb magyar üvegművésze, akinek tárgyait csaknem mindenki (ha nevét kevesen is) ismeri. Művei, a mai tökéletlen technikai feltételek, az állandóan meglevő hazai anyaghiány mellett, vagy éppen annak ellenére a legmagasabb nemzetközi nívón áLlnak, hiszen a művész 1984 óta az olasz üvegipar egyik központját jelentő, világhírű muranói Salviati cég számára is tervez, és alkotásait részben ott állítják elő. RÉTI-CSONKA LÁSZLÓ Japános rajz madarak röpte szélzúgó levegöégben nyíllal és csivogásuk zuhatag zene záporzó ti-ti tá-ti Márta hidegkék este vágyak sziromló hullandó teste eseng valami kétes gyönyör elindul szirénhang égess ne sírj A hazai üvegművészet úttörőjénél, Báthory Júliánál kezdte meg tanulmányait, majd a budapesti Ipar- művészeti Főiskolán és Prágában tanult. A hatvanas évek elején az Ajkai Üveggyár tervezője volt, 1965-ben a Német Szövetségi Köztársaságban, Düren- ben dolgozott. A csúcsra a képesség és szorgalom mellett a kísérletezőkedv, fantázia, a hazai és külföldi legjobb hagyományok állandó tanulmányozása juttatta, ezek nélkül ma sincs tartós művészeti eredmény az iparművészeiben. Üvegeit a funkció és a technika tökélye jellemzi. Szabadikézi alakítású, „hutakész.'’ táljai, vázái a nagy múltú üvegművészet titkaival egy mesevilág szépségét varázsolják egyre szürkülő otthonainkba. Formái a legmodernebb formák. Újdonság a drágakövet utánzó íróasztali nehezékei. Munkásságában egyre nagyobb teret foglalnak el a belsőépítészeti, köztéri alkotások, térelválasztó üvegfalak, színes ólomüvegablakok, mint a szombathelyi városháza tanácstermének végfala, vagy a vendéglők emblémás ólomfoglalatú díszüvegablakai. Ilyenek például Budapesten a Gösser söröző és az Aranyszarvas ablakai. Brestyánszky Ilona PÁRBESZÉDEK kai viselünk majd a .homlo kunkon. — Mi meg egy kottát. — Micsodát? Mindszent hava most minden íbama mint borongó ,Bach-zenében a .Duna-viz iis barríán úszik el $ úgy .sodor ja a rothadó avart a kutyadögöt meg a partról-eloldott farönköt mintha e barna évszakból napsütött déli tájra menekítené ami ittmarad sötétre érik s faz éjszakával ,ikerarcú lesz hiába szólal itt-ott csengő megkésett madár a romlás üszkös színe a külső tájra ikérgesedik s ha bondul is harang csak a ködfüggöny lmögül lámpák aranya hiába csendül a tompa sötéthez ódon faliórán a megkopott szüreti kép úgy tűnik át mintha ott jártunk volna távolodó jcölyökkorunkban ünnepre vonulók hegedűszóban mustszagu táncba szökők a vetkező lányok ölének titkos lángja e kései barna a lezárkózó férgeké s az alvó csecsemők larca-szine földbemerült szobrok meg álami tájak hamusötétje rögbe-ékelt magoké s fakérgen-nyugvó lepkeszárnyaké bevackolni a télre túlélni a romlást ennyi a jelszó megízesíteni ünnepek fény szilánkjaival s gyermeki zenékkel mert barnából ezüstre fényesedik már künn a hegyoldal s éjszaka eltévedt madarak keringnek a holdbéli tájon — Már vártam ezt a bejelentést — sóhajtott a feleség. — Először azért váltunk el formailag, hogy mindketten megtarthassuk a lakásunkat. Aztán azért váltunk el, hogy két üdülőt vehessünk. Aztán azért váltak el útjaink — persze csak formálisan —, mert így kedvezőbb volt a személyi jövedelemadózás szempontjából. Most miért kell elválnunk éppen? — A Gézukát hozzád jelentjük be, Krisztiiké meg velem marad, papíron — morfondírozott a férj. — így két család leszünk. — Mondd már meg, miért! — esdekelt a feleség. — Még mindig nem veszed a lapot?! A vámhatóság családonként csak egy pornókazetta behozatalát engedélyezi.. * * * — Hallottad, hogy mi van a Kwai folyón? — Híd, amit fel akarnak robbantani. Végre láthattuk ezt a filmet is jó két évtizedes késéssel. — Én a gátról beszélek, meg a vízerőműről. — Az Nagymaroson van; illetve lesz, állítólag ... — Amiről én beszélek, az a Kwai folyón épülne, Thai- földön. Ugyanott, ahol a film játszódott. A thai - környezetvédők fontos részgyőzelmet könyvelhettek el, egy vizsgálóbizottság ellenzi a vízerőmű megsemmisítését. A bizottságot tavaly a thai kormány nevezte ki, hogy kivizsgálja a tervezett vízerőmű ökológiai hatásait. Az erőmű, a hatalmas mesterséges tóval, a 187 méter magas és 430 méter hosszú gáttal középen kettévágná a Kwai folyó környékén elterülő hatalmas természet- védelmi területet. Fennáll a veszély, hogy elpusztul az őserdő, kipusztulnak a védett állatok, felborul az ökológiai egyensúly. A környéken gazdálkodó parasztok attól tartanak, hogy elszikesedik a termőföldjük. — S mindez a Kwai folyó- nál történik? — Igen, megírta a Frankfurter Rundschau és a Búvár. — Fantasztikus! A Kwai íolyónál mindig történik valami. * * « — Ti fogtok számháborúzni ? — Igen, de hogy nehezebb legyen, négyjegyű számo— Jól hallottad. Ének-zene tagozatosak vagyunk. Egy öt hangjegyből álló dallamot visel majd mindenki a homlokán. Az ellenségnek le kell szolmizálnia a fejemet, csak úgy lőhet ki. Például: „Szó, szó, mi, dó, iá! Ki vagy lőve!” — Zseniális! Szegény Kodály, milyen boldog lenne, ha láthatná. * * * — Szeretem a füled. Kedvelem a fejed is. Imádom a körmöd! Formásak a csülkeid ! Odavagyok a tüdődért. Csípem a májadat. Szeretnék beleharapni a ropogós húsodba. A herédet sem vetem meg. — A szeretődnek suttogsz? — Nem. a malac iák. Alig tárom már a disznóölést! Majláth László
