Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
1988. szeptember 3., szombat Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK A kísérlet bevált Óvodás búvárok Tizenöten már haladónak számítanak. Otthonosan mozognak a vízben, szinte sugárzik róluk az öröm, hogy lubickolhatnak. Pedig akadt köztük, aki tavasszal még félve közeledett a medencéhez.. — Bőgtem, amikor a vízbe kellett jönni — mondta Zóka Veronika 5 éves óvodás. — Nem értem, hogy miért féltem. Olyan jó úszni ! — Azzal a hátára fordult, és pillanatok alatt a medence másik végében termett. Május 23-tól június 10-ig hatvan óvodás tanult meg úszni a Kaposvári Húskombinát könnyűbúvárklubja, és a városi 4. Számú Napköziotthonos Óvodai Központ által rendezett tanfolyamon. Az augusztus 15-től szeptember 5-ig tartó újabb úszásoktatásban 35-en vesznek részt. Két kezdő csoportban tízen-tízen, a haladóban tizenöten. — Néhány nappal tovább tart a tanfolyam, mint terveztük, mert az esős napok miatti kieséseket pótoljuk — mondta Kovács László, a búvárklub úszóedzője. — A foglalkozásokat a kaposvári termálfürdőben tartjuk. — A víz alatti úszást is tanulják a csöppségek? — Az még korai volna — válaszolta Boldizsár László, a búvárklub titkára. — A cél egyelőre a vízhez szoktatás, az úszás megkedvelteté- se és megtanítása. A legügyesebbekkel, legszorgalmasab bakkal terveink vannak: szeretnénk a klub utánpótlásaként számítani rájuk. Az óvodai központ testnevelési munkaközössége a tavaszi tanfolyamot kísérletnek szánta. Mivel a kíséidet bevált, a kezdeményezésnek folytatása lesz. Tervezik, hogy óvodás válogatotté versenyeztetnek az ország más óvodásaival. — Nem mi vagyunk az elsők az országban, akik szervezünk úszásoktatást az óvodásoknak — mondta Medveczky Árpádné óvónő. — Hallottunk hasonlóról Dunaújvárosban és Dombóváron is. Mielőtt a kísérleti tanfolyamot elindítottuk, tájékozódtunk a Tolna megyeieknél. Az alapvető különbség a szomszédok és a mi törekvésünk között, hogy ott nem ' a könnyűbúvár-utánpótlás szándékával szervezték a tanfolyamot, ás nincs is folytatása. — Nálunk sokan segítették az elképzelés megvalósulását — mondta Berkes Lászlóné óvónő. — A Dunántúli Regionális Vízművek soron kívül adott medencét a foglalkozások idejére. Tavasszal a Kapos Volán kedvezményesen szállította a gyerekeket az uszodába. Nyáron ezt nem kértük, mert sok szülő személyesen hozza a gyermekét. Az óvodások szülei örültek a kezdeményezésnek; nem kellett hosszas rábeszélés, hogy ne féltsék gyermeküket a víztől. Minden részletbe beavatták őket a tanfolyam szervezői. Az úszásoktatás egyik közvetett előnyeként szorosabbá vált a kapcsolat a pedagógusok és a szülők között, javult az együttműködés más téren is. Talán már a medencében pancsolnak a hazái könnyűbúvársport leendő élversenyzői. A kaposvári búvárklubból több magyar válogatott kikerült. Kovács Gyula Mókus inai át az úton, s a hűvös erdőből illatsávok lengenek. Távolabb katonás sorokban szőlő áhítozik csapadék után. Kercseliget szép templomának tűtornya hár- sak lombja fölött tör magasra, a falu hosszú utcáján srácok csereberélnek: szarvasbogárért üveggolyót. A faluvégen hűs vizű ivókút, mellette az elkerített 1914-es emlékmű tövét fölverte a gaz. A kőbe vésett címert, a zászlóval, valaki gondosan újra festette, a talapzaton moha dúsul. A halottak nevét felirat őrzi. A betűkből kipergett a festék, feketén csak Pencz Márton és Weisz Ádám neve világlik elő a sorból. Franczek Istvánná megkönnyebbült léptekkel megy LÁSZLÓ GYULA K HELYE Zamárdi volt az avarok központja (?) — Üjra eltelt egy év, az idei ásatások befejeződnek — mondja Bárdos Edit régész, miközben a legfrissebben feltárt sírok között barangolunk. — Talán jövőre újra folytathatjuk. Nem tudom, mikorra lehet ezt a temetőt teljesen feltárni. Zamárdiban 1972 volt a nevezetes év, amikor a nagy esőzés a horhosban csontokat mosott a felszínre. A gyerekek Pillér Dezső tanár úrnak szóltak, ő pedig a megyei múzeumnak. Dr. Bakay Kornél kezdte meg a leletmentést, s 34 sírt tártak fel akkor. A régészeti munka 1980-tól kezdve élénkült meg. Azóta (az 1985-ös és 86-os év kivételével) minden nyáron Bárdos Edit régész kutatja kis „csapatával” néhány hónapig a régmúlt temetőt, a történelmi emlékhely tárgyi értékeit, amelyek a sok száz évvel ezelőtti avar birodalom hétköznapjairól vallanak. — Minden jel arra mutat, hogy a Balatonendréd felé vezető út bal oldalán volt az avarok települése, a jobb oldali, enyhén emelkedő dombon pedig a temető. Hat év alatt több mint 650 sírt tártak fel. A temető kiterjedését csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni, ugyanis az északi oldalán már házak sora áll. Egy öt méter széles és háromszáz méter hosszú szelvénnyel átvágtuk a temető közepét nyugati irányba. A 4800 négyzetméternyi területen 634 sír került elő. Így következtethetünk arra, hogy a temetőben mintegy 6000 sírhely található. Ez óriási szám! Azt jelenti, hogy a Kárpát-medence legnagyobb avar kori temetőjére bukkanhattunk. A sírok egységes tájolásúak, a halottakat általában vasalt koporsókba temették. A fej- és a lábrésznél gyakran lemélyítették a sírt. Oda helyezhették az ételt és italt — bár megjegyzem, hogy ez nem volt általános szokás. A temetőt a VI. század végétől a IX. századig folyamatosan használták, s az egymásra temetkezést nem alkalmazták. A feltárt sírok közül 130-ban találtak díszövet, de mintegy húsz lósír is napvilágra került. A leletanyag rendkívül gazdagnak mondható, annak ellenére, hogy a sírok nagy része úgynevezett dúlt sír. Valamikor az elmúlt évszázadok során szinte valamennyit kirabolták, s a legértékesebb, főként arany tárgyakat elvitték belőlük. Hogy kik tehették, azt nehéz lenne megmondani. A tudatos „munka” láttán viszont felmerül a gyanú, hogy igen szervezetten, a sírok helyének pontos ismeretében történtek ezek a rablások. — A dúlások következtében a vékony, ezüst, préselt díszek korrodálódtak, s a korai öv- és lószerszámdíszekből gyakran csak az U alakú bronz pántvédő és a porrá szétfújható ólom töltés maradt meg. Igen ritkán maradt érintetlen a ló csontváza. A sírban ott van a lándzsa és kétoldalt találhatók a kengyelek. Gyakori, hogy a tegezt az íjjal együtt a lósírba helyezték. Egy kettős lovassírból például faragott csont nyeregkápa dísze került elő, amelyen oroszlán a díszítés. Igen sok sírban találtunk úgynevezett második germán állatstílusú vereteket. Ezek aranyozott bronz vagy ezüst kivitelben, vagy csak síma ezüst és bronz formában készültek. Számos ezüst karperec, aranyozott ékszer, tarsolykorong is előkerült, amelyeken az állatmotívumok közül díszítésül az összefonódó kígyók találhatók. Emellett ráakadtunk több olyan tárgyra, mely az avarok kereskedelmi életét is reprezentálják: bizánci övcsatokra, öntött bronz tálakra, Itáliából származó üvegkancsóra, talpas pohárra, ezüst berakással díszített, összecsukható tábori székekre, edényekre, vödrökre. Még olyanra is, amelyet griffes préselt veretes minta díszített. Emellett textilre és fára felrakott kereszteket is találtunk. László Gyula professzor minden évben meglátogatja a zamárdi ásatást. Lehet, hogy ő a híres „kettős honfoglalás-elméletét” látja alátámasztani az itteni eredményekkel. Kérdések özönét hordozzák a feltárt tények. Például, hogy vajon itt, Zamárdi térségében lehetett az avar birodalom központja ? Hiszen mivel magyarázható mással ennyi sír? Lehet, hogy vezérük, a kagán innen irányította hódító harcaikat Bizánc, Itália vagy a nyugati birodalmak irányába? Na és mit jelentenek a sírokban talált keresztek? Lehet, hogy az avarok egy része áttért a kereszténységre? Vagy csak hódításaik, esetleg kereskedelmük során jutottak e jelképekhez? Milyen szerepe volt hát az itt levő településnek az avar birodalom életében? A sírokban talált griffes-indás díszítésű eszközök mire adhatnak kétségtelen magyarázatot? Arra bizonyosan, hogy az avar művészet egyedi példákkal (is) szolgált az egyetemes emberi kultúrának. Gyarmati László DOMBOK KÖZÖTT most, kezében üres a locsolókanna. A temetőben járt, sírt gondozni, de ebben a hőségben igen nehéz hajlon- gani. Balatonlelléről költöztek a faluba, de kercseligeti- nek vallja magát; megszokott, megszeretett itt. Jó érzéssel emlékszik vissza Furman Béla tanár úrra, az iskolás és a küzdelmes évekre. — Tömésházban laktunk, magam hoztam rendbe, s közben neveltem a gyerekeket — mondja. — Nem volt könnyű élet. A fiam, a lányom már á maguk szárnyán, de maradtak ők is a faluban. Hat unokám van, min'den napra jut valami öröm. Az iskola előtt beszélgetünk, ahová annak idején Franczek Istvánné is járt. Biztos mozdulattal nyitja a nagykaput, a poros udvaron vadkacsák csipegetik a gyér füvet, a bolthajtásos kapu alatt bordásfalak, s az időtől mart iskolaharang. Ki tudja hány és hány tanóra végét, kezdetét jelezte már! A kapualjat tornateremnek használják, a nagy udvaron focimeccsek zajlanak. Most csendes és üres minden. A hatalmas orgonabokrok mögött tenyérnyi kis kert. Kihúzott kötélen pelenkák száradnak, a kőasztalon virágok hervadoznak a tűző napsütésben. Heinrich Gábor lakik itt feleségével, s a pár hónapos Adrien lányával. Heinrichné Császár Mária az iskolában tanít, most azonban kórházban fekszik, férjére hagyva a háztartás ás a gyerek gondjait. A fiatal férj derekasan küzd a tennivalókkal. A termelőszövetkezetben dolgozik amúgy, építésvezetőként, két éve élnek a faluban. — Nem éppen szokványos történet a miénk — kezdi el Heinrich Gábor. — Született pestiek vagyunk, ott jártam műszaki főiskolára, az asz- szony tanárképzőbe. Élveztük a nagyváros lehetőségeit, nem mondhatnám, hogy a vidéki élet után vágytunk. A diploma megszerzése • után azonban, szolgálati lakásért mindketten Gyúróra kerültünk. Ott ismerkedtünk meg egymással; szerelem, házasság lett a dologból. Közösen döntöttük el, hogy olyan állást keresünk magunknak, ahol hegyek, erdők, dombok vesznek körül. Pályázat útján nyertük el a kercseligeti állást, s azt mondom, hogy ez a rész még a híresen szép Somogybán is a legszebbek közé tartozik. Hamar beilleszkedtünk a falu életébe, eszünk ágában sincs lakhelyet változtatni. Ha meglátogatjuk a családunkat, a bátyám így fogad: no megjött a „paraszt”. Nevetnek rajtam, hogy gazdálkodom, állatot tartok, s hogy ettől vagyok nyugodt, boldog. Lám, mi lett a vagány pesti srácból, mondják, és csodálkoznak, hogy nem vágyom visz- sza a fővárosba. A két év alatt, szorgalmas munkával összegyűjtöttünk annyit, hogy a Rókaberekben megvehettünk egy kis parasztházat. Szeptemberben szeretnénk oda költözni. Persze, ott nem lesz ennyire nyitott az életünk, mint itt, az iskola tőszomszédságában, de aki a barátunk, ott is megtalál majd. A házban egyelőre nincs meg minden kényelem, de mi nem fakadunk sírva, ha a csapból nem meleg víz folyik. Azon munkálkodom, hogy megteremtsem a családom számára a teljes és boldog életet. Gyúróból egy fillér nélkül jöttünk el, s lám, mégis jutottunk valamire. A pöttöm lány, Adrien, álmos már, reszelő sírással jelzi édesapjának. Etetni is kellene, a hűs teát is előkészíteni, nem ér hát rá Heinrich Gábor tovább beszélgetni. Az iskolaudvaron elpilledtek a kacsák, árnyékot keresve húzódnák a poros levelű bokrok alá. A hármashinta meg sem mozdul, de barnára égett gyerek nyitja most a kaput, lába nyomán por száll, ahogy a hinta felé fut. Erős lendülettel löki fel magát a levegőbe, szárnyalása boldog öröm. Klie Ágnes '
