Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
1988. szeptember 3., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS E vek óta ugyanabban az üdülőben töltjük szabadságunkat. Emiatt ismerőseink ismerőseitől nemegyszer hallunk vissza gúnyos megjegyzéseket, amelyeknek lesújtó lényege: ezek mindig ugyanazon pocsolya körül keringenek, őket nem érdekli a kitárulkozó világ. Sose próbáltuk megmagyarázni senkinek — úgysem értették volna —, hogy a világ odajön, ahol mi vagyunk. Hogy szeretjük ezt az izgalmas változatlanságot. Az idén is megnyugodva láttuk, hogy az üdülőépületek ugyanúgy sorakoznak egymás mellett a parton, mint eddig, körülöttük a tágas térségek füve ugyanolyan gondozott és zöld, mint mindig. A Balaton is a helyén volt, amin egy kicsit mindig elcsodálkozom, az üdülőtársak és csemetéik ugyanolyan lehetetlenek voltak, mint minden évben. A víz fölé nyúló stégen most is orosz- lánfókák és vizisellők heve- résztek színes plédeken, a tó vize csendesen csacsogott a deszkák alatt, a négy csónak — két fehér, két kék — fenekével felfelé fordítva hallgatott a parton, a bádog katamaránok, azaz vizibiciklik lustán ringatóztak a partközeiben, de csak annyi mozgással, amennyit a bójához kötött láncuk megengedett. Minden ugyanaz volt, mint máskor. Csak a csónakos nem. Tavaly egy vakációzó egyetemista szórakozott itt ebben a minőségben. Úgy jött- ment, mint egy elátkozott királyfi, az orrát felhúzta,- mintha mindig valami büdöset szagolna, időnként jegyzetekkel vonult le a stégre, de inkább szörfözött. Kontár volt. Engem a vízi emberekhez régvolt diákkorom csodálatos emlékei fűznék. Nyaranta, a vakációban magam is néha öt-hat csónakot vontattam egyszerre a deszka mólóhoz Nyers bácsi csóna’kdájában, hogy a vendég kényelmesen beszállhasson. Értem én a csíziót. Most, fél lábbal az egyik kék csónak gerincére támaszkodva idősebb férfi fürkészte a vizet. Amikor a közelébe értem, felegyenesedett, és várakozóan nézett rám. A tekintetében nem vólt semmi a szolgálatra rendelt emberek rögtönkö- déséből, keskenvre húzott szeméből barátságos érdeklődés és valami olyan kedves fölény áradt, amit a vízi emberek a szárazföldi patkányokkal szemben érezhetnek. Felfelé gyűrt szélű, valamikor fehér vászonka- üapkája olyan volt, mint az amerikai tengerészet matrózaié. Ösztönösen kerestem az US NAVY jelzést, de nem az volt ráírva, hanem NÉPSZABADSÁG. Ekkora flottának elég a sajtó is. A hetyke fejfedő alól kiugró orr, a jellegzetesen előretolt áll, amely fölött a keskeny szájból csak a hosszú csi- bük hiányzott, a bizonytalan színű, rövid ujjú pólóing, a nem rá szabott, lötyögő, bő nadrág egyből hozta a nevét: Popeye, a tengerész. — Jó napot — vigyorogtam. — Jó !\apot — dörmögte; és vidám-1-**ráncok futottak szét az. arcán. A cigaretta- csikket kiemelte a szája sarkából. — Magának csibukoznia .kéne. — Azt nem szokok. Aztán mért? — Talán majd később megmondom. Zavarba jött, egy kicsit én is. — Ezek a fehér csónakok a jók. Eleket szeretjük. — Ezek. nem jók. Lukasak. — Tavaly nem voltak lyukasak. — Léhet. Az idén azok. Tanácstalanul állongáltunk egy darabig, ő engem szemlélt, én őt. — Hát akkor menjünk — indítványoztam. Nem kérdezte, hová, belekotort löbögős nadrágja valamelyik zsebébe, előhalászott egy gyűrött piros Symphonies dobozt, az orrom alá tartotta. — Csibukom nincs — közölte kurtán. — És a kedves hölgy? — pillantott vissza. A kedves hölgy sem kérdezte, hová, csak elöbön- gészte a strandtáskából a lóti-futi bukszát, mosolyogva átnyújtotta és maradt. Popeye előredűlő vállal, szélesen kacsázó léptekkel megindult mellettem. — A kedves hölgy a .. . — nézett rám oldalt. — Az — néztem vissza: — Gondoltam, mert az én feleségem is így szokta csinálni, de ő mérgesen néz hozzá. — Maga tengerész volt, ugye? — Nem. Kőműves. Miért? — Talán majd később megmondom. Vásárhelyi József Józsi, a csónakos Az üdülő büfé-presszójában a pult végéhez vont, ravaszkásan hunyorgó szemét a nádszál büfésleányra szegezte, és csak ennyit mondott: cser.kó. A nádszál leány rám nézett, én bólintottam, bár nem tudtam, mi az a cserkó. Biztonság kedvéért hozzáfűztem: és konyak. Kiderült, hogy a cserkó cseresznyepálinka, amit én felettébb utálok. így nagy veszedelemtől megmenekülve vidoran koccintottam. — Szabó Józsefnek hívnak — közölte mintegy mellékesen. — Híjnye, akkor druszák vagyunk — örültem meg, és úgy láttam, ö is megörül. — Hát, ha a kedves vendég is Józsi, akkor tényleg azok vagyunk. Druszák. — No, akkor szerbusz — nyújtottam a kezemet, ő óvatosan, de határozottan szorította keményre dolgozott markába. — Még egyet? — lelkesedtem. — Jobb a békesség — dörmögte, és lendületesen megindult a kijárat felé. Vissza a csónakjaihoz, amelyek közül kettő lukas. Ettől kezdve Józsii nem tévesztett bennünk a szeme elől. Ha lementünk a partra, már messziről integetett kurta karjával, jelezvén, van szabad csónak, menjünk ki a vízre. Amikor már harmadszor intettünk visz- sza, hogy most nem akarunk, gyanút fogott. — Talán nem tudsz evezni, vagy a kedves hölgy — sosem mondta mádképp, pedig tudta a nevét — fél a vízen? Ha én mondom, hogy ki lehet menni, akkor nem kell félni. Tihanyban születtem, úgy ismerem a Balatont, mint kevesen. — Eső készül — mutattam a túlpartra. — Füred fölött sötétedik az ég. — Nem lesz — rázta a fejét. — A Balaton nem ereszti ide a felhőket, elmennek Akaii felé,* ott megeszi őket a víz. Tudok én mindent. Nékem lődözhet- ndk sárga meg piros rakétákat, villoghat a siófoki lámpa, én anélkül is megmondom, mi lesz, mi nem. Egyik nap azzal fogadott bennünk, hogy hógat a Balaton. — Hógat? — Sumákok Ződül, nincs hullám, mégis élesen locs- csan a víz a köveken. Olyan a tó, mintha alulról ütögetnék a fenekét. Néhány óra múlva megindult az északi nyomás, fehér sörényű hullámok vágtattak a part felé, majd megemelték a stéget. Popeye megorrontotta a vihart. A nagy diadal az volt, amikor először bocsátott bennünket vízre. Elrohant a kellékes bódéjához, másik evezőket hozott, a villákat nagy gonddal illesztette a helyükre, a csónakot a beszálláshoz legkedvezőbb helyzetbe hozta a leeresztő rámpán. — A kedves hölgy ide üljön, jó középre, nem kell olyan görcsösen markolni a csónak szélét, ne féljen, nem borul fel, a kedves vendég itt másszon be — dajkált bennünk, mintha a Szent Jupátot bocsátaná útjára. — Csak egyenesen, aztán kinyílik a víz — gesztikulált, és mi a stég közönségének vigyorgó érdeklődése közepette úgy hajóztunk ki, mint akiknek visszatéréséről mindenki lemondott. Az utolsó nap délelőttjén nem mentünk le a vízre, földszinti erkélyünkön üldögélve olvastunk. Közben egyre többet gondoltam arra, most kellene elbúcsúzni kedves barátunktól, amikor közénk pottyant egy pingponglabda. Józsi széles mosollyal állt az erkély alatt. — Mi van, vén kalóz? Kuncogni kezdett, aztán a háta mögül előrántott egy apró bokrétát. — A kedves hölgynek hoztam — motyogta. — És a pingponglabda? — Azt is. — És már indult volna tovább. — Gyere fel, Józsi, igyunk egv kortyot. — Jobb a békesség — legyintett. — Majd ti gyertek el hozzám Balatonendrédre. Ne félj, nem cserkót adok. — Az annyiszor látott mozdulattal magasra emelte a karjait, hangtalanul nevetett, de én úgy láttam, hogy az arcán szétfutó ráncok mintha nem lettek volna olyan vidámak, mint máskor. — Még találkozunk, tengeri rabló! — kiáltottam utána. Visszafordult, jobbra- balra ingatta a fejét, és elragadtatva ismételgette: tengeri rabló, tengeri rabló. D élután, amikor a keresésére indultam, már fel volt bolvdul- va az üdülő. Elutazó vendégek idegeskedtek a folyosókon, meg a recepcióban bőröndök, sporttáskák összevisszaságában. Egyedül a gondnoknő volt higgadt, határozott: — Tessék nyugodtan lenni, a bőröndöket a Józsi bácsi kiszállítja az állomásra, és ott marad velük á vo- natindulásig. A kerítéskapu felé vezető betonjárdán ott álldogált Józsi, gumikerekű targoncájának két rúdja között, és nézte a halmozódó csomagokat. Már nem volt Popeye. Színehagyott micisapkájával, oldala mellé, ejtett karjaival olyan gyámoltalan, esendő volt, mint szárazföldön a viharmadár. Fal- és tértextil Indokolt és logikus volt a 10. textilbiennálé .címválasztása : Tisztelet Szombathelynek. De hogy jót tett-e a műfajnak a tematikai korlát, arról megoszlanak a vélemények. A zsűri úgy találta, hogy az 59 pályázótól beérkezett anyag túlságosan tradicionális, elfordulás a korábbi évek útkereső törekvéseitől. Nem véletlen, hogy tértextil — tehát három dimenzióban élő, ható munka — csak mutatóban akadt; az 1988-as biennálét a gobelinek, a szövött kárpitok uralták. A Szombathelyi Képtárban most bezárult kiállítás azonban sikeres és tetszetős volt a közönség szempontjából. Nem lebecsülendő találkozás ez. A színharmónia, a ráismerés otthonossáBertók László Mintha gyorsan Körbeégett a papíros gyerünk te vers a tűzön át uccu neki! nyolc szótagos kétütemű toronyiránt mozogj szonett s te sánta láb mielőtt a tövig tapos szakadjon a nincsen-tovább egéröl a negyven napos legyen a sor végén kapocs mintha gyorsan eloltanánk s robogjon a zörgő doboz négykerekű paródiánk s ha nyelvünket eszi a láng ordítsuk hogy akkor-na-most. ga, a klasszikus értékek rangjának növekedése akkor is érték, ha a textilművészet megtorpanásának jeleit is közvetítik. Tisztelegni Szombathelynek lehetett egyszerűen csak jó, ötletes, érdekes textil- munkákkal is. A különdíjjal jutalmazott Dobrányi Ildikó gobelinjén például nincs nyoma közvetlen szombathelyi, vasi, római kori élménynek. Egy szemlélet és egy technika bravúrja a munka. A színes fotó egy kis részletét nagyította föl a dekoratív kárpit. A szintén különdíjas Hauser Beáta Búsmagyar című gobelinje inkább a nosztalgikus, ironikus világlátáshoz, mint a tiszteletadáshoz áll közel. A biennálédíjas Penkala Éva gyökereket idéző, valaminek a kezdetét, ígéretét sejtető 1988 című kompozíciója hatásos és asszociációk egész sorát indítja el. Szilasi Annának pedig a népművészeti motívumokat feldolgozó szőnyegek szerezték meg a biennálédíjat. Megérdemelte Szombathely a 10. biennálé köszöntését, hiszen a modern magyar textilművészet 1968-as, budapesti jelentkezése óta ez a város fogadta be, támogatta, díjazta, segítette — alkotótáborral, ösztöndíjjal, egyéni kiállítási lehetőségekkel — az iparművészet korábban elhanyagolt ágának kilombosodását. Néhány éve az erőgyűjtés, az átrendeződés időszakát éli ez a műfaj. Az ünnepi év után most ismét a lendületadás a Savaria Múzeum iparművészeti osztályának fő feladata. B. R. Sztanyiszlav Szemjonov VÁLÁS Viktor és Mása csendben, békésen éltek. Aztán egyszer csak elváltak. A szomszédok nem tudták mire vélni a dolgot, hiszen Viktor nem ivott, nem kergette el az asszonyt a háztól és az asszony sem engedett meg magának semmi haszontalant. A mámikák a ház előtti pletykapadon merészebbnél merészebb találgatásokba kezdtek. De nem jutottak semmire. Végül úgy döntöttek, mindennek a túlságosan nagy szabadság az oka; azt sem tudják már az emberek, mit csináljanak jó dolgukban — hol egybekelnek, hol elválnak. De Viktornak és Másának erről saját véleménye volt. Amikor találkoztak, kedvesen üdvözölték egymást, az életről csevegtek. Mása valahogy arra jött rá, hogy unatkozik. Viktor — mint figyelmes férfi — bemutatta Másának egy barátját. Aztán amikor legközelebb találkoztak, megkérdezte, tetszik-e neki a férfi. Mása azt válaszolta, hogy nem. Hiszen ő a magas férfiakat szerette, ez meg alacsony volt. Kellemetlenül érintette Viktort a tévedése. Hogy történhetett? Hisz amennyit együtt éltek, igazán tudnia kellett volna. De jóvá tette a bűnét, és bemutatta Másának egy másik, gyerekkori barátját. A következő találkozáskor Mása szemének izgatott fényéből és örömteli merengéséből Viktor megértette, hogy ezúttal nem tévedett. örült Mása boldogságának. Hamarosan azonban Mása vett észre szomorúságot Viktor szemében. Barátságosan felajánlotta: „Bemutatlak egyik barátnőmnek.” Viktor zavarba jött, de Mása csak hajtotta a magáét: „Ma este vendégségbe megyünk hozzád.” A barátnő víg kedélyű, elbűvölő teremtés volt. Mása sietősen távozott, arra hivatkozva, hogy elkésik a randevújáról. A barátnő vidáman nevetgélt Viktor tréfáin; eleinte a csésze teát is visszautasította, de aztán reggelig maradt. Nemrég vált el a férjétől, és a külön lakás mint az egyedüllét látomása lebegett a szeme előtt. Szombaton Viktor későn ébredt. Mellette Mása barátnője feküdt. A lány baráti hálával nézett rá, úgy, mint akivel egy úton halad, mint akivel egy csónakban evez. Viktort valamiféle ismeretlen nyugtalanság kezdte gyötörni. Aztán hirtelen minden megvilágosodott előtte: ma van Mása születésnapja, és ő még fel sem köszöntötte ! A telefonhoz nyúlt, tárcsázott. Mása ágyban feküdt éppen, becézgetve, ölelve Viktornak a barátját. Amikor meghallotta a csengést, bosszankodott, hogy ilyen korán zavarják. Szárazon szólt a kagylóba: „Halló, ki az?" De amikor Viktor köszöntötte a születésnapja alkalmából, felcsillant a szeme. Jó érzés, amikor gondolnak az emberre. Nem számít, hogy elváltak. A kapcsolatokban mindennél fontosabb a gyengédség, a figyelmesség. Hiszen ők modern emberek, rrég nagyon is hasznát vehetik egymásnak. Horváth Lilla fordítása Jasper Gyula Simogatás i. A csendben testeden suhan a kezem, szinte hozzád se érve. Szemeim az ujjaimba költöztek, és gyönyörködnek benned, míg tükrömmé leszel. Azután vége, felöltözöl. Én én leszek, s te valahonnan ismerős. II. Elindult a mozdulat, nem tudom honnan. Ujjaim kinyílnak, tenyerem dombjai bőrödhöz simulnak. Szikraként pattan az üzenet, mi összeköt veled, így szólsz hozzám, a pórusaimon át, az idegék labirintusán keresztül, és én értem a szót. Üj mozdulatok indulnak beteljesedni, oly egyszerűen, oly tisztán, mint folyóban a hullám.
