Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
8 Somogyi Néplap 1988. szeptember 3., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS EMLÉKEK A MÚLTBÓL Látogatás a liftmúzeumban Kevesen tudják, hogy Budapest XIII. kerületében, a Lehel út mellékutcájában, a Mohács utcában található a Felvonóipari Szakgyűjtemény. Vezetőjét, Ékes Miklóst, régi szeretet fűzi az emelőszerkezetekhez, hiszen már gyerekkorát felvonókban és velük töltötte, ugyanis édesapjának felvonókészítő vállalata volt. Hobbiként & óvta a rabszolga életét. Ezután Róma császára bátran liftezhetett az akkoriban rab, szolgák hajtotta szerkezettel. A szakgyűjtemény létrehozása Ékes Miklós nevéhez fűződik. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt kezdte a gyűjtőmunkát. Akkoriban szerelőként dolgozott, és sok bontásban vett részt. Ahol dolgoztak, onnan rendszeresen szereti, hivatásként gyakorolja a liftek szerelését, kezelését. Mindennapos olvasmányai közé tartozik a liftekkel foglalkozó szakiroda- lom. A könyvtárakba is elsősorban ezekért az anyagokért megy be, hazánkban és külföldön egyaránt. Megkértük, beszéljen a felvonók történetéről és mutassa be a múzeumot. — Az első személylift valószínűleg Néró császár palotájában működött. A fennmaradt írásos anyagból kiderült, hogy a hétemeletes aranypalotába a császárt lift szállította. Mégpedig — bizalmatlan ember lévén — egyik rabszolgájával próbál- tatta ki, vajon biztonságos-e a jármű. Néró elvágta a lift kötelét, a felvonó lezuhant, s rabszolgája kisebb sérülésekkel megúszta a próbát. A felvonó aljára szerelt kecsketömlő ugyanis, melyet levegővel töltöttek meg, megelhozták a kidobott, pusztulásra ítélt alkatrészeket. Ha látott egy cégtáblát, különleges egységet, kezelési utasítási táblát, azt magához vette. Ez ment is egy darabig, de az ember fáspincéje nem igazán arra való, hogy liftalkatrészeket tároljon benne. . . Végül is Angyalföldön egy udvarban kaptak helyet. De ez sem volt az igazi, mert bár fedett volt a tároló, mégiscsak szabadtéri. S mint tudjuk, a nyirkos idő nem tesz jót a fémeknek. Aztán kaptak egy műhelyt, amelyet kineveztek restaurátormű- helynek, és itt lassan kialakult a mai szakgyűjtemény. Beszélgetés közben Ékes Miklós behív a múzeumba Érdekesség, hogy valódi liftajtón léphetünk be, a pincébe sem kell gyalog lemenni Igazi, kötélvezetéses liftbe szálltunk. Vendéglátónk ' lenyúlt, meghúzta a liltszek- rényen végigfutó kötelet és a lift elindult. . . Tulajdonképpen pontosan nem bizonyítható, honnan ered és mikortól számítható az első felvonó ötlete. Személyhez' sem kapcsolható. A kiállításra érkező viszont lát-, hatja a bejárat mellett: már az ősembernél kezdődik a ■lifttörténet. A zsákmányát a vadak elől óvó, vagy beteg ■társát egy biztonságot nyújtó fára felvontató ős alkalmazta a korabeli, kezdetleges felvonót személyek szállítására. — A gyűjtemény melyik darabjára a legbüszkébb? — kérdeztük Ékes Miklóst. — Egy máig működő, bronzból készült, csupa üveg kabinra. Levegős, kényelmes, öröm benne utazni. Egykoron valamelyik biztosító társaság épületében üzemelt. És még valamire. A Parlament egykori felvonómotorjára. A bécsi Freisler-cég ötvenéves garanciát adott rá, úgy, hogy közben nem fordulhat elő javítás. A felvonómotort nyolcvankettőben szerelték le, de csak azért, mert a menetsebessége alacsony volt. Egyébként hetvenhat évig működött. ... (H. Sz. Gy.) TÓDOR JÁNOS ALKALMI MUNKA N incs még öt óra,amikor baritonos ultrahangján megszólal a kaputelefon. A Tulaj hangját hallom: csipkedjem magam, mert már magasan jár a nap. Mit mondjak? Nem vagyok oda az örömtől, de nincs mit tenni. Nem vagy te normális, duzzog bennem a széplélek, hogy egy ilyen ragyogónak ígérkező szombati napon képes vagyok elmenni trpgerolni. No, de az ígéret szép szó, márpedig én megígértem az ismerős Tulajnak, hogy beállók az építkezésre alkalmizni. Megegyezésünkkor piszkos anyagiakról nem esett szó, bár ő tréfásan megjegyezte, hogy engem biztosan nem vet fel a pénz. Mindemellett, hogy ez szerintem magánügy, el kell ismernem, beletrafált. Középkorú figura a Tulaj, azok közül a szarrágók közül való, akik azt képzelik magukról, hogy jópofának szánt obszcén kodásaik kai mindenkit paffra tesznek. Az igazságos Mátyásról elnevezett kacskaringós szerpentinen autózunk, s a Tulaj egyre jobban lelombozódik, mert nem veszem a lapot; nem vagyok hajlandó együtt röhögni vele azokon az idió- taságokon, amiket szórakoztatásomra talál ki. Még el sem kezdődött, de már most unom az egészet.. . Villaként „előadott”, ám azok eleganciáját nélkülöző családi téglamonstrumok mellett húzunk el. Némelyik már első látásra is a célsze- rűtlenség házikápolnájának tetszik, amihez az ember kénytelen mindjárt odaképzelni az OTP-Mammon hitel- és kölcsönlevelekkel kitapétázott oltárát is. Jól tudom persze, hogy panelben fölnevelt irigységem délibábos tréfálkozásai ezek a torz látomások, amelyek még abból az időből maradtak visz- sza tudatalattimban, amikor pontosan ezen a hegyen újságkihordónak álcázva magam maszek szociológiai felméréseket végeztem. Bevallom, olykor-olykor kafkai szorongás vett rajtam erőt, amikor a folyosó hosszúságú vagy éppen csarnoknyi előszobákban várakoztam, mert ezen a környéken nem volt szokás hellyel kínálni az újságpénzt kunyizó, előnytelen külsejű alakokat. Akkor még igyekeztem megérteni, ezeket a gyeses vagy csupán háztartásbeli anyukákat, akik egy, maximum két csemetéjükkel lakták be a családfő esti hazatértéig a hat-nyolc szobás mini kastélyokat, Mostanára csak irigységem maradt. Mire mindezt végiggondolom, merthogy a Tulajt nem éreztem elégnek ahhoz, hogy megosszam vele, már meg is érkeztünk. A kétszintesre készülő ház emeletének falazása vár ma ránk, pontosabban a kőművesekre, akiket arról lehet megismerni, hogy a Tulaj kitüntető, behízelgő alázattal érdeklődik éjszakai nyugalmuk felől. Én nem kapkodok, tudom, hosszú még a nap. A Tulajt figyelem inkább, aki mint bordélyban a madame a lányokat, úgy ajánlgatja a mesternek majdani ebéd gyanánt a paprikás csirkét tejfölös uborkasalátával, a rántott húst rizibizivel, harmadikként pedig a vadast „valódi” n.vúlból. A kőművesek fintorognak; úgy látszik, még ennél is bővebb az üzemi konyha választéka. Hármójuk közül kettő csirkét kíván, a harmadik meg vadast. Benne járunk már a hatban, amikor megérkeznek sorstársaim, öten vannak : hárman a budai „rabszolga- piacról", vagyis a Moszkva térről, ketten pedig egy közeli munkásszállásról. Jóformán megnézni sincs időnk egymást, mert a kőművesekkel az élen máris kapaszkodunk a tatra. Egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy a korábban már felhordott lyukacsos téglát a kőművesek keze alá termeljük. Unalmas, egyhangú meló, de legalább nem fárasztó. Nem sokat beszélünk, a monotonitás elaltatja a szavakat. Arra leszek figyelmes, hogy a Tulaj által odakészí- tett műanyag marmonkanná- ból közbe-közbe a két kistu- laj töltögeti a bort. A kőműveseknek. Mivel minket nem kínálnak, fogom magam, oda- battvogok, és töltök magamnak egy pohárral. A kistulajok, mint akik nem akarnak semmit észrevenni, épphogy- csak odapillanatanak, nem szólnak semmit. Alkalmi társaim is felbuzdulnak ezen, indulnának a marmonhoz, ám megelőzi, őket a zsávolyos kistulaj és valami olyasmit kezd el magyarázni, hogy ma a Tulaj az ügyeletes élelmező, övé a bor is, és meghagyta: abból csak a kőművesek kaphatnak. EÖTVÖS Százhetvenöt éve született — no de melyik Eötvösről van szó? Semmi esetre sem a gyűlöletesen reakciós felmenőkről, atyáról és nagv- atyáról. A legnagyobb Eötvös: József volt — hiszen még fia is az ő nagyságát növelte; mert „legjobb műve” végül is Eötvös Loránd lett, a nagy fiú pályamódosítása ugyanis jelképes tartalmú. Bár csak az egész magyar úri világ követte volna, a rossz „jogásznemzet” helyett a haladást hordozó természettudomány és technika népe lehettünk volna .. . Eötvös József tán a legsikeresebb magyar. Az alap: európai műveltsége — a kor kívánalmainak elsajátítása. Jól versel, és a szentimenta- lizmusnak megfelelően megírja a korában legnépszerűbb magyar verset A megfagyott gyermek-ről. De nem éri be a költészettel, még kevésbé a „tiszta lírával”; többre vágyik, eszméi győzedelmét áhítja. — Huszonhárom éves korában már és még ugyancsak az érzelmesség szelleme diktálja tollának a legszenti- mentálisabb regényt, a Kar- thausit, amelynek semmi köze a magyar valósághoz, a kor külföldi divatjának eleget tevő kozmopolita mű az, külföldön is sikere van. De nemcsak sznobságból játszódik Franciaországban, hanem mert ott már létezik olyan polgárosodás, amit- be lehet mutatni. Az érzelmességtől aztán a hazai állapotok felé fordul, s elsősorban saját osztályát kritizálja; A falu jegyzője a magyar vidék, a vármegye rettenetes viszonyainak páratlanul gúnyos leleplezése, a Magyarország 1514-ben pedig a főnemesi ostobaság fenyegető bírálata. El is következik a várt forradalom, s a harmincöt éves Eötvös a kormányba kerül, kidolgozza az egyházaktól független oktatás tervét, amelyet persze még e forradalmi időszakban sem fogad el a felsőház — csak száz évvel később lesz realitás. Csakhogy a politikától majd két évtizedre visszavonult Eötvösnek a kiegyezés után, újból ugyanazon tárca élén, mégis sikerül sokat megvalósítania oktatásügyi elképzeléséből: mindenesetre keresztülviszi a kötelező népoktatást, s nem soKkal később a svájcival rokon szellemű nemzetiségi törvényt, amely azonban írott malaszt marad. Eötvös páratlan sikerének titka a sokoldalúsága: írói tevékenységében is politikus, és az irodalom az ö szamara nem a politika pótléka, hanem saját pályáján belül is annak művészi segítője. Eötvös a politikában is igazi gondolkodó, filozófus: legkü- lönb műve épp az önkény- uralom alatt írt A XIX. szazad uralkodó eszméi; ebben korának legnagyobb politikai gondolkodói közé nőtt föl. Fejtegetései a demokratizmusról ma aktuálisabbak, mint megírásának idején voltak! Utolsó műve pedig — a Gondolatok — az etikai nézetek mélységesen filozofikus és közösségi tartalmú sűrített előadása; az atoriz- ma műfaj legkülönb magyar alkotása. Kristó Nagy István Ilyet még egyikőnk sem pipált, de a kőművesek kezében is megáll a kanál. Béla, a sárga hajú, köpcös fiú, akiről utóbb tudom meg, hogy tök absztinens, káromkodik egv cifrát, belefoglalva, hogy mit csináljon a tulaj a borával, majd köp egyet. — Rühellem az ilyen kicsinyes jenkiket — dörmögi. — A mestereket borral itatják, nekünk meg idelökik a vizet. Tudjátok, kit fognak ezek a felkapaszkodottak megalázni?! Délig maradok, aztán fájront. . . A gumicsizmás, kopott munkaruhás, erősen borostás arcú Pista — köztünk a legidősebb: túl az ötvenen — maga a megtestesült nyugalom vagy fásultság, sarus Rákosrendezőn. A megátalkodott vasutasok kitartása szól belőle: — Mit vagytok úgy megindulva? fin maradok, de még előbb, ha ezt földobtuk, leugrunk ide a Faházba, és megisszuk a Ije- serűségünket. — Voltam már egv-két helyen alkalmizni, de ilyen só- herokkal még sehol sem találkoztam — fejti ki véleményét a tetovált karú Laci, akivel én is — aki bizonyos szempontból kivételezett helyzetben vagyok — egyetértek abban, hogy „itt kell ezeket hagyni a francba”. Tizenegy körül jár az idő, elfogy mellőlünk a tégla. A kistulajok megszeppenve figyelik készülődésünket. Nagy kő eshet le a szívükről, amikor Pista közli velük, hogy nem kell izgulni, csak ide, a Faházba megy a csapat. — Egyelőre... — teszi hozzá a csupaizom, hallgatag Gyuri, aki a csont és bőr Imrével együtt végig úgy dolgozott, mint a gép. Fantasztikus a tizennyolc éves Imre munkabírása, kivált, ha meggondoljuk, hogy alig két hete hagyta el a tüdőszanatóriumot. Laci és Imre kihozza az első kört. Sört iszunk, csupán a szürke inges Béla előtt árválkodik kóla. Béla nem szűnik meg há- borogni. Kézfején a dobókocka ötösét imitáló tetoválás sejteni engedi, hogy volt már alkalma négy, örökösnek tűnő fal között is eltöprengeni az élet méltánytalanságai felől. — Ezek a pancserok eltévesztették a házszámot. Nem tanulták meg, pedig lassan felépül a kacsalábon forgó palotájuk, hogy a melós is ember ... — kezdi újra, mi- nekelőtte fejben huszon- egyeztünk, és lemosta a társaságot. M ire visszaérünk, javában tart az ebédidő. A mesterek a fal tövében heverésznek. a Tulaj a Lada csomagtartójából varázsolja elő a menüt. Porce- lánesz.cájg, jégtől párás kő- bánvais üvegek, meg amit akartok ... A Tulaj, mint valami kiérdemesült főpincér örül a teli szájú csámcsogás- nak. Bizalmasan magához int, arrébb megyünk, majd diszkréten érdeklődik, nem kérek-e esetleg én is. Köszönettel elhárítom : már nem vagyok éhes. Engedünk Pista bölcsességének: igaza van, magunkkal szúrunk ki, ha most lelépünk. Ugrik a pénz ... Meg aztán mi a fenét lehet kezdeni egy félbe vágott nappal? Keverjük és hordjuk a maltert, kedvünk újra a régi. A kistulajok elfordítják fejüket, ha valamelyikünk a marmonkannához indul. — Látjátok, gyerekek, a türelem lóvét terem — mosolyog tiszteletbeli brigadéro- sunk, Pista, amikor atyai igazságossággal osztja szét köztünk a megszolgált summát. — Teszek én az ilyen türelemre — füstölög megfáradt ingerültséggel Béla, a meg nem alkuvó. De most senki sem figyel a szavára.
