Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-03 / 211. szám

1988. szeptember 3., szombat Somogyi Néplap lehet elegendő. Remélem, hogy ebből a munkából szakkönyv is kerekedhet. — A diákok mint Kosztolányi szerelme­sét tartották számon... — Igen. Bizonyára ez is a nyelvből fa­kad. Egyetlen írónk, költőnk sem volt ugyanis, aki a nyelvünk olyan mélyrétegei­be lett volna képes eljutni, mint Kosztolá­nyi Dezső. Tanári munkám során szerettem volna ebből a nyelvszeretetből valamit át­adni, s erre nagyon alkalmas volt az ő mű­vészete. Nyelvtanórákon példamondatokat, elemezendő verset gyakran vettem az ő írá­saiból. — Aki ennyit tölt tanári pályán, az óha­tatlanul is részese annak a változásnak, amelyen az egyes nemzedékek átmennek. Mi a leglényegesebb különbség egy harminc évvel ezelőtti és egy mostani osztály kö­zött? — Semmi. Látva a válasz okozta meglepetésemet, részletesebb magyarázatba kezd Krasznai Lajos. S akkor megértem: csak a kívülálló hiheti, hogy a generációk úgy kerülnek is­kolapadba, mint tviszt-, rock- vagy brék- nemaedék. Ezek csak külsőségek, lényegi megkülönböztetésre alkalmatlanok. Mert nem is lehet különbséget tenni, a fiatalság mindig ugyanaz. Ennek ellenére a tanár úr nem kíván új­ra katedrára állni. Harmincöt tanéven át — néha heti harminchat órában — oktatta tü­relemmel, sok humorral és még több szere­tettel a kíváncsi diákokat az irodalom, a nyelv, a haza szeretetére. Ehhez a munkához bizonyára családi hát­térre is szükség volt. Mert ráadásul a négy gyerek is sok osztálynyi törődést igényelt. A nyári melegben a családi találkozások színhelye a kis szántódi hajlék. Krasznai ta­nár úr örömmel mondja, hogy itt van az idősebb lánya az unokával, de ugyancsak nagyapaként büszkélkedhet másik lánya ré­vén is, aki Szombathelyen a főiskolán ta­nul. A két fiú pedig Kaposváron dolgozik. Amikor megköszönöm a beszélgetést. Krasznai Lajos összegzi az elhangzott főbb gondolatokat. Tudom: a tanár lényeget lát­tatni akarása munkál benne. — Szép pálya volt, nagyon sok élménnyel — mondja. — Sajnos a magas óraszám a tanítás rovására ment. Sokkal többet lehe­tett volna elérni, ha több idő marad elmé­lyültebb fölkészülésre. Mindig lehangolt, ha azért kaptam jutalmat, kitüntetést vagy dicséretet, mert sokat dolgoztam. Hiszen a tanításban igazán csak a minőséget kellene díjazni. íme, egy életpálya tapasztalatai. Igazsá­gukon nemcsak a pedagógusoknak érdemes töprengeniük. Akiket valaha tanított Krasznai tanár úr. bizonyára még ma is emlékeznek arra, hogy munkájukat elsősorban jól kell elvégezni. Ráadásul a tanár igazi jutalma az, ha a régi diákok fölkeresik sok év múltán, hogy elmondják: mire vitték az életben. S a tanár urat sok diákja fölkeresi, annak ellenére, hogy szigorú tanár hírében állt. Igaz: sohasem buktatott meg senkit. Varga István ritkaság az, hogy öten érzik szükségesnek egy ilyen hatalmas terjedelmű irodalmi al­kotás lefordítását. Ez egyben a különböző korok Kalevala értelmezését is tükrözi. Mind ez idáig a különböző átültetéseket nem elemezték. Még Vikár Béla fordításá­ról is csak sokat beszéltek, mintsem elfogu­latlanul értékelték volna. Elsősorban az egyes fordítók szókészletét szeretném meg­vizsgálni. A szavakat már kicéduláztam, be kell látnom azonban, hogy erőm legföljebb három ének fordításainak az egybevetésére Sok mindenre, sok mindenkire emlékez­het az, aki az elmúlt harminc év valamelyi­kében Kaposváron végezte középiskolai ta­nulmányait. Ahhoz azonban nem kellett ok­vetlenül táncsicsosnak lennie, hogy megis­merje Krasznai Lajost. Két dolgot ugyanis biztosan hallottak már róla az iskolában mindig hibátlanul működő diákhírlánc je­lentése nyomán: szereti a finneket, és imád­ja Kosztolányit. A Táncsics Mihály gimnáziumban végzet­teknek azonban a napi találkozások révén bővebb ismereteik is lehetnek róla. Hiszen ő volt az, akit az elsős fiúk már szeptember elején ott láthattak a futballpálya mellett, amint elmaradhatatlan kerékpárjára tá­maszkodva reménnyel várta, hogy a két osz­tály tanulói izgalmas meccset kerekítsenek a találkozóból. Elemzője tudott lenni egy- egy jó labdaátvételnek, hálás közönsége egy szép kapuralövésnek. — Emlékszik-e, tanár úr, arra a meccsre, amelyet 1975-ben Zalaegerszegen játszot­tunk? — kérdeztem, mert hisz Krasznai ta­nár úr nemcsak az iskolaudvarig érdeklő­dött játékunk iránt, hanem a csapat kevés tanár kísérője közé tartozott. — Míg élek, nem felejtem el. Kevés olyan meccset láttam, amelyen annyira nyilván­valóan pártos lett volna a játékvezető. Há­rom játékosunkat kiállított, máig állítom: anélkül, hogy okot szolgáltattak volna rá. A mérkőzés nagy részét nyolcán játszottuk, ám olyan lelkesedéssel, hogy így is csak egy lesgóllal kaptunk 'ki. Majd másfél évtized után — a lelkes nyolcból egy — próbálom megfejteni, mi vonzotta akkor Krasznai Lajost a pálya mellé. Aztán egyszerre csak — mintha meg­érezné, hogy éppen erre vagyok kíváncsi — azt mondja: — Mindig egy olyan csapatot szerettem volna látni, amelyikben az utolsó pillanatig küzdenek a játékosok. Ha sza­bálytalanság történik velük, azonnal fölkel­nek, nem szimulálnak, vezetésre állva nem húzzák az időt. ök maguk azonban szándé­kosan soha nem szabálytalankodnak, nem reklamálnak, egymást nem szidják, hanem csoló pontját ezen a napon sem lehetett ha­tálytalanítani. Abban az időben még éven­ként rendeztek Helikont, ezt előzték meg a városi és a megyei bemutatók. Iskolánk mindig eredményesen szerepelt ezeken. Amikor 1962-től bevezették a koedukált osz­tályokat, megalakult az iskola énekkara Zri- kányi Zsolt vezetésével. Ettől kezdve a mű­sorok három részből álltak, mert velünk dolgozott a néptánccsoport is. Sok szép él­ményem fűződik ezekhez az évekhez. Ho­gyan is lehetne elfelejteni például azt az éjszakát, melyet a keszthelyi Helikonon sze- renádoztunk át, s a péküzem előtti énekün­kért forró kiflit meg zsemlét kaptunk jutal­mul. A legsikeresebb műsorunk az Északi fény című finn irodalmi összeállítás volt. — Ha már itt tartunk: honnan van a ta­nár úr finn vonzalma? — Az egyetemen a magyar szakosoknak valamilyen rokon nyelvet kellett választani­uk, s én a finnt tanultam. Leveleztem fin­nekkel, sőt egy partneremmel gimnazista korom óta máig is tartom a kapcsolatot. Ez további élményekkel gazdagított. Szeren­csémnek tartom, hogy életemben kétszer is eljutottam Finnországba. Egészen más vi­lágnak lehettem szemtanúja. Nyugodt, ki­egyensúlyozott nép, s megdöbbenve tapasz­taltam, hogy sokkal jobban ismernek ben­nünket, mint mi őket. Annyira barátságo­sak, hogy már-már zavarba ejtő. Elég volt például' azt mondanom gyanútlanul egy be­szélgetésben, hogy a Miekkavesi (Kard-tó) mennyire érdekes, másnap már úgy alakí­tották a programomat, hogy megnézhessem. — Ügy tudom, a Kalevala a nyugdíjas évekre is ad még munkát. — Igen, mert nagy tervem volt a Kaleva- la-fordítások egybevetése. Irodalomtörténeti biztatják, s ha gólt szereznek, nem örülnek, hanem természetesnek találják. Lám, ezek a magyar—történelem szakos bölcsész szavai, de egy testnevelő méltán mosolyogja meg az óhajt. Hiszen ö tudja: ilyen csapat soha nem állhat össze, s ha si­kerülne is, az edzőnek azon kellene mun­kálkodnia, hogy kemény edzéseken a takti­kai szabálytalanságok alkalmazását tanítsa meg, mert a mérkőzéseken győzni kell. S amíg a bírók is csalhatnak, sunyinak lenni „munkaköri kötelesség". Krasznai Lajos három és fél évtizedes ta­nári pálya után három évvel ezelőtt állt utoljára a katedrára, azután elköszönt. Az életpályából azonban megmaradtak az em­lékek. Ezek sorjázásakor azt veszem észre, hogy a tanár úrnak saját időszámítása van. Pedagógus-naptár. Krasznai Lajos ugyanis nem azt mondja, hogy 1958 vagy 1963, ha­nem: akkor ballagtak a Berecz Gyuriék, vagy akkor jött elsőbe a Mosóczi Pistáék osztálya. Ebben a diákokhoz viszonyított életrajzban fontos szerep jut Kaposvárnak. — Itt születtem, és leszámítva a budapes­ti egyetemi éveket, soha nem laktam má­sutt, még más házban sem, mint ma. Igaz, az utcanév többször megváltozott: Szent Imre után Sztálin, aztán Március 15-e, végül Le­nin utca következett. Nem is csodálkozha­tunk azon, hogy egyik finn partnerem aki­vel középiskolás korom óta levelezek, a gyakori utcanévváltozás után szeretett vol­na már valami végleges megoldást találni a címzésre, és skandináv nagyvonalúsággal ezt írta a borítékra: St. Sztálin Imre utca... 1957-ben kerültem a Táncsics Mihály gim­náziumba, előtte három évig a Munkácsy - ban tanítottam. Az áthelyezésem népgazda­sági érdekből történt, fellebbezésnek nem volt helye. Abban az időben a Táncsicsban nem volt elegendő magyar szakos, innen pedig néhány kolléganő Szívesen elment volna, így történt, hogy helyettem két nőt „adtak" cserébe. Az „átigazolás" hátterét ennyire tisztán nem világítják meg az iskola dokumentu­mai, azt viszont bizonyítják, hogy Krasznai Lajos a tanári pályát nemcsak a szüntele­nül ismétlődő negyvenöt percekre szorítot­ta, hanem — ahogy ma mondanánk — pe­dagógiailag túlművelten — ig\*ekezett meg­találni a tanórán kívüli nevelés színtereit is. — A Táncsicsban első évben megszervez­tem az irodalmi színpadot. Ennek olyan tag­jai voltak, mint Szíjártó István, akivel ké­sőbb több évig kollégák voltunk, most a bu­dapesti Eötvös Kollégium igazgatója, vagy Veress Miklós költő, az Írószövetség főtitká­ra. Első bemutatkozásunk március 15-én volt aa- iskola tornatermében. Ott kuporog­tak a gyerekek a kosárlabdapalánk alatt tö­rökülésben. cipő nélkül, mert a házirend­nek az utcai cipőt a tornateremből kiparan­SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Krasznai tanár úr üüí

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom