Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-26 / 230. szám
1988. szeptember 26., hétfő Somogyi Néplap 5 ÁRPÁDHON LOUISIANÁBAN Ilonka- néni előkapta száj- harmonikáját, s elfújta .sajta az „Erdő mellett nem jó lakni” című dalt. „Ezt jác- cották annak idején, amikor férjhe mentem” — mondotta, s ráadásnak még elmuzsikálta az „Erdő, erdő. erdő" című dalt is. A dologban nem az volt a meglepő, hogy Ilonka néni már hetven éves. Az sem, hogy bár- zenélni sohasem tanult, nemcsak a szájharmonikán játszik ügyesen, hanem hegedülni is tud egy kicsit s a brácsával is megbirkózik. A meglepetést az jelentette, hogy Ilonka néni, kicsit palócos akcentusával, sohasem járt Magyarországon. Louisianában született, a Mississippi daltája moc.sa- ras-erdős területének közelében, valahol félúton New Orleans és Baton Rouge között. Magyar iskolába sem járt, legfeljebb abba, amit „Árpádhonban” tartottak egy ideig fenn magyar lelkészek. Árpádhon ugyanis az Egyesült Államokban volt, s ha hivatalosan sohasem nevezték is el így, az egykor itt élő száznál több magyar család így ismerte, így nevezte. A louisianai magyar települést nem most kellett felfedezni, írtak róla már sokan. A most idelátogató magyar újságírókat inkább az érdekelte, mi történt az Egyesült Államok egykori legnagyobb magyar mező- gazdasági településével, van- nak-e még itt, csaknem egy évszázaddal az alapítók ér- kezte után, — olyanok, akik magyarnak, pontosabban magyar—amerikaiaknak tudják magukat, elvégre ma már az egykori telepesek dédunokái is felnőttek, új bevándorlás pedig erre a telepre aligha következett be. Jelenthetjük: vannak, s nem is kevesen. Árpádhon „hivatalosan” Hammond és Albany, Louisiana állam két kisvárosa között van, itt hirdeti a hetvenes évek eleje óta emléktábla az egykori színmagyar település emlékét. 1896-ban* került ide az első három magyar: Mocsáry Ádám, Bruskay Gyula, és Zboray Tivadar, itt találtak munkát Charles Brakenridge fatelepén. Brakenridge munkásokat akart toborozni s három alkalmazottja azt tanácsolta: hirdessen az amerikai magyar nyelvű lapokban, elvégre a pennsylvániai bányákhoz, a clevlandi Vasgyárakhoz képest itt vonzóbb az élet, a munka. A felhívásra eleinte csak kevesen válaszoltak, de 1919-ben már negyven magyar család élt itt, igaz, nem könnyen. De a fatelepi munka mellett kisebb-nagyobb földhöz is jutottak, s hamar megkezdték annak hasznosítását. Az egykori feljegyzések is megemlítik, hogy a magyarom „látástól vakulásig” voltak a mezőn, megtalálták annak legjobb hasznosítását: epret kezdtek termeszteni, sőt szövetkezetei alapítottak a hasznosításra. Az „első magyar farmerszövetkezet” áruja keresett volt, s a kis település lassan felvirágzott. Felépült egy magyar katolikus és egy református templom, volt magyar kultúr- egyesület, még temetkezési egylet is. Minden évben volt aratóbál, szüreti bál, minden vasárnap összejöttek a katolikus, vagy a református templom mellett emelt termekben, a két egyház meg — a gyermekek magyar nyelvű oktatását is igyekezett megszervezni. A csak néhány éve elhunyt Bartus Sándor, a. közösség egykor református, később az amerikai rokonegyházba, a pres- biteriánus egyházba olvadt egyházközségének sok éven át volt lelkésze, visszaemlékezéseiben megírta: a magyar közösség szinte érintetlenül élt itt — egyik oldalon a louisianai franciák, a másikon a bevándorolt németek és olaszok leszármazottai mellett — egészen a második világháborúig. A háborús években kezdődött meg a kis közösség szétszóródása. Az alapítók már a temetőben nyugodtak, s ha a második nemzedék még többnyire egymás között házasodott, a harmadik már nem, s megindult az elvándorlás is a kedvezőbb élet- körülmények, jobb munkalehetőségek felé. De a visszamaradtak, a harmadik, sőt a negyedik nemzedékben is igyekezett ápolni magyarságtudatukat. Emlékezetes, hogy néhány évig — az amerikai szövetségi kormány és Louisiana oktatási hatóságai segítségével — még magyar nyelvet is oktattak, sajnos, a támogatás elma- radtával ezt most, nem folytathatják. De magyar tánccsoportjuk ma is megvan, — ha egy louisianai „cajun”, egy francia származású turisztikai szakember tanította is be őket azokra, igaz, ő viszont Budapesten, No- vák Ferenctől tanult néhány évvel ezelőtt. S ami a legfontosabb: megvan az egyesületük a magyar hagyományok ápolására. fenntartására. „Jó lenne valami megoldást találnunk arra, hogy fenntarthassuk a magyar nyelv tanítását” — vélekedik házigazdánk, Sándor, Alex Kropog, az egyesület egyik vezetője, aki egyébként Ilonka néni veje. Ö már akadozva beszél magyarul — de járt Magyar- országon, tartja a kapcsolatot az óhazával, amit anyósa nem is láthatott. „Talán lehetne találni valamilyen alapítványt, társadalmi egyesülést, amely fedezni tudná a költségeket, — mert az érdeklődés máig is megvan, még akkor is, ha a mi gyerekeink, unokáink otthon már nem magyarul beszélnek”. Ebben bízik Alex Bartus is. A kitűnő, ma már nyugdíjat, elektronikai szakértő, aki ma is tanít New Orleans egyik egyetemén, de „Árpádhonban” építette fel új házát, itt telepedett la, sok-sok évi vándorlás után. nemcsak arra büszke, hogy lelkész édesapjáról, á magyarság megtartásáért végzett áldozatos munkájáról még színdarab is született — legalább olyan büszkén emlegeti, hogy felesége, akiben egy cseppnyi magyar vér sincs, konyhaművészeti iskolájában nemcsak a Párizsban tanult ételek fűzésére tanítja meg a louisianai lányokat, hanem arra is, hogy töltött káposztát, paprikás csirkét készítsenek, rétest süssenek. A magyarországi látogatónak talán az első pillanatban egzotikum, ha magyar éneket hall, magyar süteménnyel kínálják Louisianában s az útmenti hirdetés magyar hentesárut kínál. De az árpádhoni magyarok körében töltött néhány óra is elegendő arra, hogy megértse: itt olyan emberek laknak, akik büszkék száz évvel ezelőtti őseikre, büszkék arra, hogy magyar származásúak. Kis Csaba Gazdátlanul áll és vadul a park Tönkremegy a hencsei Márffy kastély Szülőfalumban, Hencsén i. volt Márffy kastély és park előtt tábla hívja föl a figyelmet a természetvédő, mi területre. Valamikor valóban mutogatni való voU a terület, a volt gazda, Márti'." Elemér ritka növényfajtákat telepített a parkba. Az ötvenes évektől kezdve — mint minden urasági terület — ez is gazda nélkül maradt, és tönkrement. Később a Bárdibükki Állami Gazdaság kezdte rendbehozni : elképzeléseik is voltak. Ekkor helyezték el a bejáratnál a természetvédelmi területet hirdető táblát. A gazdaság aztán eladta a területet a Délsomogyi Mezőgazdasági Kombinátnak. Tudomásom szerint volt más .vevő is — egy művész . házaspár —, de ők nem kapták meg a kastélyt és a parkot, holott vállalták volna az eredeti állapot visszaállítását. Ha valaki most betéved, nem tudom mit szól. Elhanyagolt, gazdátlan: bozót és gaz veri fel a hajdan nagyon szép parkot. Hamarosan olyan lesz, hogy átmenni sem lehet rajta. A köfepén a kis tó mo- » csűr lett, forrásai a felgyülemlett iszap miatt nem tudják a valaha kristálytiszta vizüket felszínre hozni. A kombinát nem törődik à kastéllyal és parkkal. Ha a kombinát igényt tartott erre a területre és a kastélyra, akkor gondolom kötelessége lenne rendbehozni. Hu nem, akkor adja át olyan szervnek vagy személynek, aki megszünteti a jelenlegi állapotot. Végső soron ez a miénk, a nemzeté, és a kombinát így törődik vele. Javasolom, hogy amíg nem rendeződik a sorsa, vegyék le a természetvédelmi táblát. Igaz, a kombinát tett arról, hogy idegen ne tehesse be a lábát: vastag láncokkal zárt le minden kaput. Az elintézés módja nem ez: a láncok mögött a dzsungel tovább nő. Thurzó László építészmérnök részt vesznek, városi egyesületekben vagy az iskolai diáksportkörökben. Az alsós kislányok többsége a ritmikus sportgimnasztikát gyakorolja. Sokan atlétizálnak. Szorgalmas munkájuk eredménye, hogy jó néhány diák aranyjelvényes sportoló lett, számos jó helyezést szerezve országos és nemzetközi versenyen. Fotó: Csobod Péter Testnevelés tagozat működik a kaposvári Berzsenyi általános iskolában. A diákoknak heti kilenc testnevelés órájuk van. Emellett — ki-ki választott sportágában — még heti 3—5 edzésen is Ep testben ép lélek Miért nem gyártunk videót? Reklámújságot nyomtak a kezembe a minap a Keletinél. Az újságot Bécsben készítették és — mint a mottója is jelzi — arról szól, hogyan várja e napokban Bécs Budapestet. A turistacsalogató látnivalók felsorolása, a külföldinek szóló hasznos tanácsok és az üzleti reklám jól megfér benne egymással. Magyaroknak szól, nyilvánvaló, hogy a magyar turistákra specializálódott cégek hirdetnek benne, a kínált áruk pedig: amit a magyarok keresnek. Az első oldal vezető hirdetése azé a magyar nevű cégé, amelynek négy fióküzlete van a Mariahilfer Strasse környékén. A Bécsben megforduló magyarok általában jól ismerik ezt a céget, ám a cégjelzés most kissé megváltozott: az újságban közölt reklámgrafikája kibővült egy délúkoreai cég márkajelzésével. Annak a konszernnek a nevével, amely — mint a sportsajtóból a napokban megtudhattuk — a magyar olimpiai küldöttség hivatalos patrónusa Szöulban. Maga a vezérigazgató helyettese vett részt az olimpiai faluban az • ünnepségen, amikor a magyar csapat érkezésekor felvonták az árbocra a nemzeti lobogónkat. Már az első tudósításból kiderül, hogy ez a konszern elektronikus irodai gépeket és szórakoztató eszközöket gyárt. A céget bizonyára jobban megismerjük majd, a játékok idején nehezen kerülhetik ki tudósítóink az említést, hiszen —■ mint az egyik újságíró már meg is írta — a konszern“ gyártmányait a szükséges mennyiségben, díjmentesen bocsátotta a magyar küldöttség rendelkezésére. A magyarok jószerivel eddig is Bécsben vették a modern elektronika számunkra elérhető csodáit, s ez minden bizonnyal még jó ideig így lesz. A márkanév pedig, amely az olimpia iránti össznépi érdeklődés közepette idehaza ismertté válik, a jövőben a bécsi boltban segíti majd a döntést, amikor a család a kirakat előtt tanakodik: melyiket is vegyük? Azért érdemes elgondolkodni azon, miért és hogyan került ez a márkanév a Máriahilferre, vajon miért nem egy nagykörúti Keravill kirakataiban tűnik fel a dél-koreai konszern reklámja? Kiváló társadalomtudósunk arról írt pár hete az ÉS-ben, hogy valamikor a hetvenes évek elején az egyik nagyhírű nyugatnémet egyetemen mindössze ketten voltak magyar ösztöndíjasok. Ok ketten szociológiát tanultak. Már akkor feltűnt nekik, hogy a dél-koreai vendéghallgatók száznegyvenen vannak, és valameny- nyien üzemmérnök szakon tanulnak. Nálunk az egész ország immár évek óta közgazdasági továbbképzésben vesz részt. Eminens előadók sora kéri rajtunk számon a technológiai lemaradást, a hiányzó innovációt, a nemlétező versenyképességet, a kifejlesztendő húzóágazatokat. Eközben a hazai gazdaságban évekig nem történt semmi, míg az egykori elmaradott országok közül jó két tucat — például Dél-Korea — sorra húztak el mellettünk. Tervekben persze eddig sem volt hiány. Néhány évvel ezelőtt lelkes riportok számoltak be arról, hogy a két legnagyobb hazai elektronikai vállalat japán cégekkel kötött szerződést videókészülékek hazai gyártására. Pontosabban: összeszerelésére. Becslések szerint évente mintegy 40—50 ezer videóra lenne szükség az országban az önellátáshoz. Az egyik vállalat le is tette a névjegyét 1984-ben: ezerí !; darabot adott át a piacnak. De 1987-ben is csak 1400. majd az idén 3 ezer készülékhez volt alkatrész. Ugyanis a kooperációhoz mi a csavarhúzót adtuk. A többi alkatrészt komplett fődarabomként a japán gyár szállította. A nálunk összeszerelt videó ugyanakkor a licenc eladójának nem kellett. Minek vásároljon vissza, amikor van elég a saját termékéből — a piacon jól bevezetve. További összeszerelhető alkatrészhez így csak import útján, dollárért juthatnánk hozzá. Az meg nincs. Ezzel, úgy tűnik, a hazai videógyártás ki is múlik, szép csendben. De miért nem lehet teljesen önerőre támaszkodva videót gyártani ? Nemcsak azért, mert annak idején két szociológust küldtünk száznegyven mérnök helyett tanulmányútra. A legkisebb, még gazdaságos széria fél millió darab lenne. Ez két kérdést vet fel. Kinek adjunk el évenként 450 ezer darabot? Honnan vegyünk 30 millió dollárt, amennyi a gyártás megalapozásához kell? Bizonyos alkatrészeket ráadásul ezután is csak im portból tudnánk hozzá beszerezni. Videógyártás tehát nem lesz Magyarországon. Ismerve az ország külkereskedelmi mérlegét, egyhamar jelentős állami behozatalra sem számíthatunk. Marad a Szöul— Bécs—Hegyeshalmon át vezető magánimport. A ' videóvonat tehát elment, s mint az várható is volt, gyalogosan soha nem érjük utol. Ideje tehát arra összpontosítani, hogy a közelgő újabb technológiai vonatoknak legalább az utolsó kocsiját elkapjük. Talán így tovább jutunk egy állomással Ez azonban célirányos és pontos munkát kíván, ezt kellene igen gyorsan megtanulni V. J.
