Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
8 Somogyi Néplap 1988. július 23., szombat A finn forma IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS * ''v S *** ' ' ' ' ' í > SS&m 'A y- « ' ' ' '■V-s*' ' Lehet-e a kultúra helyi érdekű? Nemcsak Európa, a világ is _ nagy elismeréssel adózik északi rokonaink, a finnek formatervező művészetének. Ez az elismerés persze nagyon is hétköznapi módon mérhető: a finn tárgyak eladhatók, sikerük van, utánozzák őket vagy legalábbis hatásuk van, stílust teremtettek. Magyarországi hatásuk nem csak a rokonság miatt szivárgott be; vannak ennek kézzelfogható, kitapintható egyéb gyökered. A finn lét a világtörténelem során többféle hasonlóságot is felmutat. Északi rokonaink háromszor akkora területen élnek, feleannyian mint mi. Az „ezer tó országában” ezernél jóval több tó, sziget van, a partok tagoltsága még a közellakó- kat is messzire választja egymástól. Egyébként a világ .legészakabbra fekvő országa. Népművészete, amely sértetlenül mentődött át az ipari sorozatgyártásba, azokban a közösségekben alakult, amelyekben, egy-egy tanyai település köré rendeződve nagy családjaik éltek, megtermelve és elfogyasztva termékeiket, az ésszerűség és célszerűség szellemében alkotva mindazt a tárgytömeget, amelyre szükségük volt. És megörökítve, megőrizve. Legfontosabb termékük — ma is — a fa, a fából készült tárgyak garmadája. A huszadik század — és ez sem elhanyagolható tényező — meghozta az ország önállóságát is. Az önálló tanyai gazdaságokból egyre többen kerültek át a városokba, s magukkal vitték génjeikben, tenyerükben azt a gyakorlattá nemesült tudást, amit őseiktől örököltek. Sértetlen volt ez a tapasztalat, s egységes. Ha a magunkéhoz hasonlítjuk: a tanyáról kikerült emberéhez — hasonló, de mégsem hasonlítható. A finn formatervezés a múlt század végén rendezett világkiállításokon lépett ki Európa s a nagyvilág elé. A legkisebb finn használati tárgyat is két lépték határozza meg: a tájé és az emberé. A táj — és annak Gunnel Nyman: „Gyöngysor” váza (fúvott üveg. 1948) Valle Rosemberg: Dzsemtálaló (ezüst, 1911) . r Olaf Bäckström: Ollók (acél és műanyag, 1967) anyagai, elsősorban a fa — meghatározó tényezője építészetüknek. Az épület mindig ugyanazzal a szemlélettel, a táj, a különböző tájba illesztés igényével születik. A finnek soha nem készítenek absztrakt épületet. Ha kell, sziklára tervezik — mint a Marimekko gyárat — ; ha kell, erdő közepére, anélkül, hogy egyetlen fát is megsértenének; . vagy tó partjára, ahol az öböl adja a szauna „kifutóját”. A belső tér, annak bútorai, használati eszközei úgy készülnék, hogy lakóját a legjobban szolgálják. A legnagyobbak ezért tudták „haza- szelídítenl” a világ legfontosabb építészeti irányzatait is. Alvar Aalto például megteremtette a funkcionalizmus finn változatát, a táj és az ember léptékének, arányainak figyelembevételével. Az üveg készítéséhez is rendelkeznek a finnek a két legfontosabb dologgal: alapanyaggal és — északon élvén — modellel. Tapio Wlrkkala, Kaj Franck terveiben, Timo Sarpaneva üvegeiben ott a jeges kristályvilág, az átlátszó, gyön- gyözően, jégcsaposan megfagyott természet éppúgy, mint az illeszkedés az emberi kézhez, a használathoz. A textilek a hideggel birkózó emberek életében különös testközeli szerephez jutnak; a csíkosán szőtt raa- nu, a hosszúszőrű ryijy (rü- jünek ejtik) vagy a' textil- darabkákból varázslatos mintákkal összevarrt patch- work takarók ma részben tovább élnek, részben megváltozott formában divatosak. A Marimekko cég — a szó azt jelenti „Mari kis ruhája” — főleg nyomott anyagot készít, de ezen visz- szahozza a csíkos, a kockás mellé a természet ezernyi színét, virágát. S a nyorrtott textil, amely pamutból, len- vászonból készült, képes még az északi féléves sötétségbe is visszalopni valamit a rövid nyár hangulatából. Az Iparművészeti Múzeumban vendégszerepei most egy finn kiállítás A finn forma címmel. Okos elrendezésben az oldalt futó sorban láthatjuk a legnagyobbakat: Aalto, Franck, Sarpaneva, Wirkkaila és a Finnországban élő japán textiltervező, Ishimoto, valamint a textiltervező Dora Jung munkáit is. A múzeum középső terében kinyílik a világ. A fiatal nyomottanyag-tervező, Inka Kiváló virágoskertje: kevés minta, rengeteg, különböző karakterű színösz- szeállítás tanúskodik a finn forma egyszerűségében is határtalan lehetőségeiről, arról a jókedvről, amelyet a természettel való ilyen magas fokú azonosulás teremt meg számukra. x. A. Matűz Gábor Hideg fény Táskámat a térdeimmel szorítva guggoltam, s hogy minél kevésbé akadályozzam a körülöttem tipródó vásárlókat. Szinte rátapadtam a polcra. A. „Ra-Re” sorozat frissen megjelent köteteit mustrál- gattam, majd összeszedtem belőlük néhányat, fölegyenesedtem — a táskát hagytam a földre csúszni —, és összehúzva magam megkíséreltem még kisebb teret elfoglalni. Kinyitottam az egyik könyvet — a lapok sercegve váltak el egymástól —, elolvastam a borító fekete belső oldalára nyomott szöveget („Ha meghal az Isten, valakinek el kell temetni.”), utána néhány centiméterre az orrom elé emeltem, és megszagoltam. Félig leeresztett szemhéjakkal, elrévedve szagolgattam. (Szeretem az új könyvek illatát.) „Műélvezetemben” szelíd, a tömeg morgása fölött lebegő női hang zavart meg. A mögöttem levő polcrendszert megtöltő könyvek íróit sorolta. Élők és holtak. Én már átfésültem azt a részt. Próbáltam nem odafigyelni, de hasztalan. Lassan közeledtek. — Van valami érdekes? — Türelmetlen férfihang vágta el a névzuhatagot. — Azt hiszem, nincs — mondta a nő nyugodtan. — Gyerünk! — horkantot- ta a férfi. Valami durván a derekamba vágódott, a vékony kabát alig fogott az ütés erejéből. Felszisszentem, és merev lábakkal, bokában megcsavarodya, dühösen hátrafordultam. Hatvan év körüli, ősz hajú férfi volt a bűnös. A kö- nyékben behajlított bal karjára akasztott vékony, fehér kampósbot elállt a testétől, azzal „támadhatott”. Tétován forgatta a fejét, szája némán, éppencsak rés- nyire nyílva tátogott, mozdulatlan szemgolyóinak fehérsége néha-néha átütött szemüvege sötét .lencséjén. Nem éreztem a tekintetét. „Jégszemű”, gondoltam elpirulva. Ideges mosolyú, sovány nő állt mellette, jobbra, bocsá- natkérően felém tárt két kézzel. Biccentettem. Észre kellett vennie: „látom”. — Valami baj van? — kérdezte a férfi. — Semmi; semmi, gyerünk ... — mondta a nő. Leemelte az öreg alkarjáról a botot, a kezébe adta, ráhajilítgatta az ujjait; elindultak. Utat akartam nekik adni — segíteni! —, de egyszerűen képtelen voltam, a polc nem engedett. Nagy nehezen sikerült ki- evickélnünk a pénztárgépekhez, áttuszakodtak a sorban állókon, az ajtóig. A çô előre engedte a férfit, megfordult, még egyszer széttárta a kezét, és ő is kilépett a boltból. Vaszilij Treszkov Az élő hal Nyuszja, a filológiai tudományok kandidátusa a munkából hazafelé menet betért az üzletbe, lés az „,élőhalosztályon” vásárolt egy dül- ledt, bár kifejező szemű hatalmas pontyot. Ez idegesen mozgatta farkát, is úgy tátogott, mintha .nyilatkozni kí-^ vanna. Hazatérve a hal a kádba került, s a friss vízben fölélénkült. Vidáman pas- kolta a vizet a farkával, tsőt még bukfencezett is. Nyuszja meghatottan.nézte a potykát, és kenyérdarabkákat dobált neki. „Én takaros kicsinyem” — szólt hozzá. A pontyról eszébe jutott régi barátja, Szergej Petrovics, akivel a múlt nyáron idélen ismerke- kedett meg. Ö is olyan kopasz és csillogó fejű volt, findzsaszemei kidülledtek. Arra is emlékezett, [hogy ibolyaszínű fürdőnadrágjában mozdulatlan tekintettel nézett rá, és elpirult. Az üdülés tatán Szergej Petrovirs eltűnt a tengeren, és nem adott többé életjelt magáról. Nyuszja mélyet sóhajtott, s azon gondolkodott, mivel fogja táplálni a pontyot. Eszébe jutott IMarinka, a biológiai tudományok kandidátusa, és felhívta, hogy tanácsot kérjen tőle. Meg is kapta: szerezzen akváriumot és koncentrátumokat. — A ponty még elviselhető — mondta Marinka —, de a szomszédom egy élő kro- kodilust hozott Afrikából. Ez aztán a probléma! Alig bírja etetni. Kérvényt is ,adott be a lakásügyi osztályra, hogy nagyobb helyet biztosítsanak a számára. Egy Szó mint száz, gyere el hozzám, én adok neked egy akváriumot. Jó tágas, nemrég egy delfin élt benne ... Nyuszja elutazott. Amikor hazatért .— két hordárral, akik köteleken cipelték a zongoránál is nagyobb akváriumot — ínycsiklandó illatok jöttek a lakásból. A konyhában Nyuszja édesanyja sürgött-forgott, intézkedett. A serpenyőben étvágygerjesztőén sült tejföllel a hal. — Jó halat vettél — dicsérte az anyja —; elhatároztam, segítek neked, hogy ne vesződj a pucolással é$ a feldarabolással. Nyuszjának hirtelen eszé- 1 be jutott az •eltűnt Szergej Petrovics, és keservesen sírni kezdett. — örökké beleavatkozol a maszek dolgaimba — kiáltott föl. — No, nézd csak!tMár megint nem jártam a kedvedben? — sértődött meg a mama. — Gazdasszony! Hová tegyük az akváriumot? — kérdezték a hordárok. — Jó akvárium, Szergej Petrovics éppen beleférne — gondolta, de csak ennyit mondott: — Hagyják az előszobában. Itt van a nyár, itt van újra, s az emberek útra kőinek, mint más évszakban a vándormadarak. A vándoremberek elutaznak valamerre szabadságukat eltölteni, pihenni, erőt gyűjteni, a nagyvilágba vagy hazai tájakra. Akinek nyaralója van, azt keresi föl. Akár ezért, akár azért, közeire vagy távolra induljon is az ember, egymaga vagy a családja is, alkalma adódik arra, hogy művelődjék, találkozzék a kultúrával, régi idők emlékeivel, zenét hallgasson, képeket, szobrokat, drámai előadásokat tekintsen meg. Valóban? Nem ,lett-e a kultúra helyi érdekű? A kultúra természetesen, bárhol legyen is, mindig helyi érdekű a szónak abban az értelmében, hogy tájhoz és emberekhez kötődik. Elsősorban az ottaniaknak illendő ismerniük, hogy a lakóhelyükön vagy a környékén milyen látnivalók vannak, az épületek közül melyik miről nevezetes, akár külsejét tekintve, akár valamilyen történelmi emlék kötődésében. Újságok és könyvek, színházak és hangversenyek mindenütt elsősorban az ottaniakra számítanak, s elengedhetetlen, hogy a helybeliek számítsanak a kultúra minden kínálkozó alkalmára, éljenek is vele. Ennyiben tehát a kultúra helyi érdekű; Magyarországon és bárhol a nagyvilágban, városon, falun, kies és kietlen tájakon. A nyári vándorélet, bármilyen indítékú is, alkalom arra, hogy ez a helyi érdeklődés kitáguljon vagy meghosszabbodjék. El-elgondol- kozom gyakran, élnek-e az emberek a kínálkozó lehetőséggel, hogy pihenés vagy világjárás közben kultúrá- lódjanak, művelődjenek is. Mennyi szép és jó van szellemi felüdülésre, szellemi erősödésre! De milyen sokan vannak, aikik nem figyelnek föl rá, ha tudnak is róla, nem törődnek vele. Számukra a kultúra csupán helyi érdekű, s talán az is marad végleg. Nem szeretem a történelemből örökölt irányjelzőnek azt a használatát, amely a fővárost vagy a nagyvárost /öíutazással közelíti meg, a kisebb településekre viszont lemenetelt mond. Bizonyára közigazgatási szempontok szerint vagy a fölé- és alárendeltség rendje szerint alakult így ez a mondás, kulturális értelme azonban egyáltalában nincs (a társadalmi megalázásról vagy megalázkodásról, a fennhé- jázásról és hasonlókról ezúttal ne essék szó). De a nyári vándorlás többirányú: elindulhatnak a pestiek hazai tájakra (persze, világ- vándorlásra éppen így), az ország bármely tájáról pedig közeire, távolra, így Budapestre is. Miért? Ha csak pihenni, kikapcsolódni mennek is, élnek-e az alkalommal, hogy megismerjenek más embereket, életeket, ismerkedjenek a múlttal, művészeti értékekkel? Attól tartok, hogy ebben a kérdésben mines minden rendben. Mizsér Lajos fordítása Két okból is nyugtalankodhat, akinek a számára az érték nemcsak pénzben fejeződhet ki, hanem tudásban, közösségben, erkölcsben és hasonló szellemiekben is. Az első ok: bizonytalankodni lehet és kell, hogy ezt az érdeklődést iskola és szülői ház, közvetlen környezet, könyv, újság, folyóirat, mindenféle más, alkalmas vagy kevésbé alkalmatos alkalom beleplántálta-e csakugyan az emberek sokaságába. Félő, hogy a mérleg nagyon is ferde, kevesebbel lehet dicsekedni, mint amennyi a tartozás, más szóval : a feladat,, a kötelesség. S a korábbiakhoz bizonyos értelemben hozzájárul a »televízió is, amely ugyan érdeklődés fölkeltésére is minden eddiginél jobb alkalom, de azt, aki amúgy is hajlamos a lustaságra vagy közönyre, megerősítheti ebben. Szokás mondani: a televízió ablakot nyit a világra. Ez igaz: annyi mindent láthatni a képernyőn a földkerekség minden tájáról, minden művészet megannyi alkotását, hogy ezt még az utazni nagyon szerető s az utazás kínálta lehetőségeket nagyon fölhasználó ember sem kaphatná meg, láthatná, hallhatná személyesen. De éppen ez a hatalmas lehetőség tompíthat is az érdeklődésen. Abban a tévhitben ringathatja magát az ember, hogy a képernyő révén úgyis megkap mindent, nem kell törnie magát a személyes élményekért. Tetézi ezt az első aggodalmat egy második. Az utazás költségei nem csökkennek, hanem növekszenek. Akár hazai turizmus, akár határokon átlépő, számvetésre készteti az embert. Ettől is helyi érdekűvé lehet a kultúra. Gyakran kérdezem: nem törte-,e meg, nem töri-e meg a kulturális érdeklődésnek korábban oly ígéretes ívét, hogy a vándorutak megdrágultak? A közelmúlt éveiben mintha versengeni kezdtek volna falvak; városok, tájak, hogy olyan kulturális élményt kínáljanak, amely közelről, távolról odacsalogatja az embereket. A vasúti jegyek ára, az autózásé, a magas szállásköltségek lassíthatják, talán meg is béníthatják ezt a kezdeményt. A lehetséges kár fölmér - hetetlen. A provoncializmus kátyújában reked meg, aki nem él a kulturális érdeklődés adta lehetőségekkel, s a helyi érdeken, a helyi érdekességen túl nem merészkedik. Jól tudom, hogy az emberek többségét manapság más gondok foglalkoztatják: beosztással kell élniük. De ha a beosztásból kimarad a vándorlás, a vándorlásból a világlátás, a világlátásból a művelődés, annak kárát látja az ember, a család, a jövő nemzedék, a falu, a város, a táj, az ország, a nemzet. Felelős ezért mindenki: természetesen országunk gondját viselők is. De ha kiki azt teszi meg, amit megtehet, nemcsak ablak nyílhat előttünk a világra, hanem ajtó is. Jó utat! Zay László Mezey Katalin VÁNDORDALOK 1. Eg-föld közötti utazás: 2. Vándor vagyok. minden amink van, Rendetlen hánytorog csupa baj, teher. minden köröttem: Biztonságot teleszemetelt, csak a semmi kid: csodálkozó világűr. üres kéz és Senki se tudja, üres tarisznya, mit hová teszek. s halkan dobogó Senki se tudja, mellkosarad. holnapra hol leszek?
