Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
1988. július 23., szombat Somogyi Néplap TÓDOR JÁNOS LIBEGŐ Zita kinyitotta a szemét, és hatalmasat ásított. Bájos volt, akár egy puha kismacska. Orra tövén apró szep- lőcskék, rövid, oldalra fésült szőke frizura; zöld szeme pimaszul villogott, akár egy vásott kölyöké. De hát végtére iis még kölyök volt. A szállodai franciaágyon szinte elveszett törékeny teste. Vasággyal együtt negyvenöt kiló, ahogy múlt- korjában a kórházi viziten annak a jóképű kis nőgyógyász dokinak válaszolta, amikor felvételkor a testsúlyáról érdeklődött. Imádta a szállodákat, s mi tagadás, az utóbbi időben nem lehetett oka panaszra. Már lassan egy éve, hogy szökésben volt az intézetből; hiába is keresték, a „nagyfaluban” ugyan sohasem akadnak a nyomára. Most éppen alig várta már, hogy elnyújtózhassék a tengerkék fürdőkádba, arcát belefúrva a fürdőhab illatos semmijébe. Egyelőre még várnia kellett, hiszen a férfi foglalta el a fürdőszobát, fütyörészve borotválkozott. Zita kedvelte az ápolt férfiakat. Esetükben biztos lehetett abban, hogy lesz hol aludnia, hogy kedvesen bánnak vale. Unta már a drasztikus, piás csöveseket, a zöldövezeti hálózsákos éjszakákat, amikor is gyakran azt sem tudta, ki fekszik mellette. — Kiviszel a Vidám Parkba? — kérdezte a szobába lépő, arcát szesszel dörzsöl- gető alsónadrágos-atlétatri- kós, hatvan körüli férfitől, aki miedőtt még válaszolt volna, az ágy szélére telepedett, és jellegtelenül kopasz fejét a lány aprócska mellei közé hajtotta. — Hát persze, hogy kiviszem az én szöszi kis mókusomat — gügyögte az a bilire kéredzkedő kétévesek hanghordozásával. Zita orrát megütötte a Pitralon kissé émelyítő, ám mégis nyers illata, szeretett volna arrébb húzódni, rágyújtani egy cigarettára, de a férfi már a trikója alatt kotorászott, kezét lassan csúsztatva végig a lány hasán. Miközben a férfi lihegve iparkodott, Zitának Petya jutott az eszébe, akivel nyolc évig ugyanabban az intézetben nevelkedtek, mégis csak egy szökés alkalmával fedezték föl egymást. Petyát immár két hónapja bekaszlizták Aszódra, mert Zita miatt megverte Gézát, az ügyeletes nevelőt, amikor az rajtakapta őket. Zita akkor érzett először valami, a testiségen túl- mutatót a fiú iránt; először verekedtek érte. A férfi már útra készen várta a fürdőszobából kilé- . pő lányt. Zita magára terítette farmerdzsekijét, rágyújtott, és megkérdezte a férfitól, hogy akkor mikor és hol találkoznak. Végül is délután kettőben állapodtak meg, a hullámvasúinál. A férfi, egy vidéki vállalat főosztályvezetője a minisztériumba sietett; Zitát a Vidám Park bejáratánál tette ki a kocsiból. Korán volt még, ezért a lány bement a Cirkusz büfébe, hogy igyon egy kávét. Unottan kavargatta a langyos löttyöt, amikor egy fekete bőrű fiatalember szólította meg. Raul kubai artista volt. Konyakot kért magának, a lánynak is, majd a kezében levő térképre mutatva kérte Zitát, hogy kalauzolja végig Budapesten. A lány örömmel vállalta az idegenvezetést, ami mindössze annyiból állt, hogy szólt a taxisofőrnek: vigye őket körbe a városban. A Citadellán ebédeltek, és Zita roppantul élvezte, hogy izmos, mókásan gesztikuláló barátja mindenféle tálakat rendel, amiket aztán jóformán érintetlenül vittek visz- sza a pincérek. Raulra nehéz lett volna ráfogni, hogy erőszakos, mi több : csöppet sem volt rámenős, még csak a lány kezét sem fogta meg, amit Zita tulajdonképpen nem is bánt nagyon. A libegőn jutott eszébe a kopasz kis pasas, aki biztosan ott várja a hullámvasúinál, s vele valószínűleg a mai éjszaka is megoldódna, hiszen Raul, akinek egyébként este fellépése lesz, semmiféle közeledést nem mutatott irányában. Mindegy, gondolta Zita, ha minden kötél szakad, legföljebb felhívom Egont, a Nirvánában. Egon a pincér, aki pedig lányokban nem szenvedett hiányt, szerette Zitát, s kivált az utóbbi időben viselkedett úgy vele, mintha a bátyja volna. Gyakran -aludt nála Zita, amíg ő az éjszakában dolgozott. Késő délután volt. már, amikor visszatértek a cirkuszhoz. Raul bátorítóan intett neki, hogy kövesse. Oldalt, a rácsos kocsikban tigrisek acsarkodtak egymásra. Az artista egy utánfutóhoz vezette, amelynek kerekeit leszerelték, s bakokat tettek a helyükbe. Odabent villany- kályha duruzsolt, s a szűk, molyhos plédekkel letakart heverőn tejfehér bőrű, rövid, barna hajú lány ült törökülésben. Sandra, mutatta be Zitának Raul, majd a nyakából láncon függő karikagyűrűt húzott elő. Kávéval kínálták, s a lány, akinek mosolyáról Zitának a margaréta jutott rögtön, eszébe, megsimogatta az arcát, aztán átnyújtott neki egy tiszteletjegyet az esti előadásra. Zi ta a délután maradék részét a Vidám Parkban töltötte. Még a ciklont is megkockáztatta, holott máskor sohasem mert fölülni rá, de most valahogy annyira szabadnak és vidámnak érezte magát. A cirkusz nagyszerű mulatság volt, s Zitát szokatlan, büszkeséggel párosuló melegség töltötte el, amíg Sandra és Raul lélegzetállító trapézgyakorlatát nézte. Kicsit korán érkezett a Nirvánába, Egont még nem találta bent. Egy kóla mellett ücsörgött egy darabig, hallgatta a szolid gépzenét, majd gondolt egyet, és felsétált a Margit-híd lábánál fekvő diszkóhoz. Fecó, a behemót ajtónálló nagy nehezen megkegyelmezett néki, és ingyen beengedte. Odabent éppen szünet volt, s a videó képernyőjén Bruce Lee verekedett buta képű hongkongiakkal. Felnézett a galériára, hátha ismerősbe botlik. S valóban, Pulyka, a himlőhelyes arcú, színes göncökben virító „di- gó” vigyorgott rá az egyik asztaltól. — Na, mi van, anyukám? Csak így magányosan, mint egy árva homokos? — kérdezte gúnyosan vigyorogva. Zita nem válaszolt, leült az asztalhoz, ahol Pulykán kívül még két kávébarna, bajuszos figura darvadozott. — Nincs kedved bedobni magad, szépségem — fordult ismét hozzá a „digó”. — Török testvéreink éppen rád várnak, s ahogy elnézem őket; egy kis hancúrozásért bármilyen áldozatra képesek ... — hadarta egyszusz- ra, s a lány válaszát meg sem várva, hüvelykujját fölemelve, a férfiak felé bemutatta a biztos siker egyezményes jelét. Pulyka a stricik legaljához tartozott, Tio de Zitának túl sok1 választása nem volt, hiszen még meglehetősen éretlen árunak számított a placcon. Többször elhatározta, hogy szól Egonnak, s az majd kikészíti ezt a szemetet, de aztán sohasem volt hozzá elég bátorsága; félt Pulyka bosszújától. A lányoktól hallotta, hogy egyik nőjét, aki időnap előtt bemondta az unalmast, pengével dekorálta ki, a lázadókat pedig folyton sósavas „arcpakolással” fenyegette. A törökök vettek egy üveg Martinit, adtak egy húszmárkást Pulykának, majd taxit hívtak. — Kicsi pengém, neked is húsz ruppó lesz a jutalmad, ha megfelelő Seherezádé leszel — mondta Zitának a strici. • A kőbányai kamionparkolóban mindössze három járgány árválkodott. A törökök befűtöttek, a lány pedig jókorákat húzott az italból. Száraz ködfüggöny vette körül; agya kikapcsolt, olyan volt, akár egy felhúzható óriás műanyag baba. A férfiak a körülményekhez képest egészen normálisak voltak, nem követeltek „lehetetlent”. Zita az utolsó cseppeket hódította el az üvegtől, amikor erélyesen megverték a fülke ajtaját. A rendőrök először a törököket igazoltatták, vele csak azután foglalkoztak. Tehetetlen dühében sírva fakadt a lány. — Mégis, mi jut eszedbe akkor, amikor mindenféle jöttment koszadékkal összeadod magad? — kérdezte a járőrkocsiban a fiatalabbik rendőr. Zita sokáig hallgatott, majd maga elé meredve, közömbös hangon bökte, ki: — Tudja, olyankor verseket szoktam mondani magamban ... Szent István és kora Kiállítás a Széchényi Könyvtárban Vajon milyen lehetett Szent István, államalapító királyunk? Szelíd arcú, vagy nagyon is zord, szigorú vagy nyílt tekintetű, dús szakállú öregember, vagy robusztus termetű dalia? Az ábrázolások, leírások ilyennek is, olyannak is festik. Egyetlen korabeli ábrázolása — a paláston levő — nem sokat árul el vonásaiból. A későbbi korok rajzai, festményei — még a Kálmáncsehi Kódex gyönyörű Szent István miniatúrája vagy a Thu- róczy-ikrónika festői leg is megkomponált illusztrációja is — idealizált királyképet közvetítenek. Mindez persze csak külsőleg. Bár nekünk fontos, értékes jeladás a régi korokból. Ám ennél sokkal többről van szó azon a kiállításon, amelyet az Országos Széchényi Könyvtárban rendeztek Szent István és kora címmel. A történelmi emlékezet forrásait őrző nemzeti könyvtárunk ezzel a rendezvénnyel kapcsolódik az első magyar királyra emlékező országos ünnepségekhez. Féltett kincseit mutatja be a könyvtár, légkondicionált termekben, az ősnyomtatványokat őrző félhomályban október végéig nyitva tartó kiállításon. Csaknem kivétel nélkül minden írott, nyomtatott műtárgy a Széchényi Könyvtár tulajdona, mindössze egyet kölcsönzött az István és Gizella, középen Szent Imre — SZerelmey Miklós Magyar hajdan és jelen (1847) című albumából Országos Levéltártól : legrégebbi oklévelünket, a veszp- rémvölgyi apácamonostor görög nyelvű alapítólevelét. Néhány érem, ötvöstárgy és kerámia egészíti ki a kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményéből. Négyszáz korai és későbbi, hazai és külföldi dokumentum, eredeti kéziratok és latin nyelvű szövegek magyar fordítása, könyvek, metszetek, rajzok idézik I. Istvánt és korát. Tizenöt kódex, köztük a legismertebb, a Halotti Beszédet is tartalmazó Pray Kódex, amelyet egy Szent István-napi szöA Thuróczi-krónika Szent István-áhrázolása JASPER GYULA VERSEI Nagy meneteles Mint imbolygó kísértet-árnyak, a szürkület falán, vonultak hallgatag, o csend dübörgő gyűrűjében, konok elszánással, lüregben vergődő sikolyként, szakadékba zuhant tettel meneteltek, az ég nélküli mezők felér Míg az eleven kín vörös fonált font, s kötötte őket fához, röghöz, házhoz, lankadó inakkal egyengették lépésre a 'lábuk. A fájdalom-gyökér lombot hajtott... Kék eső Imosta eltörött nappalok nyomát. De ia sorból egy sem hullt ki zokogni mást, vagy önmagát. Szemüknek tudat törte résén, az évek rácsai feszültek. Feltépett szájukból a heréit szavak, tétován bukdácsoltak, céltalan, míg felmutatták ujjatlan kezük az égnek, amely most sötét lett... Mert behunyta szemét, s befogta fülét az ISTEN! A semmi partján Szoborba öntve példaként \az önzést állítgatják bennünk a felnőtt 'atyák. Listára vették mi a kötelesség, s nyakunkba aggatták mint baromra igát. Példaképeink megölték magukat- csak holtak úsznak )a mapok-vizein, unatkozva szemlélgetjük, megszoktuk már akár a veszélyt. A felcicomázott ígéreteket csak 1böfögjék a jóllakott kannibálok, higgyék magukat bölcsnek. Mi már a semmi-partján lógatjuk a lábunk, és nem )kiáltunk ,sem értetek,,sem magunkért, mellünket 'kitárjukágészen, hadd járja át a szél. Fejünket is kiszellőzzük, , mint ti szobátokat vasárnap délelőtt, hogy ne maradjon semmi a tegnapokból, ami elhasznált, romló, és büdös. A város mellénk gugol, hűvösen, érdektelenül, míg elnézzük, mint szállnak alá csillagok a nappali fényben, és istenekkel játszunk, akiktől valaha féltem. vegrésznél nyitottak ki. A legrégibb híradást 1080-ból Szent István nagyobbik, és két és fél évtizeddel későbbről kisebbik legendáját az Ernst Kódex tartalmazza. S láthatjuk Hartvik győri püspök XII. századi legendáját egy másik ősnyomtatványban. István király Dec- retumának, egyházügyi törvényeinek és végrehajtási utasításainak gyűjteményét az Admonti Kódexben. Magyarul olvashatunk „Boldogsá- gos Szent István királyunk ünnepéről” az Érdy Kódexből, amelyet a mohácsi vész után egy kartauzi szerzetes írt. Itt van Istvánnak fiához, Imréhez írt Intelmeinek bölcs szövege, s illusztrálásul a Magyar Anjou-legendári- um (hasonmás kiadásban) Szent Imre-ábrázolása. Alig volt történelmünkben még egy ilyen jelentős, széles látókörű uralkodó, mint István. Hatása majdnem egy évezred távlatából is eleven. Legendák, egyházi és világi énekek, szépírói művek, tudományos munkák őrizték — őrzik — nevét és tetteit. Az egyik terem falát csupa külföldi enoi'klopédiából vett fotónagyítás borítja az En- ciclopédia Britannicából, a Larousse-ból, illetve brüsz- szeli, zágrábi, varsói és szlovák, finn, német, osztrák, itáliai könyvekből, amelyek Szent Istvánról, a magyar állam alapítójáról szólnak. Az egyik vitrinsor a szent jobb történetét, a másik a korona hányattatásait ismerteti. Százhetvenhat olyan helységet jelöl a történelmi Magyarországot ábrázoló térkép, amelyben Szent Istvánról neveztek el szentegyházat, templomot. Szent Istvánnal kapcsolatos legkorábbi zenei emlékünk a XII. század első felében Székesfehérváron lejegyzett zsolozsma a gráci Codex Albensiensisben található. Becses az a kotta is, amely a pesti német színház 1812-es megnyitására készült ünnepi nyitány egykorú másolatát tartalmazza. Rajta a zeneszerző, Ludwig von Beethoven saját kezű aláírása és dinamikai megjegyzései. De hasonlóan értékes dokumentum Erkel és Kodály Istvánról szóló zeneműve. Az István, a király rockopera díszletterve is ott van a tárlókban sok egyéb színpadi mű kíséretében. Díszlettervek, jelmezek, Kos Károly eredeti színpadterve, fotók neves színészi alakításokról, színházi eseményekről. A közös bennük, hogy Szent Istvánhoz és korához vagy utóéletéhez kapcsolódnak. Kádár Márta
