Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
8 Somogyi Néplap 1988. július 16., szombat innfifinnnnnrinmflmY v ,, 's%\ Æ" ' ■/ «HHMMWinm V : IRODALOM, MŰVÉSZET, STÍLUSTÖRTÉNETI KIÁLLÍTÁS __ R eneszánsz és manierizmus Szerepet játszik mindenki. Kimondatlan Fantasztikusan gazdag kerámiában, textilben, ötvös- remekekben, bútorban és az iparművészet megannyi más ágában a mi Iparművészeti Múzeumunk. Erre akkor csodálkozunk rá, amikor egy- egy iparművészeti ág, stílus, korszak bemutatására rendez kiállítást a múzeum. Urbinói ,dísztál, augsburgi kabinetszekrény, lombardiai hátasszék, bécsi viaszportré, firenzei hóráskönyv, erdélyi dolmány — és akár felsorolhatnánk mind az 562 remekmívű műtárgyat, amelyet az Iparművészeti Múzeum Reneszánsz és manierizmus című tárlatán, felvonultatott. Az év végéig látogatható bemutató egyrészt folytatása egy 1974-es, a gótika iparművészetét tárgyaló kiállításnak, másrészt előzménye a barokk és a rokokó, a klasszicizmus, a historizmus európai iparművészetét reprezentáló stílustörténeti sorozatnak. Meg annak a kilencvenes évek elején megnyíló stílustörténeti állandó kiállításnak,. amely az előzőek összefoglalója lesz majd. E nagyszabású vállalkozást évekig tartó tudományos kutatás és restauráló munka előzte meg (például az Es- terházy-gyűjtemény textil- és ötvösanyagából). És közönség elé került számos. Firenzei házi oltár (XVI. század vége) XVI. századi spanyol lótakaró az Esterházy- gyűjteményből eddig kiállításokon még nem szerepelt műtárgy is a múzeum gyűjteményéből. (Saját anyagát az Iparművészeti Múzeum mindössze negyvenöt más múzeumban illetve magángyűjteményben levő tárggyal egészítette ki.) Időben a XIII—XIV. századtól, a kora reneszánsz megjelenésétől a XV—XVI. századi érett és a XVII. századi késő reneszánszig, és az ezzel időben egybeeső manierizmusig követi a stílusirányzat változásait a kiállítás. (A kicsit dekadens, túldíszített, az 1530-tól 1600- ig tartó stíluskorszakot az olasz maniero — kézzel csinált, ügyes — szó után nenevezi manierizmusnak a műtörténetírás.) Térben a reneszánsz bölcsőjétől, Itáliától és elterjedését követve Franciaországon, Spanyolországon, Németalföldön és Németországon át Magyarországig minden jelentős reneszánsz műhely képviselve van. Méghozzá elsőrendű anyaggal. És azon belül is különleges ritkaságokkal. Kora reneszánsz miseruhákJobb lábbal keltél. A reggel csupa verőfény, csupa madárdal. Tegnap kaptad meg a fizetésed. Teli bugyel- lárissal, üres szatyorral indulsz el bevásárolná. De püff neki! Elég megállítod néhány kirakat előtt, s már nem is hallod az ujjongó madárdalt, megfakul a verőfény, megcsappan a kedved. Elég, ha rápillantasz néhány vadonatúj árcédulára. Hej, ha úgy nőnének a fák kies kis hazánkban, mint az árak, fa- kivitelből megoldódna az ország minden gondja, s ha a hegyek, akkor a Kékesen hamarosan havasi gyopárt szedhetnénk... Ez jár az eszedben, pedig még be sem mentél az üzletbe. Ott kiderül, hogy beborult! Az a bizonyos sonkás szalámi, amit tegnap — egy másik üzletben — száz- kilencvenért vásároltál, ebben és ma már kétszázhúszba kerül !... Mi az, , már esiiik az eső? ... Felszeleteljem? — kérdezi a pult mögött az elárusító. Igen — kai, XV. századi firenzei kódexekkel, az augsburgi Matthias Walbaum műhelyéből való házi oltárokkal, Raf- faello eredeti tervei ' után szőtt kárpitokkal, korai habán kerámiákkal, Dürer rajzai nyomán készült ötvösremekekkel. És a magyarországi reneszánsz páratlanul szép emlékeivel: úri hímzésekkel, egyházi szertartás- edényekkel, Oláh Miklós gyermekkori mentéjével, Thököly Éva ruhájával, a körmöcbányai stallummal (faragott templomi pad), erdélyi és felvidéki kályha- csempékkel, Ádám és Éva jelenetes kelengyeládával. Jól példázza ez a kiállítás, hogy a művészetek nem választhatók el egymástól. Az építészet, a festészet, a bronz- meg a könyvművészet, az iparművészet és a szépművészeteik egységes egészet alkotnak. S az, hogy a tárlaton a szorosan vett iparművészet képekkel, rajzokkal, metszetekkel egészül 'ki, a teljes beleélést teszi .lehetővé. A térben és időben egyesített anyag pedig az egyetemes és magyar művészet egymásra hatását dokumentálja, egy stíluskorszak nemzetek feletti egységében. mondod. De akikor többe kerül — mondja ő... S te nem szólsz semmit, csak nyelsz egy nagyot. Odakint már zeng az ég és villámok cikáznak... Vége a reggeli jókedvnek, s holnapra talán kiderül, hogy az üzletekben a viszonzott köszönésért is felszámítanak majd néhány forintot... Néhány darab zöldpaprika a fiadnak, s a maszek becsempész egy fonnyadtat is a zacskóba ... Te megint csak nyelsz. Még hányszor addig, amíg végére érsz ennek az elátkozott bevásárló-kőrútnak? ' Nehéz szívvel és lényegesen megkönnyebbedett pénztárcával, rettentő dühösen érsz haza. Kire vagy dühös? Az árcédulákra, a csalókra, akik hülyének néztek, vagy saját magadra? Miért hagytad magad becsapni? Ha nem szólsz, hülyének néznek, s az a gyanúm, hogy az is vagy! Ha szólsz, megdühödik rád a boltos, s ■ legközelebb talán patkányméreggel hinti be a cseresznyét, amit méregdrágán vásárolsz Méterben közel, jellegben távol a főváros szívétől, a hirdetett Teleki tér vidékén leltem bérelhető ágyra, kicsöppenvén a kollégium ól- melegéből, daliás ifjúként, valamikor az ötvenes évek dereka táján. Mándy Iván az Árusok Terének nevezte el a helyet, csodás figurákkal népesítette be, és különös embertitkokkal varázsolta tele. Én kopott házakat találtam, örökös félhomályt a körgangos udvarok mélyén, és számomra idegen embertenyészetet. Az ócskapiac eltűnt már innen, az ócskások még nem, ők lakták e kopott házaikat. Amit közöttük tapasztaltam, valósággal elrémített eleinte. Lenn, a félhomályos mélységben, rozsdaszín, szőnyegeket püfölt egy asszonyság, irtózatos átkokat kiáltozva föl, a harmadikra, egy nagyleánynak. A másodikról öklét rázva visított rájuk egy keszeg öregúr. A negyedik emeleten családi dráma kezdődött: késsel támadt feleségére egy megállapíthatatlan életkorú ember, a feleség becsavart hajjal, kacér slafrokban futott a körfolyosón. „Megöllek, te bestia!” — kiáltozott mögötte a késes férj, a kicsapódott konyhaajtók mögül előlépett az eseményt kommentáló drámai kórus, „na, itt mindjárt vér folyik” — gondoltam iszonyodva, aztán a slafrokos bemenekült egy konyhába, a késest lecsalták egy sarki fröccsre; még aznap szerelmes karolásban távozott a házból a drámai pár: moziba mentek, Hajnalonta arra ébredtem, hogy szállásadóm, Holczer mama bömböli valakinek a gangon: „Csöndbe legyen, hé, alszik az ágybér- lőm !” Minden a nyilvánosság előtt, semmi diszkréció, tit- kolatlan kapcsolatok, kikiabált panaszok, és mennyi gyilkos szenvedély — hittem eleinte, míg rá nem ébredtem: komédia az egész. Az irtózatos átkoknak nemcsak foganatja, valódi indulata is hiányzik. Ha úgy tetszik, folklórról van szó, egy foglalkozás és egy életforma kialakította népszokásról : szerepet játszik mindenki, ahogy a szokásrend kívánja. Hangosan, széles taglejté- sekkel, a nyilvánosság com- media deli’ arte színpadán, átélve és illúziót keltve, de igazi indulat és igazi vér nélkül. meg .nála!.. . De van itt azért más üzlet is! Van olyan is, ahol becsületes a kiszolgálás. Ott vásárolj, s beszéld rá a barátaid, az ismerőseid és a szomszédaid, hogy ők is oda járjanak! Mindig dühöngök, ha egy újonnan vakolt falon, festett kapun, kerítésen, felvonón vagy éppen az aluljáróban, de bárhol a ficsúrok valamelyik kedvenc zenekarának nevével kell akarva-aikarat- lan farkasszemet néznem (iromba betűk, gyorsan száradó és szinte levalkarhatat- lan festék). Bántanak ezek az elcsúfított falak, kapuk, felvonók, de esküszöm, nem bántana, ha egyes üzletek falára, kirakatára felírná valaki, de jó nagy, szemüveg nélkül is jól olvasható betűkkel: ITT NE VÁSÁROLJATOK. MERT BECSAPNAK ! Sajnos, ez idáig még egyetlen ilyen felirattal sem találkoztam. M. László Endre Most már egyebet is sejteni vélek. Mint minden népszokást, ezt is valami hasznosság mozgatja. Talán csak ösztönösen, de önvédelem a célja. Kimondani, kikiabálni, kikomédiázni magunkból mindent, elűzve a betegség démonait is. El nem fojtani, magunkba nem zárni semmit, mert mérgez az. ami kimondatlan. Freud Zsigmond a megmondhatója, mi származik az elfojtásból; civilizáció és kultúrateremtő energia persze, de a lélek nyomora is jócskán. Annák a bécsi polgárságnak, mely a paoientú- ráját adta, szinte osztályjellegzetességévé vált az elfőj- tásos neurózis. Művelődés- történészek bizonygatják, milyen szoros az összefüggés a dél-európai művészetek derűje, érzéki gazdagsága, nyílt testisége és ugyané táj lakóinak harsogó természetessége között. Vagy miéri szenvednek annyi kórtól a skandináv irodalom bezárt lelkű hősei? A politiikatörténészek súlyos társadalmi betegségként diagnosztizálják a nyíltság hiányát, vagyis, ha sok a tény, amely kimondatlan. Az elmúlt évtizedek magyar politikatörténete _ar,ra is kínál példát, hogyan sodródik bizalmi válságba egy társadalom a kimondott szavak hiánya miatt, s arra is, milyen önpusztító rombolás történik, ha az elfojtásnak robbanás vet véget. A szovjet sajtó a pangás időszakának nevez egy elmúlt másfél évtizedet, és követelve a nyitottságot, meg élve is vele hangoztatja: micsoda hitelveszteséget okozott a csernobili katasztrófa első napjainak tájékoztatási csöndje. És ha baja támad népcsoportnak, népnek, országnak, országok közösségének az elhallgatásból, baja támad az egyénnek is. Nincs falu és nincsen utca, amelyben ne tudnának ádáz szomszédharagokról, „én az életben szóba nem állok vele”-testvér- háborúkról, elszakadt szerelmi szálakról, anyós—meny gyűlölködésről, alkoholba vagy öngyilkosságba fullasz- tott érzelmi kapcsolatokról, és arról, hogy a tisztázó szó hiánya lappang mögöttük. Hogy pletykabeszéd, félreértés, hamis önérzet, ügyetlen gesztus indított el egy végzetessé romló folyamatot, amit egy mosoly, egy szó, egy békülékeny gesztus rövidre zárhatott volna. Hallgatok egy csupajóság anyóst. Képzeljem el, mondja, fél négy lett húsvát vasárnapján, mire megebédeltek. Kérdem: ugyan miért. „A meny miatt. Ö főzte a levest, hát nem a tűzhely elülső karikájára tette a fazekat? Hogy süssem én akkor a rántott húst?” Bevonult a szobába. A leves egy órára főtt meg, a hús csak azután kezdett sülni. Mire asztalhoz ültek, fél négyre járt. Mondom: hát miért nem szólt, miért nem tette arréhb azt a fazekat? Néz rám, és látom a szemében, hogy anyósi önérzetből nem szólt, hogy a fazékhoz is azért nem nyúlt. De látom azt is, hogy ő a világ legboldogtalanabb anyósa, azí pedig sejtem, hogy a meny a világ legboldogtalanabb menye. Mert szinte agyonnyomja őket a kölcsönös sérelmek kibeszétetlensége. És, mert mindkettőjüket szeretem, fáj, hogy akit nem szeretek, a Teleki téri körgang ordítozó késes embere, mennyivel boldogabb lehetett náluk. MÁTYÁS FERENC A HAZATÉRT BARTÓK Tudom, kevés, de van már vigasz, hogy túl a kocsmán — a szépre —, ha valóban az, a puszta is felfigyel szomjasan. Néztem az arcok /rezdületét, ahogy hallgatták \a zenét, odasereglettek, oly moccanatlanok, akár egy régen festett alföldi freskón a jámbor langyalok, s mozdulatlanok, \jnint (a vasárnapi misén, hunyorgatnak, fáradt 'fcezük a földig ér, az első sornak csak sámli jutott, a többi áll, mint a vjuhok |a puszta közepén. Akárcsak Budapesten, de itt talán még szebben zuhog a dallam zápora, hirdeti körükben öl Mester parancsát, hadd olvadjon a. megkövült .vadság, terjedjen a muzsika folyvást, megérzi a puszta fiz ősi forrást, nem idegen neki, p termékeny zeneáradat, mely szárnyat ad, megérteti vele, hogy túllépte az ádő p jelen-voltat, s hogy \gz <a zene már a ‘holnap pogány istentisztelete. Sose hallottak ilyen zenét itt, citerán verték mindig azt ß régit, öt Ihangig jemelték fel a lúdtollal, alacsonyan szállt zenéjük a\porban, alacsonyan ám, kéménynél nem fönnebb, s most a zenekar iaz ősdalt fennköltebb, szárnyalóbb hangon, mesteri Ivánokon, toporzékolva ontja, hogy omoljon át la szív falain, az ősforrás nyílásain a !dallam tömege. Hogy itt is otthon /lehet, jelzik az eres parasztkezek, midőn tiszteletére virágokkal hitették télé at hajdani’grófi parkot. Előbb a zongora kezdte meg, aztán a kürt ereszkedett lelkűk mélyére, úgy verték a (dobot, mint akik /tudták, győz a zene szava ... s honába most tért haza a zene zarándoka: Bartók. Kádár Márta Becsapnak itt, ott, amott! Faragó Vilmos
