Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

1988. július 16., szombat Somogyi Néplap 9 SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FOST MILÁN A végtelenség igézetében FÜST MILÁN Ez mind én voltam egykor (Részletek) Azt jeleled, nékem: — Ez nincsen egészen úgy. — Semmi kincsen egészen úgy, \— jelelem én. Vagyis min­den, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvé­nyes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad. * * * Minden, amit (én /mondani ltudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható, iDe továbbá: az ember nem is tudhat min­dent, adataim tehát kétségtelenül hiányosak lesznek minden­ben, amit állítok. Ezenfelül adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet szá­modra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt fel­fedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán íme gállapítottam. Ha jól odafigyelsz. * * * Ezenfelül: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondol­kodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a sem­mibe vezetnek... * * * Minden szempontból helyesen '.cselekedni nem lehet. * * * * * — Ami forog, forogni akar fi ami |nyugszik, nyugodni akar. A halottak tehát valószínűleg épp úgy ragaszkodnak halá­lukhoz, mint Imi /az életünkhöz — ímondotta Lokmán. * * * — Vannak magabiztos lények és vannak, akiknek állandóan visszhangra, tükröződésre, vagyis arra az önigazolásra van szükségük, hogy ők is valakik a világon. Ezek aztán sohase tudnak egyedül maradni, és mindig sikerekre, ragyogásra van szükségük, — mondotta Lokmán. * * * Aki Ia halált állapotnak képzeli, annak azt felelem, hogy hiába reménykedik, mert a halál nem lehet jobb, minthogy jobb állapot nincs, mint a'mi életünk. S hogy a halál rosz- szabb-e? Valószínűleg a (mi életünknél rosszabb dolog se létezik. De ha azt kérdezné valaki, hogy a \halál lehet-e megváltás? Erre már nehezebb felelni, s különösen egy or­vosnak. Mert képzeld el,/vegyük azt: ha valakit fejjel lefelé fölakasztanának, ,s így lógna egy hétig, — nem megváltás volna annak a halál? — kérdezte Lokmán. * * * — Eredménye hzerint |megítélni egy embert, szemtelenség. Hány olyan kitűnő ember van, akinek se története nincs, se különös eredményeket nem tud felmutatni, és mégis jó volt nekünk, hogy a ivilágon volt. Itt vagyok mindjárt én. Olyan sok nagy eredményt értem én el? Semmit. És mégis voltam számodra, vagy a feleségem számára '.valaki, bár hiszen én ma már ezt se nagyon firtatom, — [mondotta >Lokmán. * * * — Ha a \természet úgy rendezte ivolna be, hogy a nőknek csak egy válluk legyen, vagy majom-állkapcsuk, akkor azt mondanák: \— 1milyen csodaszépek a nők ezzel az légy vál- lukkal, — mondotta Lokmán. * * * — Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek [minket, mi­előtt még emlékeztek volna ránk, — mondotta ugyanő. Huszadik századi irodal­munk talán legkülönösebb, legtalányosabb alakja volt Füst Milán, akiinek életmű­ve máig inkább az írók és az elszánt irodalmi ínyencek titkos kincse, mint a széles olvasóközönségé. Verseinek sejtelmes, tünékeny gondo­latisága és zeneisége, drá­máinak (Boldogtalanok, IV. Henrik király) egyéni dra­maturgiáid gondolati össze­tettsége, bölcseleti munkái­nak ihletettsége és követel- hetetlen műfajteremtö kísér­lete (Látomás és indulat a művészetben; Ez mind én voltam egykor) nem adják könnyen igazi értékeiket. Talán csak a Nobel-díj kö­zelségébe került regénye, A feleségem története vált iga­zán népszerűvé. A nehézkes, a köznapi életben esetlen hajóskapitány, akinek a sze­relem nem boldogság, ha­nem vágyakozás, kétely és gyötrelem, és kifogyhatatlan derűjével is megfoghatatlan, elérhetetlen felesége alakjai­ban Füst Miilán egyetemes típusokat formált meg, az egyszerű történeten keresz­tül filozófiai mélységgel az emberi lét általános kérdé­seiről is vallott. Nem vett részt írói moz­galmaikban, nem csinált és nem követett semmiféle di­vatot. Következetesen járta a maga útját, eltéríthetetlen szenvedéllyel maradt hűsé­ges eszményeihez. Ezt a következetességet nem térít­hették ki útjából történel­mi események és fordulatok: ami az író világába hatolha­tott, az mindig csak az volt, ami korábban kialakult meg­győződésében megerősítette. Füst Milán nem azzal a vi­lággal tartott kapcsolatot, amelyben élt, hanem azzal, amelyiket időtlennek, válto­zatlannak, örökkévalónak tartott. így aztán talán nincs is nála életrajzi adatokkal kevésbé jellemezhető élet- történetü alkotó irodal­munkban. Az öröknek, állandónak vélt értékek igézetében élt, ezt érezte egyedüli esély­nek a környezetét meghatá­rozó kétségek között. „Az emberi lélek, nem tudni, mely oknál fogva, alig is ké­pes felfogni, elfogadni, meg­érteni a világ végességét, minthogy eredendően más igényt hordoz magában” — írta. Vagyis érezve az embe­ri lét Szívszorító végességét, a végtelenség igénye miatt árasztja el műveit az a ki­fogyhatatlan szomorúság, amelynek végtelen sötétségét mindig átlengi valami opálos fényű ragyogás, amely ak­kor is reményt ad az ezer­szer csalódottaknak, ha biz­tosak benne: minden hiába. „Aki küzdőképtelen s mégis meg van verve am­bícióval, az egy másik vi­lágba menekül, olyanba, ahol más módon is boldogulhat — nyílt küzdelem nélkül. Rendesen a művészet világa ez” — foglalta össze sorsa képletét, vagyis a művészet magasat) brendű törvényei, eszményei nemcsak önma­gukért voltak fontosak szá­mára, hanem arra is lehető­séget nyújtottak, hogy a min­dennapokból egy másik szfé­rába kerülve kárpótolja ma­gát az ifjúkor nélkülözései­ért, sanyarúságáért. Szemé­lyiségében meghatározó szé- repű volt a szeretet és biz­tonságérzet nélkül felnőtt ember bizonytalansága. Ott élt benne a saját kudarcait a fia által bepótolni vágyó anyja átörökített becsvágya, s a mártíromsággial ráerő­szakolt terhekkel való vívó­dás is hosszú ideig kísérte^ Ezért jelenhetett meg már fiatal korában gondolkodá­sában a betegségek szinte kultikus tisztelete — a szü­lők gyöngédségét, figyelmét kiharcolni akaró gyermek jellegzetes magatartási for­májának törvényei szerint, így aztán a koravén ifjúból szinte a felnőttkort átugorva lett már fiatalon öregember, akinek külső kudarcai soha­sem igazán mint művészt keserítették. Reich Károly emlék­_______________ k iállítás Szülőmegyéjében, a Ka­posvári Galériában emlék- kiállítást rendeztek Reich Károly somogyi tulajdonban álló alkotásaiból. Az egész nyáron át nyitva tartó tárla­ton szereplő művek közül hármat mutatunk be olva­sóinknak HARANGSZÓ A filozofikus, az eszmét és eszményt kereső és szol­gáló író mégsem csak az ideák világában lebegett. Szerelmese volt az anyagok­nak, a tárgyak szépségének: mert eszményeit a megva­lósult alkotásokban, a min­dennapi valóságban is fel tudta fedezni, s itt tudta a legközvetlenebbül tanulmá­nyozni. „Mert lehet-e híveb­ben szolgálni az 'Istenséget, mint az örökös elmélyedés­sel, van-e odaadóbb szolgá­lat, mint az, mikor az em­ber a Teremtés művét figye­li szűnni nem akaró szomjú­sággal, s odaáldozva ennek minden idejét, de minden boldogulását is?" — kérdezi. Ez a rajongó áhítat jellemzi a legjobban a való világhoz kapcsolódását. Születésének századik. év­fordulóján, műveit olvasva, gondolatait, nyelve zenéjét figyelve ne csak tiszteleg­jünk emléke előtt. Vessünk számot magunkkal is: mél­tóak voltunk-e, vagyunk-e erre a hűségre? Alkonyaikor megcsendül a lélekharang. Egy eldugott utcában áll a zöldire festett harangláb. Körötte ecetfák, tűzfalak. A harangszó végig­fut a városnegyeden, a szűk utcákon, s az öreg Józsefvá­ros egy pillanatra önmagára emlékezik. Teheti, hisz alig­ha van városrész, ahol az idő rétegei ilyen nyíltan és kitárton mutatkoznának egy­más mellett, egymás visszfé­nyében. Mint egy átmetszett hegy bányájában a földtör­téneti korszakok, egymásra torlódtak az idő rétegei: a gyűrődések közt világít egy őstengeri csigaház, előgördül egy megkövesedett rovar, páfránylevél lenyomata lát­szik a palalemezen, fák meg­kövesedett évgyűrűi és ha­lak csontváza — más és más idők torlódtok egymásra a Józsefváros öreg utcáin. Együtt él múlt, félmúlt és a jelen. Sajátos a hangulata ennek a látszólagos — vagy talán nem is látszólagos — összevisszaságnak. Mint álom az álomban: állnak a ro­gyadozó falak, gangok, seho­vá sem vezető padláslépcsők, és macskaköves udvarok a betonházak közt, a tekervé- nyes, elvarázsolt utcák két oldalán. Kopott házak, né­melyik aládúcolva, utcára ki­ugró emeletek: egykori lá­basházakra emlékeztetők. A falakon felfut a borostyán. A tenyérnyi udvarok külön világa: összetöppedt fák — némelyik akkora csak, mint egy gyerek. Orgonabokrok. Szárítókötelek légi ívei — piros, sárga ruhadarabokká 1 a kormos háttér előtt. Poro­lóállványok, autógumik és téglakupacok, egy-egy ■ szun­dikáló macskával. Rég-elfe­ledett vendégfogadók nyo­mai: a festékréteg alól kilát­szik egy pingált tányér töre­déke, egy szőlőfürtöt tartó kéz. Odafönt cégértartó vas­rúd, üresen — az ember ta­lálgathatja, mi lógott rajta egykor: veres rák-e vagy ökörfej, aranyihordó, réz­kulcs vagy kék bárány, a fo­gadók elnevezésének korsze­rű divatja szerint. Az utcák mélyén, szinte elrejtőzve a nagyvárosi forgalom elöl, működik még néhány régi műhely: tollsfeprős és gyer­tyaöntő, faesztergályos és suszter (nőmén est omen. Csámpainak hívják a jám­bort). Itt-ott apró játszótér, a régi és új házak szabály­talan illeszkedései közt: hin­tával és pingpongasztallal, pádon kuporgó öregemberrel, akinek kutyája tetszés sze­rint pacsit ad, miközben nya­kát csavargatva veti gya­nakvó szemét az idegenre. A ráncos gazda furcsa történe­teiket sugdos, ha megnyer­ted bizalmát: kikapós ci- gánylányofcról, nyalka betö­rőkről és vendéglőkről, ahol — még kimondani is ször­nyű — kutyahússal trafctál- ják a gyanútlan vendéget. Fönn, a párkányokon elkosz- lott galambok burukkolnak, és élik négy évszakon át sze­relmüket. Némelyik üres tel­ken titokzatos csövek, ké­mények merednek elő a föld alól. Pincelépcsök vezetnek alá a föld gyomrába. Min­den fa- és bokorcsoportnak megvan a maga feketerigó- párja, ahogy minden utcá­nak, háztömbnek megvan a maga bolondja: öreg, sza­kállas csavargó, vagy riká­csoló vénasszany, aki utánad hajítja seprűjét, és szitkokat szór rád, pedig sosem láttad még. Az alkonyi kéménye­ken rozsdás szélkakas csi­kóidul. A téren, bőrruhás, kék-zöld-lila hajú motoros suhancok járnak körbe-kör- be. Az ablakok mögött egy- egy falióra bandul. A füg­gönyökre írva tört mozdu­latok. Félhomályos kocsmák­ra találsz egy-egy romos ház­ban. Fönn megkésett mada­rak árnyéka húz át a tűzfa­lon, miközben a sokarcú vá­rosnegyed sötétbe merül, az alkonyi harangszó emlékével és emléktelen lakóival. Gróh Gáspár BMX-bcmdita A fiam — azzal az átlát­szó ürüggyel, hogy elég jó bizonyítványt hozott haza— elkezdett nyúzni. A nyúzás célja egy BMX-kerékpár volt. Egyik este vacsora előtt sikerült egy csúcstalál­kozót összehozni a gyerek­kel, ahol kölcsönösen kicse­réltük nézeteinket. A ma­gam részéről három pontot terjesztettem elő a BMX- kérdésben: először is, a bicaj baromi drága ; másodszor, még így is hiánycikk; har­madszor, ez a bringa csak mutatványokra szolgál, nem rendes kerekezésre, a nyereg is keskeny, azon nem lehet ülni, csak kunsztofcat csinál­ni. A kérdéskört egy negye­dik ponttal is kiegészítettem : netán nyaralni megyünk, nem fér be a BMX a kocsi­ba, mert nem összecsukható. A fiam megfontoltan bólo­gatott, majd könnyezni kez­dett. További eszmecserére már nem volt lehetőség, mert megfőtt a vacsora, és kezdő­dött a tv-h íradó. A gyerek másnap egy mó­dosító javaslattal állt elő. A kompromisszum lényege: ve­gyek neki a BMX helyett egy kempingbiciklit. Űjfent elgondolkodtam, majd leszö­geztem a tárgyalási tézise­ket: először, a kempingbicaj is jó drága, s az is eléggé hiánycikk, ha nem is annyi­ra, mint a BMX; ugyan ez a fajta gép összehajtható, és befér a kocsiba, de kiskere- kű jószág, komoly túrázás­ra nem való. Márpedig egy kerékpár testedzésre és ki­rándulásra szolgál, nem bo­hóckodásra és artistamutat­ványokra. Az ellenvetésekre a fiú helyben nem tudott replikáz- ni, de másnapra felkészült, s előadta, hogy kér egy versenybicajt, majd így ér­velt: a versenybiciklinek ko­moly, nagy kereke van, ki­válóan alkalmas testedzésre. Erre bólintanom kellett, de megmagyaráztam, hogy egy nagy kerekű versenybringa pláne nem fér be a kocsiba, nem is beszélve arról, hogy csak országúti kerekezésre szolgál, s nem hegyen-völ­gyön való túrázásra. Melles­leg egy versenygép legalább olyan drága, mint egy BMX, s ugyanúgy hiánycikk. S eljött a negyedik este. A felek nézetei közeledni lát­szottak egymáshoz. A fiam egy normális túrakerékpár kérésével hozakodott elő. Ez nem drága, közölte velem, , kapható a sarkon is, ugyan nem összecsükható, de fel lehet tenni a tetőcsomagtar­tóra, S mindezek mellett strapabíró. A kérésre már-már rábó- linitottam, de eszembe ju­tott, hogy nincsen tetőcso­magtartónk. Ha azt is kell vennünk, árban ott tartunk, mintha BMX-re szántuk vol­na el magunkat. A gyerek agya lázasan kattogott a megoldáson, majd felderült a képe. — Most jut eszembe, apu, nekünk nincs is kocsink! — Erről van szó — mond­tam komolyan —, előbb a kocsira és a tetőcsomagtar­tóra kell összegyűjtenünk a pénzt. Már van rá félretéve négyezer forintom. — Pont annyi egy kem- pingbioaj — visított fel a fiú. Végül megvettük. Nem az autót, hanem a biciklit. Majláth László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom